Elvis él!
A Sanyika anyja szerint a Komár Laci a legvonzóbb férfi az egész világon. Igazából mindig is a Komár Lacitól szeretett volna gyereket, nem pedig a Sanyika apjától, de a Sanyika anyját végül nem a Komár Laci csinálta föl mindjárt az első randevún, hanem a Sanyika apja, az idősebbik Sanyi, akit mindenki csak Sándorként ismert a lakótelepen. Ez a Sándor nem sokkal a Sanyika megszületése után lelépett valami kurvával, a Sanyika anyjára hagyva a gyermekneveléssel együtt járó összes problémát.
A Sanyika úgy nőtt fel, hogy éjjel-nappal a Komár Laci lemezei szóltak a szobakonyhában. Ha farsang volt az iskolában, a Sanyika nem indiánnak, nem rendőrnek, és nem is tűzoltónak öltözött, hanem Komár Lacinak. Hétvégenként órákon keresztül gyakorolta a csípőmozdulatokat a tükör előtt, egyszer még az iskolai kimittudon is előadta ezt a Komár-dolgot, de végül az egyik osztálytársa nyert, méghozzá egy borzalmas Elvis-műsorral, a zsűri szerint azért, mert mégiscsak Elvis a király, nem pedig a Komár Laci.
A fellépés után szegény Sanyika sírva kérdezte az anyjától, hogy ki az az Elvis, és miért mondták, hogy ő király, amikor mindenki tudja, hogy király csak egy van, a Komár Laci. Tudod, kisfiam, az Elvis a Komár Lacinak tulajdonképpen az édesapja, vagyis az Elvis bácsi neked a nagyapád. De akkor miért nem találkoztam vele még soha, kérdezte a taknyát a hófehér öltönyébe törölgető Sanyika. Azért, mert az Elvis bácsi a halála után Brazíliába költözött, nekünk meg nincsen pénzünk repülőjegyre, hogy meglátogassuk, zárta rövidre a témát az anyja.
A Sanyikát valósággal sokkolta ez a beszélgetés, napokig nem is nagyon volt hajlandó enni, de aztán valahogy mégiscsak megbékélhetett a világgal, mert miután nagykorú lett, Komor Laci művésznéven kezdett el haknizni szerte az országban, mint hivatásos Elvis-imitátor. Amikor pedig a húszas évei vége felé elkezdett menthetetlenül hízásnak indulni, és már túl kövér volt ahhoz, hogy a Komárt utánozza, átváltott a kései Elvisbe, még barkót meg mellszőrt is növesztett, hogy hitelesebben nézzen ki. Röhejesen nézett ki a Sanyika, de a nők, főleg vidéken, valamiért még így is megőrültek érte, talán nem függetlenül attól a megalapozatlan pletykától, hogy a Sanyikának nem csak a hangja hatalmas.
A Sanyikának végül a negyvenedik születésnapján adott koncerten lett elege. A Komárból, az Elvisből, a nőkből, meg úgy általában az egész szarságból. A műsorát azért még befejezte, de másnap reggel már a visszavonulásáról cikkeztek a pletykalapok, hatalmas betűkkel hozva a Sanyika ráadás előtt mikrofonba ordított kétségbeesett kiáltását, amit akkor és ott persze senki sem értett: „Éreztétek már magatokat becsapva?”
Néhány nap hallgatás után, egy váratlanul összehívott sajtótájékoztatón végül a Sanyika bejelentette, hogy feloszlik. Szeretném végre a saját zenémet játszani, válaszolta újságírói kérdésre. Csinálok egy punklemezt, vagy mit tudom én, tette még hozzá, aztán rágyújtott, hogy a következő pillanatban mindjárt ájultan forduljon le a székről. Tulajdonképpen kész csoda, hogy nem robbant föl, annyi alkohollal a szervezetében, amennyi talán még Elvisnek is sok lett volna.
A Sanyika punklemeze végül persze sosem készült el, negyvenkét éves korában ugyanis, nagyjából mindenki által elfeledve, mindössze néhány félkész demófelvételt, valamint vigasztalhatatlan női rajongók százait hátrahagyva, váratlanul elhalálozott. Állítólag a szíve vitte el, de a legendák szerint a Sanyika egyáltalán nem halt meg, csak lelépett Brazíliába, hogy megismerkedjen végre a nagyapjával.
Borítófotó: Wikimedia
