Szabó Ábel rövid grafikusművészeti tevékenység után kezdett el festészettel foglalkozni. Pályája elején tájképeket és csendéleteket készített, majd az ezredfordulót követően talált rá fotórealisztikus ábrázolásmódjára. A budapesti Sensaria csoport tagjaként tíz éve állandó kiállítója a Vásárhelyi Őszi Tárlatnak és a Hódmezővásárhelyi Festőszimpóziumnak. Az elmúlt hónapok visszavonultsága apropóján kérdeztem munkájáról.
KULTer.hu: Mesélj egy kicsit magadról! Min dolgozol mostanában, amikor nincsenek kiállítások? Készülsz egy „jövőbelire”?
A Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafika szakán diplomáztam 1998-ban. Ma is készítek grafikákat, viszont festőként kerültem be a köztudatba. Különösebben nincs is ennek jelentősége, hogy festő vagyok vagy grafikus. Magam sem tudom, de legalább szabadnak érzem magam, így ahhoz nyúlhatok, amihez kedvem van. Kiállításoktól függetlenül mindig csinálok valamit, persze változó intenzitással.
Konkrétan soha nem készülök kiállításokra, határidőre nem dolgozom.
Van egy közhely, hogy a határidő a legjobb múzsa. Az időnyomás nagy dolgokat hozhat ki az emberből. Gondoljunk csak Galois francia matematikus történetére, aki párbajban vesztette életét. Párbaja előtti éjszakán 60 oldalban foglalta össze matematikai téziseit. Lehet, hogyha kipihente volna magát, jobb esélyekkel indul a párbajon. Ezt utólag már nem tudhatjuk. A stressz számomra is üzemanyag, de nem ebben az értelemben. Általában egy felkérés esetén a meglévő képeim közül választok. Vannak tematikus kiállítások, amelyekre készítek képet, de ezek általában csoportosak, tehát jellemzően egy-két alkotással vesz részt egy művész. Egyelőre nincs tervben egyéni kiállítás.
KULTer.hu: Egy alkotóművésznek milyen lehetőségei vannak ilyenkor a boldogulásra?
A kiállítótermek bezárásával és a személyes találkozások beszűkülésével értelemszerűen nehezebb műtárgyat eladni.
A művésztársadalom nagyon heterogén, különböző szociális és társadalmi kondíciókkal, ami elég meghatározó a boldoguláshoz. Ehhez hozzáadódik az adott ország művészethez való viszonyulása. Ezeken a pilléreken egy járvány nem sokat változtat. Az lehetséges, hogy az eddig stabilnak hitt dolgok megdőlésével, befektetések megbukásával, vagyonszerző struktúrák értelmetlenné válásával ráirányul a figyelem a művészetre. De ez természetesen csak akkor fog bekövetkezni, ha a művészet adekvát választ ad a válságra, illetve a közönségnek megvan a kellő fogékonysága azt észrevenni.
KULTer.hu: Mi inspirál, hogy dolgozz? A járvány mint témakör megihletett, megváltoztatta-e a gondolkodásodat életről, művészetről?
Az inspiráció kérdésére a legnehezebb válaszolni. Az, hogy valami miért tetszik, és miért tartom érdemesnek vászonra vetni, nem pusztán egy gondolati, logikai folyamat eredménye. Ez leginkább a művész személyiségének környezetére vetített reflexiója. Tehát a belsőnkből kiindulva szemléljük a világot és szelektálunk.
Amint megpróbálunk magyarázattal szolgálni a vonzódásaink okaira, azonnal észrevesszük, hogy az nem kielégítő.
Mindenesetre én sokat foglalkozom ezzel a kérdéssel, és az inspirációs forrást az egyik legfontosabb dolognak tekintem. Személy szerint általában „rátalálok” a témáimra. Főleg így, hogy tájképeket festek, ideértve a városi látképeimet, utcai jeleneteimet, gondolhatod, milyen lenne számomra egy hosszan fenntartott karantén. Ha észreveszek valami érdekes dolgot, amiről nem tudom pontosan megfogalmazni, miért is annyira érdekes, akkor azonnal elkezdek gondolkodni, hogyan tehetném azt láthatóvá, fizikailag elérhetővé.
Önmagában a valóság szemlélésével nem mindig fedezünk fel olyan rejtett, de érvényes összefüggéseket, amelyek rávilágíthatnak bizonyos anomáliákra. Ez köszönhető annak is, hogy figyelmünk szerteágazik, gondolatilag nem tudunk szelektálni fontos és lényegtelen dolgok között.
Egy ilyen járványhelyzet lehetőséget teremthet, hogy észrevegyünk bizonyos dolgokat, felfedezzük tárgyaink „lelkét”, és időt szenteljünk azoknak.
Az a rengeteg értelmetlen impulzus, amivel nap mint nap élünk, és elveszi tőlünk a lehetőséget, hogy átéljük a pillanatot, itt és most legyünk, lecsillapodik. Ez mindenképpen egy járulékos haszon. Végigmegyek az üres utcákon, és a festményeimmel találkozom. Nagyon érdekes, de nem ihlet meg. Ez számomra a múlt. Én már megfestettem ezeket a képeket, anélkül, hogy egy másodpercre is gondoltam volna a járványra. Amikor először megörökítettem a lepusztult gyárakat, feltűnt, hogy eltűntek a munkások. Ezt akkoriban magyarázták gazdaságszerkezeti átalakításokkal és különböző ideológiai érvelésekkel, de senki nem merte kimondani, hogy
valójában az emberek váltak feleslegessé.
Ez a jelenség mára semmit nem változott abban az értelemben, hogy a technológia lecserél minket. A feleslegessé válás réme a küszöbön áll, amit nem hiszem, hogy orvosolni fog valamiféle alapjövedelem. Képeim egyik jellemző motívuma a beton. Észrevettem, hogy az utóbbi időben számos betonkeverőt festettem. Esküszöm, hogy nem direkt választottam, csak valamilyen furcsa érzést keltettek bennem. A betonügyet egyébként nagyon fontos kérdésnek tartom.
A már megszokott növekedésmantrával alátámasztott mohóság feltehetően odáig fog terjedni, amíg a Földön minden létező négyzetmétert lebetonoznak.
KULTer.hu: Milyen érzés volt számodra elszigetelve lenni másoktól?
A művészeti tevékenység magányos dolog. Nincsenek kollégák, akik részt vesznek a folyamatban. Ebben a tekintetben nincs semmi változás. A valódi találkozások hiányoztak. Nem voltak nyitva a bárok sem. Ami nagyon érdekes volt, hogy belegondoltam, hogy ez a járvány milyen gyorsan terjedt el, és hogy nagyjából egy időben az egész világ bezárkózott. Szerintem, amikor McLuhan a globális falu elméletét megálmodta, nem gondolhatott arra, hogy ezt egy vírus terjedése teszi leginkább nyilvánvalóvá. Ami ezzel párhuzamosan történik, az az interneten keresztül működő társadalom létrejötte. Ez is érdekes kérdéseket vet fel.
Gyakorlatilag az életünket teljes egészében a technikára bíztuk. Ezek az eszközök a valóság illúzióját keltik,
és általuk arra vagyunk késztetve, hogy fogadjuk el, hiszen életünk velük sokkal jobb és hatékonyabb lesz. Hogy olcsóbb, az biztos. Az ember egy apparátus részévé válik, amiben – azt gondolja – szabadon válogat a rendelkezésére álló eszközök között, és észre sem veszi, hogy ezeket az eszközöket nem választja, hanem rátukmálják.
Tisztán emlékszem, amikor pedagógiára jártam, az oktató azt magyarázta, hogy az internet egy demokratikus képződmény, tekintettel arra, hogy a rádióban azt kell hallgatnunk, amit éppen sugároznak, hasonlóképpen, mint amit a tévében kell néznünk. Az utóbbi kettő esetében a választási lehetőség annyi csupán, hogy átkapcsolhatunk egy másik csatornára, illetve kikapcsolhatjuk a készüléket. Az interneten keresztül viszont az emberek szabadon interakcióba lépnek egymással és megválogathatják, valamint maguk közvetíthetnek információkat. Persze abban az időben még
senki sem gondolt arra, hogy algoritmusok fogják számunkra zúdítani a neten keresztül a személyre szabott „információkat”,
valamint manipulálják majd, hogy mikkel és kikkel kerüljünk kapcsolatba. Nem is beszélve arról, hogy lassan ki sem kapcsolhatjuk eszközeinket.
Egy ilyen mérhetetlenül irányított világban egy járványhelyzet nyilvánvalóvá teszi a személyes kapcsolatok és a valósággal való közvetlen élmények fontosságát. Ez a művészetre is vonatkozik. Például a festészetet vagy szobrászatot nem lehet azok teljességében monitoron közvetíteni.
Döbbenten nézem az internetes művészeti kurzusokat. A közvetítés nyelve a festészeti eszközökben rejlik, amelyeket a művész használ.
Ez a közvetítés csak az adott médiumon keresztül lehetséges, tehát a festészeten belül. Egy közbeiktatott médium felülírja az eredetit. Bármennyire jó minőségű is a monitor, a műtárgyat nem lehet birtokba venni. Ez kicsit olyan, mint amikor a tévében nézünk egy színházi előadást, ahelyett, hogy jelen lennénk, vagy pórázon sétáltatjuk a kutyát, ahelyett, hogy menne szegény, amerre szeretne.
A műtárgy birtokbavételének három fontos kritériuma van: az egyik, hogy fizikailag rendelkezésünkre álljon, vagyis megnézhető legyen, a második, hogy valamilyen szinten értsük a közvetítés nyelvét, a harmadik pedig az, hogy ismerjük valamennyire azt a kort és a kontextust, amiben az készült. Nyilván a megértésnek vannak minőségi fokozatai. Tekintettel a folyamatokra, feltehetően a jövőben egyre nagyobb luxussá válik egy műalkotás birtokbavétele, ami azt eredményezheti, hogy nagyon keveseknek lesz ez privilégiuma, vagy pedig minden feloldódik egy nagy tömegművészetben, ami a fent említett eszközökön keresztül válik elérhetővé.
Egy szó mint száz, az igazi művészeti élethez valós közeg kell. De legalább kipróbáltuk, hogy milyen ez anélkül.
KULTer.hu: Mit gondolsz, hogyan fog itthon a művészeti szcéna átalakulni, amikor majd a járvány lecseng, milyen új elemek fognak beépülni kulturális életünkbe?
Abban bízom, hogy a betonról átterelődik egy kis figyelem a művészetre, de lehet, hogy optimista vagyok.
A borítófotót Szabó Ábel készítette.
