Kávézni megyek. Az egyetem és környéke a Forradalom sugárútról északra nyíló utcákból áll. Egymással párhuzamos észak-déli utcák között van a kampusz. Keletről nyugatra, Veszál Sirázi (19. századi költő és kalligráfus), Qodsz (Jeruzsálem, a visszafoglalandó), maga az egyetemi kampusz, Ázar 16-a (december 7-én, 1953-ban a sah rendőrei megölnek három diákot, akik Nixon, ekkoriban amerikai alelnök látogatása ellen tüntetnek) és Kárgar (munkások utcája). 2009. december 7-én ugyanitt, ezen a napon törtek ki az utóbbi idők legvéresebb tüntetései.
Jó környék. Enyhén észak felé emelkednek az utcák. Az egész város észak felé emelkedik. Teheránnak nincs közepe, de az én Teheránomnak mindenképp ez a közepe. Sok a platánfa, és sok a diákok miatt a jó kávézó. Hipszter belső design, nyugati kávé, vagy az, amire ők azt hiszik, hogy nyugati kávé. Turmix. Panini. Jégkása. Nyugati zene. Általában van Che Guevara-portré, Lenin-szobor, régi rádiók és tévék. Mindenhol lehet dohányozni. Aki dohányos, az Teheránban láncdohányos lesz, mert általában a taxisok is megkínálnak. A nők elvileg nem dohányozhatnak. Teheránban belefér, az ilyen kávézókban belefér. Sokkal lazább lett minden. Még tíz éve se létezhettek volna ilyen kávézók, ahol fiúk és lányok egymással beszélgetnek, ahol nyugati zene megy.
Az északról dél felé lejtő utcák oldalán egy méter mély csatorna, a boltosok ide dobálják a szemetet, éjjel vizet engednek bele, sodorja a műanyagot a szegényebb negyedek felé. Vagy igazából kit érdekel, hová. Annyira nincs büdös. Patkányok viszont vannak. A patkányok miatt nagyok a macskák. Tépett, beteg dögök. A kávézó után a kollégiumba megyek, az ágyamban fetrengek, aludni próbálok, de az itt vásárolt kínai telefonomat nyomkodom, Posh márkájú, jobbról balra ír, van rajta Yandex. Európai telefon nem fogadja be az itteni SIM-kártyákat, a nyugati bankkártyák se érnek semmit. Egy Telegram-csatornát nézegetek, elvileg feltörhetetlen az üzenetküldő alkalmazás, itt van egyedül hiteles információ a tüntetésekről. Decemberben nagy volt, motoros rendőrök mentek végig az utcákon, gumibottal vertek mindenkit, akit megláttak. Ötven ember meghalt. Mostanra szétverték az egészet, csak valahol délen mozgolódnak.
Hatkor felhív Ali, hogy menjek át hozzá északra bulizni. Perzsául beszélünk, de mindenbe angol szavakat kever, Kanadában nőtt fel. Folyamatosan szervezkedik, mindenből üzletet akar csinálni, Bitcoin, startupok külföldieknek, plasztikaisebészet-turizmus. Azt mondja, jön Farzane is, a barátnője, hozza pár haverját, mind látni akarják az európait, aki ilyen hülye, hogy megtanult perzsául. Hívok egy Snappet, ez a teheráni Uber. A Snapp alkalmazás a Gmail-fiókomba küldi a taxisok adatait, azóta is megvan vagy száz e-mail, arcok, nevek, nem emlékszem a legtöbbre, néha előveszem. Ki lehetne keresni, ki kicsoda, majd kikeresem.
A taxisok politizálnak, élvezik, hogy egy külföldi ül a kocsiban, aki tud perzsául. Szidják a rendszert, de csak egy bizonyos szintig, az elnökig bezárólag. A legfelsőbb vezető elleni kritikáért akár halálbüntetés is járhat. A vidéki taxisok a városukról beszélnek, hogy mennyivel jobb a szomszéd várostól. A fejükben olyasmi rend van, mint egy régi útleíró krónikában, minden város egy szakma, itt selyemhernyó, ott szőlő, amott poliészter és autóalkatrész. Magyarországon mivel foglalkoznak az emberek, ez visszatérő kérdés. Milyen iparunk van. Mit exportálunk. Sokszor beszélnek morbid dolgokról.
Ez a taxis most azt magyarázza, hogy a kétezres évek elején Szisztán-Beludzsisztánban teljesített sorkatonai szolgálatot. A tálibok rendszeresen átjöttek Afganisztánból. Egyszer egy tizenhat éves fiú úgy elsáncolta magát, hogy egy éjszakán át tartott, mire megölték. Neki rendesen az volt a feladata, hogy árokba beásva, rakétavetővel a vállán figyeli a tálibokat és a csempészeket, ha pedig jön egy teherautó, azt felrobbantja. Azóta is rémálmai vannak, mondja, de az állam nem segít semmit. Unottan meséli. Negyven körül lehet. Nem emlékszem az arcára pontosan, most nem találom a visszaigazoló e-mailek közt.
Fél óra után kis, platánfás utcákhoz érünk, kiszállok. Itt szednek fel Aliék. Már sötét van, amikor megérkezik a fekete Porsche-terepjáró.
A perzsákról nem nagyon lehet írni, Iránról nem lehet írni. Csak egy ország, nem fanatikus muszlimok a lakói, még azok sem, akik annak néznek ki, sokkal inkább pragmatikus nacionalisták. Nem mesés Kelet, ilyen nincs is egyáltalán. Nem vademberek, és nem is az ősi szúfi tudás áramlik minden bazárban teázó öregemberből. A megismerésüknek három fokozata van, először mindenkit szeretsz, mert olyan keleti. Aztán mindenkit utálsz, ez valamennyire marad is, eléggé tudom utálni a perzsákat. De ezt is elengeded, és végül embereket látsz, a legtöbbet nem nagyon bírod elviselni, pont, mint otthon.
És minden ilyen dekonstrukció után is egy csapat szeretnivaló idióta. Nem nagyon érdekli őket semmi, családias akolmeleg van, hangos, uralkodó nők, brutális anyósok és feleségek, mindent mosolyogva tűrő férfiak. Vallásos, csadoros nők, szép, szakállas, vallásos férfiak nagy gyűrűvel a kezükön. Észak-teheráni, gazdag, szétműtött plázacicák. Üzletemberek. Két centis szempillájú, barna gyerekek, rengeteg gyerek, senki nem szól rájuk, rohangálnak, visítanak, az egész ország egy boldog család.
A borítófotón az északról fotózott Teherán városa látható, baloldalt a Milád-toronnyal.
Fotók: Paolo Zampella
