Kondor Attila festőművész és animációs filmrendező. Munkáit a művészettörténészek médiumtudatos festészetként vagy kontemplatív konceptualizmusként határozták meg, mivel a klasszikus festészeti képzettséget elsősorban bölcseleti kérdések modellezésére használja. Így képzőművészeti tevékenysége egyfajta gyakorlati filozófia, amelynek legfontosabb inspirálója az a kontemplatív hagyomány, amely a Nyugat és a Kelet bölcseletét időről időre megújította. Az elmúlt hónapok kényszerű bezártsága után kérdeztem munkáiról, jövőbeli terveiről.
KULTer.hu: Mesélj egy kicsit magadról, min dolgoztál a járványhelyzet ideje alatt? A kiállítóterek újranyitása után készülsz újabb tárlatra?
A B32 Galériában nyílt volna Mátyási Péterrel és Tolnay Imrével Kétely és bizonyosság címen közös tárlatunk március 18-án. A kiállítással elhunyt egyetemi mesterem, Baranyay András művészete előtt kívántunk tisztelegni. Éppen elkezdtük a rendezést, amikor a járványhelyzet kialakult, és életbe léptek a korlátozások. Pintér Sonja, a galéria kurátora nem szerette volna elengedni a kiállítást, ezért azt javasolta, hogy csak halasszuk el. Most úgy néz ki, hogy decemberben végre megvalósulhat.
Hosszabb távú, nagyobb ívű koncepciókban szeretek gondolkodni.
A mostani alkotói munkámat is ez határozza meg. 2012-ben elkezdtem komolyan érdeklődni a kísérleti, képzőművészeti animáció iránt. Olyan installációként képzeltem ezt el, amely a festményeim időbeli kiterjesztése. Mindez onnét ered, hogy a festészetet egyre inkább a tudat belső mozgásainak a modellezésére alkalmas eszköznek kezdtem tekinteni. Azon gondolkodtam,
hogyan lehet a festményt kialakító láthatatlan erők együtthatóit, vagyis az imaginációt, az összpontosítást, a „rácsodálkozást” egyetlen műben láthatóvá tenni.
Így jutottam el oda, hogy festőként izgalmas és tanulságos lehet „megmozgatnom” a festményt. Ezekből a kísérletekből alakult ki A figyelem útjai című festményanimációs projekt. A program keretében az utóbbi 7-8 évben több, a magyar színtér jelentős kiállítóhelyén is jelentkezhettem önálló anyaggal. Nagyon örültem, hogy első animációs videóinstallációmat az egyik legendás budapesti kísérleti kiállítóhelyen, az Óbudai Társaskör Galériában állíthattam ki. 2015-ben Ontogenezis címen a Kiscelli Múzeum grandiózus templomterében három összekomponált animációból készítettem installációt.
2014-ben a MODEM Szabadkéz című kiállításán, 2019 nyarán a szentendrei Art Capital képzőművészeti fesztiválon is szerepelt a projekt egy-egy darabja. A legfontosabb összefoglaló kiállításra pedig tavaly ősszel a Műcsarnokban került sor Szabadságtapasztalat címmel.
Az utóbbi években a projekt az animációs filmes szakmában is ismertséget hozott,
mivel több jelentős fesztiválon, például 2019-ben a kecskeméti KAFF-on és az idei Magyar Mozgókép Szemlén is látható volt a Belső könyvtár című, 2018-ban készült animációs filmem. Ezek után most valójában jól is jött egy olyan időszak, amikor nem kell sehol szerepelni, és végre el tudok mélyedni olyan tanulmányok készítésében, amelyek feltöltik a belső tartalékokat. Ilyenekre az utóbbi 7-8 év elég feszített munkatempójában nem volt lehetőségem.
KULTer.hu: Ebben a nehéz időszakban, amikor a kulturális élet a korlátok miatt az online térbe költözött, egy alkotóművész számára milyen lehetőségek maradtak a boldogulásra?
A nagyobb ívű koncepció ilyenkor hatalmas segítség lehet.
Ehhez még hozzátehetem, hogy a munkám egyik fő inspirációs forrását filozófiai tanulmányaim jelentik.
A filozófiával való intim kapcsolat miatt az ehhez hasonló társadalmi krízis intellektuális feldolgozása nem ér váratlanul. De a legfontosabb, hogy nemcsak teoretikus kutatásról van szó, hanem egyfajta filozófiai életgyakorlat kialakítására törekszem, aminek a szívében a lét kontemplatív szemlélete áll. Itt talán érdemes egy rövid kitérőt tennünk, és némi magyarázatot adni, hogy mit is értek kontempláció alatt. A szó magyar megfelelője, a szemlélődés sokakat félrevezethet, mert a szó könnyen egy bámészkodó, „elszállt” figura képét sugallja.
Valójában a kontempláció művészetét a legintenzívebb, legmélyebb koncentráció gyakorlataival készíthetjük elő.
És mindennek csak akkor van jelentősége, ha a kontemplatív-meditatív szemlélet szinte magától értetődően kialakít egy ezzel harmonizáló gondolkodói és alkotói magatartást, életvezetést.
KULTer.hu: Milyen érzés volt számodra elhatárolódni másoktól?
Igyekszem tárgyilagosan látni a helyzetet. Ez a leállás egy kényszerhelyzet volt, és nem az emberek szabad döntése miatt történt meg. A meditatív attitűd és gyakorlat ilyenkor is hatalmas segítség lehet, de látni kell, hogy ez a legtöbb ember számára ismeretlen eszköz. Ismeretlen a metafizikai elmélyülés, mert a jelenkor normál életvitelében szinte semmi sem támogatja azt. Az elmélyülés nem része a jelenlegi civilizáció pedagógiájának sem. A trendek pedig egyre inkább arra ösztönzik a mai embert, hogy elégedjen meg az emberi lét egészen felületes, szinte vegetatív, fogyasztói aspektusaival. Érdemes még egyszer tudatosítani:
az, hogy az egész, szinte teljesen globalizált világ karanténba vonult, olyan közös, kollektív tapasztalat, amire évtizedek óta nem volt példa.
A régi nagy pestisjárványok és a száz évvel ezelőtti spanyolnátha – reméljük elkerülhető – példája lebegett a közírók szeme előtt. Többen is emlegették a közbeszédben e különleges szituáció párhuzamaként a háborús helyzetet. Mindez egy nagyon erős baljós hangulatot adott azoknak a napoknak. Tehát látni kell, hogy az emberek ki lehetnek téve a hirtelen, mély közös emocionális válságoknak, amelyek egy kollektív pszichózisként hathatnak. Ilyenkor a művészet és a kontempláció arra is szolgál, hogy a saját magunk szintjén immunisak maradjunk a hasonló hatásoktól. Ez a fajta belső magatartás egyben az egyik leghatékonyabb közösségi munka lehet, mert személyes példaként hatva vagy a műalkotás kisugárzása által segíthet másoknak is megerősödni belülről.
KULTer.hu: Mi inspirál arra, hogy továbbra is dolgozz? A járvány mint témakör megerősítette a gondolkodásodat az életről, a művészetről?
A világ lecsendesedése, az utcai forgalom eltűnése rám éppen azért gyakorolt nagyon mély hatást, mert olyan volt, mintha a szemlélődő életforma hirtelen, szinte varázsütésre elterjedt volna a Földön.
A levegő hamar érezhetően tisztább lett, és a szép tavaszi napsütésben azt lehetett érezni, mintha az egész természet fellélegzett volna.
Nagyon tetszettek azok a hírek, amelyek arról szóltak, hogy a Mátrából megint látni a Tátra havas hegyeit, vagy hogy a korábban erősen szennyezett levegőjű Katmanduból jól látszik a Csomolungma. Másrészt az, hogy globális léptékben
szembesültünk azzal, hogy a civilizációnk milyen törékeny,
felfogható egy mindenkit személy szerint érintő felszólításnak arra, hogy a lét mélyebb értelmén kezdjen el gondolkodni. Persze, amikor a napi egzisztenciális gondokkal, vagy a gyerekek otthoni tanulásával van valaki elfoglalva, akkor filozófiai gondolkodásra nem jut sok idő. Gondoljunk bele azok sorsába, akik elveszítették a munkájukat vagy a megrendeléseiket. És nemcsak az egyénekre gondolok, hanem a veszélybe került cégek tulajdonosaira is, akik ilyenkor rengeteg ember életéért, megélhetéséért felelnek, ami szintén óriási stresszt helyez a vállukra.
Itt látom a szellemi ember fokozott felelősségét és társadalmi szerepét a hasonló krízishelyzetekben.
Nekünk, művészeknek, gondolkodóknak éppen az az egyik legfontosabb feladatunk, hogy a nagy közös tapasztalatok megértésén, feldolgozásán munkálkodjunk.
A kontempláció gyakorlata megtanított, hogy miként tudok nap mint nap a jelenségek változó világa mögé nézni. A szemlélődés során nemcsak gondolom, hanem megtapasztalom Parmenidész aforizmáját, amely szerint „a tudat és a lét egyetlen azonosság”, vagyis hogy a szubjektum és a világ valójában nem elválasztható egymástól, mert a lét azonos, szent forrásából árad ki mindegyik. Azt gondolom, hogy akkor tudok a legtöbbet segíteni, ha a művészetem által ezeket a tapasztalatokat és belső megerősítést minél hűségesebben tudom közvetíteni.
A borítófotót az interjúalany készítette.
