Úton
A zene egy pillanatra lelassul, majd újra erőre kap, a fák ritmusra suhannak. Összehúzom a szemem. Egy régi road movie odavetített háttere a táj. A látkép már órák óta változatlan, minden levél azonos formájú, a fűszálakba ugyanúgy kapaszkodik a szél. Az őzek egyenletes tempóban haladnak a repcemezőn, magamban is érzem a mozgást, velük haladok én is. Az idő jelentősége elveszett, a múltnak most nincs hatása a jövőre. Minden meghatározott, és az ismétlődés kívánatos. Semmi nincs, ami elrontható. Néhány percig úgy érzem, hogy ebben élek én is, de a képzelt azonosulást nem tudom fenntartani. Egy folt az ablaküvegen. Egy tüsszentés az első ülésről. Apró dolgok, amik emlékeztetnek arra, hogy mennyire távol vagyok mindettől. Kényszerítenek, hogy visszatérjek egy másik valóságba.
Lassan beesteledik. A sofőr bekapcsolja a rádiót, majd a visszapillantó tükörbe néz. Tekintetét az enyémbe vési. Nem beszél. Sosem beszél. Kinyomom a Spotify-t és felhúzom a szemöldököm. Valami jazz szól, de inkább ügyetlen próbálkozás, semmi szenvedély. A férfi lassan sóhajt, és lekapcsolja a zenét. Ismét csak a légzésünk töri meg a csendet.
Ha nagyon meresztem a szemem, már látom az ismerős kockaházakat, a felgyúló fényeket. Azon gondolkodom, hogy ebben a városban a nagyszüleim emlékeit szeretem a leginkább. Nem vagyok benne biztos, hogy bárkiről elmondhatom, hogy igazán megismertem, de a tiszta képhez talán a családtagjaimnál vagyok a legközelebb.
Nehéz átlátni az elménk trükkjein. Amikor valaki belép az életünkbe, kezdetben akaratlanul is rávetítjük magunkat, a róla alkotott képhez görcsösen kapaszkodnak elvárásaink. A közös élmények emlékeit csak saját szemszögből idézhetjük fel, a megosztott gondolatokat továbbvisszük, a beszélgetések haladási irányát pedig folyamatosan befolyásoljuk. Mindezek után örülünk, hogy azzal a másik emberrel mennyi mindenben hasonlóak vagyunk, de a jelen mozzanataiból levont következtetések sokszor nem helytállóak.
Azt hiszem, rengeteg olyan eseményt kell látnunk mások életéből, ami rajtunk kívül történt, ahhoz, hogy kapcsolódhassunk és értelmezhessük a bennük zajló folyamatokat. Ha a keletkezés körülményeinek tudatában a dolgok természete könnyebben meghatározható, talán így van ez az emberi lélek valójának meglátásával is a múlt ismeretén keresztül.
Rajongok azért a csillogásért, amit a nagyszüleim szemében látok, amikor a fiatalságukról beszélnek. A régi fényképek nézegetése közben a legélvezetesebb az a csend, amikor az emléket keresik, és néhány gondolaton elmerengenek. Ezekben a percekben jobban meglátom mindazt, ami mögöttük áll, mint amikor nevetve mesélnek el egy régi történetet. Egyébként a legjobban a képeslapokat szeretem. A kissé elfolyt tinta által megfoghatóan közelinek tűnik a fiatal én, aki számomra olyan, akár egy másik személy. Amikor nagymamám nem létező csábítójának levelét olvasom (nagypapám kézírásával) egy Kremlt ábrázoló régi lapon, szinte hallom a kuncogást, és látom magam előtt, ahogy Moszkvában egy ismerős, de még ránctalan kéz formálja a betűket. Amikor egy anyukám lustaságáról szóló üdvözlőlapot veszek a kezembe, ami egy távolabbi rokonnak van címezve, elképzelem, ahogy a tréfa áldozata rátalál a párnáján, és másnap minden erejével azon van, hogy kibírja a többórás városnéző körutat. Mindig belegondolok, hogy milyen lehetett, mikor évekkel később újra szóba került a régi közös élmény, a vidám pillanat. Ezektől a dolgoktól érzem azt, hogy mindennek, ami fontos, a részese vagyok én is. Ilyenkor gondolom azt leginkább, hogy otthon vagyok.
Az autó leparkol a ház előtt.
– Örülök, hogy megismerhettem – mondja a sofőr. A pénzt mosolyogva a kezébe csúsztatom.
Borítófotó: Libre Shot