„Az igazat megvallva fogalmam sincs” – kezdi esszéjét pályatársam, Gerőcs Péter a „Hogyan induljunk el a pályán?” kérdésre válaszolva, és ez egy nagyon szimpatikus kezdés, de valahogy az írás egészén nem érzem ezt az önreflektív gondolatot. Miközben másfelől nagyon is érezni. Máshogy: nem érzem, hogy esszéjében Gerőcs valóban úgy gondolná, hogy fogalma sincs, holott az derül ki, hogy valóban nincs fogalma arról, amiről ír.
Már a második bekezdésben sem látom, hogy azt gondolná, fogalma sincs: „Ez nem vélemény kérdése, és faktuális jellege nem válhat okoskodó relativizmusok áldozatává.” És ebből a szempontból mindegy is, hogy mi az, ami nem vélemény, hanem faktum, máris elakad az olvasó. Utána is árulkodóak a stiláris megoldásai és a szóhasználata.
Gerőcs leszögez és csupa nagybetűvel ír, a felkiáltójeles mondatokkal szinte üvölt („Ne legyenek illúzióink!”), miközben azt ígérte: „közös gondolkodásra” ajánlja fejtegetését.
Írása többszörösen csavart, homályos ködbe burkolózó szóvirágai közt könnyen eltévedhetünk (ugyan mi az a „borzzá torzító írói létforma”) és kétségbeesésünkben már-már odáig juthatunk, hogy megkérdőjelezzük, egyáltalán van-e út. Nagyjából azt fejtettem meg, hogy aki író akar lenni, az már kezdje fiatalon, mert felnőttként a munka mellett ez nagyon nehéz.
„Írni nem akarni kell, hanem muszáj” – szögezi le egy Váci Mihálynak is jól álló mondattal. Szerinte ugyanis ez az egész már fiatalon eldől.
„A pálya választja emberét.” Szóval az, aki felnőtt koráig még nem tudott összeizzadni egy novellát, valószínűleg sosem fog – szerinte. (De ki a felnőtt? Máshol ugyanerről a csoportról így beszél: „érett fejjel eszmél mélyen elhallgatott vágyaira.” Mit jelent ez? Mi az, hogy érett fej? Nem tudni.) Ráadásul a szocializáció, mint írja, nagyon fontos. Sem a képességek, sem az olvasmányok, sem a barátok kiesése nem pótolható felnőttkorban: „A versenypályának óriási mozgósító- és felhajtóereje van.” (Erre még visszatérek.)
De van egy kis probléma. Pénzt kell keresni, szóval választani kell az íráshoz (ami kiválasztott minket) egy társszakmát.
Esszéjében azt mondja, ne legyünk újságírók vagy tanárok, mert mindkettő fárasztó, és nagyjából ugyanazt a kreatív energiát kell mozgósítani hozzájuk.
Gerőcs javaslata: „Legszerencsésebb, ha társszakmának az írástól lehetőleg minél távolabb eső munkát találunk. Ez lehet mechanikus, lehet fizikai munka. […] Nyugodtan szegődjünk el árufeltöltőnek vagy portásnak. […] Nem baj, ha a munka fizikailag fárasztó, fő, hogy szellemi épségünket meghagyja nekünk. Festőmázoló és kőműves kollégáink között a legnagyobb léleknyugalommal vegyülhetünk, mert amikor letesszük a keverőlapátot, otthon csak kezet kell mosni, mielőtt felvesszük a tollat: lelkünk és szellemünk épen és békében vagy hagyva.”
A problémám ezzel (a teljesség igénye nélkül, hasraütés-szerűen): Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály…
Vagy ott van Kertész Imre, Fehér Béla, Gergely Ágnes, Oravecz Imre, Takács Zsuzsa, Kukorelly Endre, Péterfy Gergely, Lackfi János, Vörös István, Janáky Marianna, Grecsó Krisztián, Cserna-Szabó András, Karafiáth Orsolya, vagy épp Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió, P. Szabó Dénes, Németh Bálint. Pollágh Péter, Csider István Zoltán, Pion István, Kalapos Éva Veronika, Ayhan Gökhan, Babiczky Tibor… De biztos vagyok benne, hogy hosszan lehetne sorolni az olyan szerzőket (külföldi és magyar nyelvterületen egyaránt), akik tanítanak, tanítottak, vagy újságot írnak/-tak, és emellett vagy klasszikusok, vagy majdnem azok, de legalábbis értelmezhető írói tevékenységet folytatnak.
És akkor pl. a zeneszerzőkről, festőkről még nem is beszéltünk.
Az igaz, hogy fárasztó, küzdelmes és talán nem a legjobban fizető szakmák ezek (tanár, újságíró), legalábbis kezdőként, de az árufeltöltés, a portaszolgálat vagy a kőműves segédmunka sem azok. És az is a tanárság, újságírás mellett szól, hogy van egy olyan haszna kulturális területen mozogni, hogy az ember megismer másokat, akik szintén kulturális területen dolgoznak. Vagyis az embernek az egyetem által megalapozott szocializációja még mélyebb, kiterjedtebb, szövevényesebb lesz.
Egy árufeltöltő kikkel tud az írói karrierje szempontjából releváns kapcsolatokat építeni? Vagy egy portárs?
Vegyük komolyan magunkat! (Hogy én is kiabáljak…) Egy exbölcsész, aki írói terveket szövöget, nem azért megy árufeltöltőnek, vagy portásnak, esetleg segédmunkásnak, mert szeretne igazán jól keresni. Sőt, nem is azért, hogy a szellemét békén hagyják. Hanem mert szeretne valahogy keresni! Tegyük fel, hogy nincs jómódú vagy semmilyen családi háttere, habár mondjuk kulturális vonalon szeretne elhelyezkedni, nincsenek ismerősei szerkesztőségekben, nem talál tanári munkát, vagy úgy érzi, és talán igaza is van, hogy nem alkalmas tanárnak. Mondjuk nem vették fel doktorira, vagy ha fel is vették, az ösztöndíjból nem tud megélni (albérlet, BKK-bérlet, kaja, diákhitel stb.), és olyan béna, vagy annyira kétségbeesett, hogy jobb ötlete nem támad, máshova pedig nem veszik fel. Jut eszembe,
egy exbölcsészt, hacsak nem hazudik a CV-jében, igazi árufeltöltőnek legritkább esetben, még protekcióval sem feltétlen vesznek fel releváns tapasztalat hiányában (ami honnan volna?).
És egy akármilyen építkezésen, hogy ne segédmunkásként dolgozzon, ami a közhiedelemmel ellentétben nem fizet huszárosan: képzettség kell. Nem lehetünk csak úgy kőművesek! Nem lehetünk csak úgy árufeltöltők sem. Ezek szakmák. Meg kell őket tanulni. Ugyanúgy, mint az újságírást, vagy azt, hogy mit és hogyan mondjunk a katedrán.
Elindulhatunk ezen az úton, de ha az írástól minél távolabb eső munkát találunk, mondjuk azbesztbányásznak állunk, vagy CNC esztergályosok leszünk, esetleg buszsofőrök – és elvégezzük az ezekhez szükséges tanfolyamokat! – akkor mi magunk is
a lehető legtávolabb kerülünk az irodalmi élettől, és az írástól. Ez nem feltétlen baj, csak amennyiben érvényesülni akarunk az írói pályán.
Nagyon kevés Tar Sándorról tudunk, aki kétéltűségét ennyire flottul meg tudta oldani (és most nem az ügynöktevékenységére gondolok), de hát az ő élete sem volt a szó szoros értelmében diadalmenet. Gondolom ebben megegyezhetünk: nem a legideálisabb életpályamodell az övé. Gerőcs így fogalmaz: „amikor letesszük a keverőlapátot, otthon csak kezet kell mosni, mielőtt felvesszük a tollat: lelkünk és szellemünk épen és békében vagy hagyva”.
Gerőcs, úgy tűnik, mind a fizikai munkát, mind az írói munkát romantikusan, (már bocsánat, de) naivan képzeli el.
Mindkettő bosszantó, de egy keverőlapáttal itt a kettőt egyszerre csapja az arcunkba. Már hogy lenne szellemünk épen és békében hagyva, ha két ilyen gyökeresen eltérő világ közé van kifeszítve! Egy építkezésen eltöltött nap után, ahol az átlagos beszédtéma a legritkább esetben korrelál az egyetemi tanulmányaiddal, pláne írói tevékenységeddel – hacsaknem épp a kőművesekről írsz regényt, vagy nincs a CBA raktárában sorstársad – leülni verseket írni, ez óhatatlan feszültséget teremt az ember pszichéjében.
Ha az árufeltöltőt úgy érti, árurakodó segédmunkás, a kőművest pedig úgy, hogy kőműves segédmunkás, ezekhez a munkakörökhöz valóban nem kell képzettség, de ez a fizikai munka világának az alja,
csak idáig jutunk végzettség nélkül (ha nappali tagozatos hallgatói jogviszonyunk van), és sajnos a felhőtlen örömre semmi ok: ha mégis bejutsz ebbe a világba, a legrosszabbra kell felkészülni. A fizikai munka világa ugyanis a lelket és a testet egyaránt igénybe vevő, kőkemény világ. Nem keresel annyi pénzt, hogy igazán jól élj vele, nincs hozzászokva a szervezeted (de ha sokáig csinálod, előbb-utóbb a tested mindenképp megsínyli),
idegenként kezelnek téged a munkatársaid, és az is vagy, egy turista, átutazó az életükben. Nem erre vágytál, nem ezt akartad, nem erről ábrándoztál.
Ez számodra, illetve a környezeted számára, akárhogy is, kudarc. Ha pedig berendezkedsz rá, mint mondjuk Hamvas Béla, mert be kell rendezkedned rá, kényszerből, akkor is számolhatsz némi depresszióval, frusztrációval, keserűséggel, epegörccsel, rákkal, mit tudom én, mivel. Persze, minderről írni is lehet, de leginkább utólag lehet írni róla, mert amíg benne vagy, olyan beszűkült tudatállapotban pörögsz, hogy nem látsz ki a mókuskerékből. És hát van az ember életében elég trauma, nem kell azokat hajszolni, ha nem muszáj.
És hát, ha azt tanácsolja a felnőtt fejjel írói álmokat dédelgető hallgatóinak/tanítványainak, hogy felejtsék el, le vannak maradva egy életre, akkor hogy tanácsolhatja a fiataloknak, hogy menjenek el nyugodtan segédmunkásnak? Szerinte ők nem fognak szomorúan nézni pár év vagy akár hónap után az akár újságíró/tanár/szerkesztő pozíciók mellett könyveket megjelentető évfolyamtársaikra, akik kiterjedt kapcsolati hálójukkal élik a pezsgő kulturális életüket?
Hogyan induljunk el a pályán? – kérdezi Gerőcs esszéjének címe. Nem szeretem ezt a fontoskodó, magát túl komolyan vevő szót.
Nem szeretem ezt a berendezkedést az írásra, az írói karrierre. A tudatos tervezését az írói karriernek, ahol a célállomások a díjak, amiket évről évre be kell zsebelni, és a művek tulajdonképp ennek a szigorúan monoton menetelésnek a melléktermékei. Holott mennyivel jobb volna, ha a művekre (és nem a díjakra) visszatekintve, utólag beszélnénk valami pályáról, ami csodálatos módon, valahogy kirajzolódott.
Gerőcsnek szerintem abban igaza van, hogy egészséges állapot az, ha nem az írásból kell megélnie az írónak, mert a pénzért talán mást és talán többet ír az ember.
Elárasztja a világot felesleges cikkekkel, eszmefuttatásokkal vagy alkalmi versekkel, nézhetetlen színdarabokkal, és a munkatársai egyben kritikusai, a barátai egyben pályatársai. Ismerek programozót, ápolót, zenetanárt, multinacionális cégnél dolgozót, ahogy kiadónál szerkesztőt vagy épp szappanopera-írót is, akik egyébként írnak, könyveket jelentetnek meg időről időre. És ugyan tisztább, kevésbé korrupt helyzetet szül az, ha semmi köze nincs az embernek a kultúrához (de jól keres, és nem melós közegben kell robotolnia), viszont szerintem hátrányba kerülnek azokkal szemben, akik eleve egy újságban, kiadóban, egyetemen stb. dolgoznak. Ha ők nem karrieristák, nem pályákban gondolkodnak, akkor boldog emberek tudnak lenni. Nem ismerek viszont kőműves írót, se vízvezetékszerelő kritikust, vagy varrónő drámaírót, ahogy ács költőt sem. (Ha Ács Józsefet nem számolom, aki egyébként írt egy bizonyos Hans Børliról, aki favágó volt és költő… Na, tessék!) Olyanokat ismerek, akik kényszerből elmentek biciklis futárnak, postai kézbesítőnek vagy gyártósor mellé, pultosnak, könyvesbolti eladónak, feketemosónak, esetleg gyorsétterembe. Kényszerből, rossz fizetésért, szenvedve attól, hogy a pult másik oldalán állónak esetleg fogalma sincs, ki az a Hölderlin.
Ha megkérdezném őket, hogyan képzelik el magukat öt év múlva, nem hiszem, hogy erre akarnának berendezkedni.
Az mindenképp jó, ha nem ringatja hamis illúziókba a következő generációt, de sajnálom, hogy a Gerőcs által írt cikk ilyen formában született meg, mert egy alapos, minden naivitástól mentes körképet szívesen olvastam volna a témában. Akár úgy, hogy az olvasó elé tárja a saját életkörülményeit, anyagi helyzetét, lehetőségeit, mesél a „másik” életéről. Például arról, hogy hogyan, milyen technikákkal veszi rá magát az írásra, és hogyan tudja megengedni magának.
A borítófotó forrása az Unsplash.
