A Downton Abbey-ért is felelős Julian Fellowes kosztümös sorozata éppen időben érkezett a Netflixre, hogy enyhítse a futball után epekedő szurkolók labdaéhségét, ám talán pont ők maradhatnak a legcsalódottabbak a képernyő elől felállva. Mert a foci valóban jelen van, de sokkal inkább szolgál a karakterfejlődést mozgásba lendítő, valamint a társadalmi feszültségek kiéleződéséért és aláhúzásáért felelős kezdőrúgásként.
A labdarúgás mára az egyik legszélesebb körben népszerűvé vált tömegsport. Egyaránt szereti a hatalom közelébe férkőző elit, a középosztály, a munkásosztály, felnőttek és gyerekek, fiúk és lányok. Sokaknak egyedül a foci jelentheti a mélyszegénységből való kitörést, ugyanakkor mások saját stadionok építésével, csapatok felvásárlásával hódolnak hobbijuknak. Emberek milliárdjai képesek élőben követni a világbajnokság döntőjét, mégis
elég kevés – és még kevesebb jó – játékfilm állítja középpontjába az európai labdarúgást
(ez persze leginkább amiatt van, hogy az első számú filmgyár hazájában kevésbé népszerű sportról van szó). A téma klasszikus magyar filmjei és a focit különböző nézőpontokból körbejáró dokumentumfilmek mellett leginkább Franciaországból és az Egyesült Királyságból érkeznek azok az alkotások, amelyek képesek lehetnek kielégíteni a futballrajongók kíváncsiságát.
A foci mindenkié egy hatrészes minisorozat formájában kísérli meg elmesélni a labdarúgás korai szakaszának történetét, mégpedig annak a legnagyobb változásokat hozó, a modern futball alapjait lefektető évein és alakjain keresztül. Teszi mindezt
a focit némileg háttérbe szorítva, a karakterközpontú melodrámát és a társadalmi feszültségek kibontását előtérbe helyezve.
A történet főszereplői Fergus Suter (Kevin Guthrie), a Skóciából Darwenbe érkező labdazsonglőr és Arthur Kinnaird (Edward Holcroft), az arisztokrata hobbifocista. A két karakter szöges ellentéte egymásnak, de a futball hoz némi egyensúlyt kapcsolatukba: társadalmi helyzetük ellenére a pályán mindketten remekül és szenvedélyesen játszanak.
Suterrel együtt érkezik Jimmy Love (James Harkness) is, és csapattársaik csak később tudják meg, hogy a két skót fizetést kap a fociért. Ez nemcsak csapaton belül, de a futball világában is felháborodáshoz vezet, aminek egyenes következménye az addig ismert játék gyökeres átalakulása.
Kinnaird és az FA (angol labdarúgó-szövetség) tagjai persze hallani sem akarnak róla, hogy úri passzióból űzött szórakozásuknak keresztbe tegyenek holmi melósok.
A pályán kívül azonban mindenkinek megvannak a saját hétköznapi problémái is, amelyek vagy éppen a foci miatt alakultak ki, vagy annak segítségével óhajtják azokat orvosolni. A munkásokat fenyegető gazdasági válság, a dölyfös nagyurak jólétét és a status quo-t veszélyeztető társadalmi forrongások, a családon és baráti kapcsolatokon belüli tragédiák, viszályok is nehezítik a játék szimpla élvezetét – és sajnos végső soron magát a sorozatot is túlterhelik.
A hatrészes széria minőségi szempontból egészen jól két részre bontható a felezővonalnál. Az első három rész a jól kivitelezett dolgai mellett is hibát hibára halmoz, így nem okozhat nagy meglepetést, ha a téma iránt kevésbé érdeklődők vagy a kosztümös történelmi sorozatokat nem annyira kedvelők cserét kérnek vagy feladják, és kihátrálnak a mérkőzés további részéből.
Aki viszont képes volt túltenni magát az első félidő gyatrább színvonalán, az a második etaphoz érkezve új lendületet kaphat egészen a felemelő katarzist hozó hármas sípszóig.
Egyszerűen fogalmazva, A foci mindenkié első fele iszonyú módon kapkod, és zsúfoltsága mellett nem fekteti le sziklaszilárdan azokat az alapokat, amelyekre a második fele aztán imbolygás nélkül felépülhetne. Ennek fényében tehát valahol mégiscsak bravúr, hogy féltávnál mégis állva marad az építmény. Nagyon sietősen igyekszik minden fontosabb karaktert bemutatni, minél részletesebben felvázolni személyiségüket egy-egy cselekedeten, mondaton keresztül, hogy a nézőben hamar kialakuljon a familiaritás. Ezt viszont nem segítik a relatíve nagy időbeli ugrások, amelyek nem hagynak teret a jellemek igazi kibomlásának, a konfliktusok fokozatos kiéleződésének és a kapcsolatok, erőviszonyok kialakulásának.
Nagyon hamar történnek meg a potenciálisan valós súlyt rejtő sorsfordító események
(például Suter véleményvezérré válása, a lázadás, Kinnaird szembesülése az alsóbb társadalmi rétegek élethelyzetével, csapatváltások), ezzel megfojtva az információk leülepedésének lehetőségét. Ambiciózusan indul már az első rész is, de a rengeteg karakter, feldobott történetszál és téma (legalább tíz biztosan azonosítható) maga alá temeti a történet megfelelő iramát.
A játékidejében leghosszabbnak számító negyedik epizód aztán képes a helyes mederbe terelni a továbbiakat.
Áramvonalasabb, letisztultabb, a fókuszt végre megtaláló lezárás kerekedik a Tim Fywell által rendezett három részben. A kiegyensúlyozottság leginkább annak köszönhető, hogy a főszereplők is ekkor kényszerülnek szembenézni legnagyobb kihívásaikkal, megtalálják saját helyüket a világban és a történetben is.
A foci mindenkié egyik legnagyobb erőssége a színészek játékában érhető tetten. Guthrie és Holcroft nagyszerűen, hitelesen hozzák figuráikat az időnként esetlen párbeszédek ellenére is.
Az írók pedig nem restellték egyfajta libikókaszerű dinamikával megbolondítani kettejük életútját, ahol végül a mérleghinta két oldala egy szintbe kerül. Míg kezdetben úgy tűnhet, hogy Kinnaird a „főgonosz” és Suter a „legkisebb testvér”, később nagyon szépen árnyalódik a kettejükről alakuló kép. Mindketten részletesen felvázolt és helyzetük ismeretében maximálisan érthető motivációkat kaptak. Jellemük folyamatosan változik az őket érő tapasztalatok és sorscsapások következtében, és lehet, hogy a külsőségeket leszámítva, több mindenben is hasonlítanak, mint az elsőre nyilvánvaló.
Az őket segítő mellékszereplőkre sem lehet panasz, a klasszikus brit színészképzésnek köszönhetően még a rosszabb momentumok is élvezhetőek. Egyedül talán abba lehet belekötni, hogy
a kisebb teret kapó mellékszereplők között bizony vaskos sztereotípiák jelennek meg,
amelyeket ehhez mért, már-már ripacskodó túljátszás jellemez. Kosztümös sorozat révén a korabeli miliő is szépen átjön. A díszletek, a jelmezek, a hajviseletek és a néhol szépia jellegű tompa színhasználat mind
jól adja vissza az 1870–80-as évek viktoriánus hangulatát.
Ugyanakkor a néhol igencsak gyengélkedő kameramunka mellett fájó pont a helyszínek és a valódi cselekmény szűkössége. Sajnos a futballmérkőzések megelevenítése is elsietettnek, súlytalannak hat, a negyedik és a záróepizód meccsein kívül. A zárás viszont minden megoldásával együtt olyan felemelő érzést képes adni, amiben ott van a jóságba, embertársainkba vetett hit, a kölcsönös tisztelet, az elkerülhetetlen változás iránti igény és a játék tisztaságának, a becsületnek a megőrzése is.
Ha több rész készült volna, vagy több játékidőt kaptak volna az egyes epizódok, valószínűleg jobb lenne a végeredmény is. Gyanús, hogy valahol a költségvetés és a gyártásra szánt idő sem szolgálta teljes mértékben a sorozat minőségét, de ez önmagában nem mentség.
A foci mindenkié csúnyán elbukta az első félidőt, azonban a második játékrészben hatékonyan szépít.
Bizonyára nem fog sokat idézett klasszikusként bevonulni a köztudatba, de a történelmi melodrámák és a foci kialakulása iránt érdeklődők tehetnek vele egy próbát – ugyanakkor utóbbiak lehet, hogy kevésbé fogják élvezni.
A foci mindenkié (The English Game), 2020. Alkotó: Julian Fellowes. Rendezte: Brigitte Stærmose, Tim Fywell. Szereplők: James Guthrie, Edward Holcroft, James Harkness, Charlotte Hope, Gerard Kearns, Ben Batt, Niamh Walsh. Forgalmazza: Netflix.
A foci mindenkié a Magyar Filmadatbázison.
