Napsütötte vagy napverte?

Az első világvége, amit együtt töltöttünk 2020 áprilisában jelent meg. Ugyan nem járványhelyzetet elemző, tényfeltáró riportról van szó, hanem novelláskötetről, Selyem Zsuzsa könyve nem kevésbé aktuális témákat feszeget. Az állatokat és embereket ténylegesen vagy képletesen rabságban tartó rácsok sokfélék lehetnek. A háborús helyzet, az előítéletek, a klímaválság, a nyomor, az erőszak vagy éppen az állatok jogai adják a novellákban megjelenő fenyegetettség és kiszolgáltatottság érzésének hátterét. Bár egyre többször hallhatunk róluk, az egyéni nézőpontokhoz lényegesen kevesebb és nehezebb a hozzáférés. A négy egységből álló kötet szövegei éppen a háttérbe szorultaknak kölcsönöznek hangot, a személyes történetek előtérbe helyezésével tudósítanak világunk nagyon is aktuális problémáiról.

„Hároméves koromtól állatbörtönben élek, az emberek úgy neveznek, Tania.” (115.) – mondja az állatkertbe hurcolt elefánt-elbeszélő.

Az állati nézőpont alkalmazása az általunk sokszor természetesnek vett helyzetek újragondolásának eszköze:

az emberek szórakoztatására (is) fenntartott állatkert az elefánt számára a rabság helyszíne, identitását alapvetően meghatározó elem. Az állat neve emberek által használt jelölő, amivel az elbeszélő külső indíttatásra azonosul. Míg az állatkert a természethez közel kerülés tereként él a köztudatban, addig az elefánt számára csak az önnyugtató, monoton ringatózás helye lehet. „Ha kint élnék, négy-ötévente megremegne a testem, minden csontom bizseregne, és hívnám a páromat, akitől a legerősebb, legéletrevalóbb kisborjat szülném, és nemcsak ringatóznék egész éjjel és egész nap, hanem megmutatnám neki a föld legjobb helyeit.” (115.)

A nonhumán nézőpont használata szorosan kötődhet az animal turn jelenségéhez, amely szerint az emberek, az állatok és a növények egyenrangú részei a természetnek.

Az állat-elbeszélők tehát teljes értékű narrátorok, s bár a bizonyos fokú antropomorfizáció elkerülhetetlen, szerepük mégsem szűkül le egy-egy emberi tulajdonság illusztrálására.

Mindezek fényében még inkább megrázó hatásúak az állatok (az ember felsőbbségtudatából következő) szenvedéseit tematizáló történetek. Ilyen a Hazárd Baltazár is, egy szamár története, amely az elefántéhoz hasonlóan megpróbáltatásokkal teli: „[e]gész nap járok körben, és egy nagy követ forgatok, zörög a vas, a lánc. Ha megállok, gazdám ostorral ver, csupa seb vagyok, nem eszem, nem iszom.” (95.) A novella szenvtelen hangvétele, az érzelmek helyett a külső események leírására szorítkozó elbeszélésmód a narrátor végtelen türelmére és egyben az embereknek való kiszolgáltatottságára mutat rá. A szamár elbeszélésében ugyanis nem érzünk dühöt vagy lázadási kedvet, története éppen azért válik tragikussá, mert a sokféle bántalmazás eredményeként bekövetkező teljes elesettséget és a halál közelségét is érzelemmentesen fogadja, természetesként fogja fel: „[e]ldőlök. Süt a nap, de belül hideget érzek. Hát akkor kibújok.” (96.)

A háttérbe szorult egyént azonban nemcsak az állatvilág tagjai képviselhetik, az emberi társadalmon belül is számos igazságtalanság történik, amelyeket emberi elbeszélők közvetítenek.

A Damaszkuszból menekülni kényszerülő Mohammad és Youssef története két novellában is felbukkan: a Mu, a menekülő csillag címűben egy ugyancsak szíriai menekült, Sahrazád beszél róluk, a Mielőtt szétszednétekben pedig a kutyájuk, Patty szemszögéből láthatjuk az ország elhagyását fontolgató párt. Míg Sahrazád a férfiak németországi sikereit, a nehéz helyzetből való kilábalásukat állítja középpontba, a kutya-elbeszélő a pár szíriai helyzetéről, a menekülés bizonytalanságáról számol be. Az eltérés oka a narrátorok helyzetének és az elbeszélés funkciójának különbségében keresendő:

Sahrazád egy menekülttáborban beszél unokahúgának – Az Ezeregyéjszaka meséi főhősnőjéhez hasonlóan – mesei narratívát alkalmazva,

ezzel ad formát múltbeli megpróbáltatásaiknak és jövőbeni vágyaiknak. Kilátástalan helyzetükben Mohammad és Youssef sikertörténete motiváló erő: „[e]gy olyan kicsi csillag, mint te, Mu, alig is tudja elképzelni boldogságukat, de azért gondolj csak bele. És persze Patty kutyát is magukhoz vették, megtanultak németül, Muhammad orvosbiológiai mérnök lesz, Youssef pedig divattervező, így bizony.” (36–37.) A novella párjának tekinthető elbeszélés viszont rávilágít Patty történetének árnyoldalára: a kutya maga is erőszak és üldöztetések elől menekül a férfiak házába, akik befogadják, és az állat Németországba szállításáról is gondoskodnak. Ez a novella azonban nem mesébe illő boldogsággal ér véget: a kutya-elbeszélő sintértelepre kerül, mivel Youssefet keresve elkóborol az utcán. Az őt ért szenvedések következtében azonban még a többi kutya számára nehezen elviselhető menhelyben is képes meglátni a lehető legjobbat: „[d]uzzogtok, hogy nem elég jó a kaja, zúgolódtok, hogy szorosan vagyunk itt, morogtok rám, hogy miért nem maradtam valahol máshol, de higgyétek el, a damaszkuszi sintértelephez képest ez azért édenkert.” (102.) Az eseményekhez való hozzáférés mértékének, a különböző perspektíváknak tehát nagy szerepe van abban, hogy az egyes novellák a már ismert történéseket új információkkal tudják gazdagítani.

Az ismétlődő szereplőkön és helyzeteken kívül az elbeszélések közt kapcsolatot teremt a remény és a reménytelenség szüntelen váltakozása is.

Így a kötetet indító Ovidius-idézetet ironikusnak érezhetjük, hiszen legtöbb esetben a jelen körülményei vezetnek a karakterek szenvedéseihez, azonban a nehézségeken való felülemelkedés lehetősége valóban örömmel töltheti el a novellák elbeszélőit: „[m]ásokat gyönyörködtessenek a régiek, / én annak örülök, hogy most születtem…” (5.) Az idő szerepe kifejezetten hangsúlyossá válik a Már csak két perc című novellában, amelyben az 1945 óta létező Doomsday Clock, azaz A végítélet órájának állása határozza meg a visszaemlékezés idősíkjait.

A narrátor saját életét és a történelmi eseményeket is a közelgő katasztrófához viszonyítja:

„[a]nya, ti tudtátok, hogy amikor megfogantam, még 12 perc volt a világból? (…) mindenesetre az a hajdani 12 perc rengeteg idő volt az 1963-ban megkötött atomegyezménynek köszönhetően.” (83.) A fenyegetettség érzése a jelent is meghatározza – már csak két perc van hátra a világvégéig. Ez sem készteti azonban óvatosságra az elbeszélőt és édesanyját, akik ráadásul autóútjuk során több állatot is elütnek, reprezentálva az emberi felelőtlenséget. S bár ezek a veszteségek elhanyagolhatónak tűnhetnek, a kegyetlenség összhatása közelebb vihet az összeomláshoz. Ezt fejezi ki az emberi és a Doomsday Clock által mért idő különbsége is, hiszen az előbbi stabilitása nyugalmat ad, az utóbbi viszont a vég közeledtére figyelmeztet: „[s]emmi baj, Tányicska, már csak másfél-két óra, és megérkezünk, mondom, de arra gondolok, hogy már csak két perc.” (88.)

A novella zárómondata jól kifejezi az egész kötetre jellemző ellentétet: a fenyegetettség és az önnyugtatás kettősségét.

Nemcsak egymás tükrében értelmeződnek újra a köteten belüli novellák, hanem intertextuális kapcsolódások által is. Ilyen az első egységben helyet kapó Az a napverte sáv, amely már címében utal Petri György művére. A novella egyrészt a névtelen nő szemszögéből beszéli el a Hogy elérjek a napsütötte sávig című vers narratíváját, másrészt kiegészíti azt az ismeretlen nő élettörténetének főbb elemeivel. „Mit képzelsz te magadról, kiabálok vele, letolom a nadrágom, morajlanak a befilcesedett vatelindarabok. Hallgat, és ettől csak még inkább elönt a düh, így szoktam meg, ha bokor alatt dugok, üldöz a véres, napverte sáv, kövekre vágja szét a szívemet.” (30.) A felidézett vers sorai szó szerint és a nő nézőpontjához igazítva is megjelennek, még egyértelműbbé téve a két mű közti kapcsolatot. A „napsütötte sáv” zárlatához képest a nő által többször alkalmazott „napverte sáv” kifejezés teljes kilátástalanságot sugall, amellyel összhangban áll a befejezés is: míg a férfi ki tud sétálni a sötét pincéből, a nő nem szabadulhat a „nyers, fölösleges, oszlásban lévő” anyagtól. (31.)

A jövő zenéje című novellában a balesetet szenvedett főhős-elbeszélő pokoljárást idéző tudati élményeit olvashatjuk. A pokol bugyrai azonban a narrátor valós, földi tapasztalataihoz igazodva öltenek formát: „[l]ihegés, elfojtott sírás visszhangzik, egyik gyermekkori pokoljelenet villan be: a szomszéd bácsi megbeszélte anyáékkal, vagy ők vele, az egész képtelenség, így utólag, hogy sztárfotót készít a tizenkét éves rólam a fürdőkádban.” (20.) A szövegelőzmény ebben a novellában is expliciten jelölt, hiszen az elbeszélő „az isteni komédiát” olvassa magához térése után. Az elbeszélés egy álom leírásával zárul, amelyben

a Paradicsom hagyományos képei kortárs kulturális utalásokkal keverednek, ezzel sokszor ironikus hatást keltve:

„látom, hogy Beatrice meg Dante, és hallom, hogy az I will survive klímaverzióját éneklik, az ájt kicserélve wíre, majd kacsintanak egyet szépségesen szivárványos szemeikkel, és gyöngéden odébb taszajtanak.” (24.) A merev, kiüresedett fogalmak egyéni jelentést kapva aktív párbeszédbe kerülhetnek olyan távolinak tűnő művekkel is, mint az Isteni Színjáték.

A novellák intertextuális rétegzettségük, problémaérzékenységük és egyedi nézőpontjuk ellenére néhol didaktikussá válnak.

A Villán túl című novella például a valóságshow-k és a könyvek által közvetített kultúra sablonos ellentétére épít. Az egyik szereplő ugyanis műveletlenebb társait próbálja rávenni az olvasásra, az elbeszélő pedig rendkívüliként tálalja ennek sikerét: „Tilda ezalatt lehozott pár könyvet a szobájából, leteszi őket az asztalra, a csajok könyvekkel vonulnak vissza éjszakára, én is. Tanú erre nyolc kamera és háromszázezer néző.” (62.) Az üzenet didaktikussága, az éles ellentételezés határozza meg a novella építkezését, korlátozva ezzel az értelmezés lehetőségeit: „megéri a fáradságot, ha háromszázezer nézőhöz eljuttathat valami értelmes üzenetet. És kíváncsi volt arra, hogy akár csak egyetlen pillanatra is, de lehet-e valaki büntetlenül őszinte egy népszerűségre hajtó műsorban.” (64–65.)

Bár az interpretáció kereteit leszűkítő nézőpont elszórva jelentkezik a valóban elgondolkodtató novellák között, mégis hatása lehet a többi elbeszélés értelmezésére is,

és így árnyalt világkép helyett fekete-fehér gondolkodásmódot sugallhat. Ez pedig sajnálatos lenne, hiszen korlátozódna általa a rétegzett novellák befogadása. A kötet nem kínál egyértelmű megoldást arra, hogyan állítsuk meg a végítélet órája felé közeledő mutatót, sőt, azt sem ígéri, hogy képesek leszünk rá. A szereplők egy része nem tud felülemelkedni a nehézségeken, a külső erők erősebbnek bizonyulnak kívánságaiknál. Másoknak azonban sikerül elérniük a napsütötte sávot, hitelesítve a valószerűtlennek tűnő álomban elhangzottakat: We will survive!

Selyem Zsuzsa: Az első világvége, amit együtt töltöttünk, Jelenkor, Budapest, 2020.

A borítófotót Máté Péter készítette.