Panel
– Ez a szerencsétlen már megint azt hiszi, hogy cukorból van. És még a kurva ernyőt is bent hagyta az irodában.
Zsuzsi kivágta a lakás ajtaját, és gyalog trappolt le a hatodikról. Pont annyira érdekelte a lift vagy az eső, amennyire Sanyi lelki világa. Sose volt teljesen világos, mit keres egy ilyen lúzer mellett, de a kis lelki terrorista a fejletépős ordibálások közben mindig bedobta a menhelyi kutyakölyök nézését, amitől a lány egy belefáradt bazdmeggel keresztet vetett az eredeti koncepciójára. Sőt, ilyenkor annak is örült, hogy Sanyi legalább a sétáltatást megoldja magának.
Persze, hogy szakadt. Mikor a kapualjban megpróbálta kinyitni a vészhelyzetre tartogatott esernyőt, a fogantyú a kezében maradt.
– Fasza.
Egy helyen a varrás is elengedte, amitől végképp használhatatlanná vált az egész, de Zsuzsit az lepte volna meg igazán, ha működött bármi a rohadt esernyőn. Hangosan káromkodva indult el, miközben magában legalább ugyanekkora lelkesedéssel elemezte a nyomorát.
Ez is olyan baszott szépen indult, mint minden normális párkapcsolat. Csak ez már akkor se volt normális. Ez van, ha az ember hisz az emancipációban, és még gyakorolja is. Mert nem nagy cucc ám fölkarolni a szegény, ázott kis verebeket a pocsolyából, ahhoz kell igazán kraft, hogy amellett legyél menő csávó, aki nincsen elesve. Aki nem tőled lesz valaki, hanem saját magától. Na, az ilyen lányoktól rögtön nem találjátok a pöcsötöket, ugye fiúkák?!
Úgy közeledett a sarki éjjel-nappalihoz, mintha legalábbis a boltot üzemeltető pakisztáni testvérpár egyszemélyes kivégzőosztaga lenne. Vészterhesen vitorlázott mögötte az esernyő maradványa.
– Heló, Bashir, csípős kolbász van?
Sanyi megkönnyebbülten sóhajtott. Nem értette, mi a bánatos égért nem szakít már vele a lány, ha egyszer annyira ezt akarja. Abba szeretett bele, milyen határozott, tökös csaj ez a Zsuzsi, erre most ez van. Hónapok óta ment a kis költségvetésű dögunalom. A lány fölbaszta magát valamin, elvörösödött a feje, ordított kettőt, rosszabb esetben ritkított az étkészleten, mire Sanyi fülét-farkát behúzva nyüszögni kezdett, és ezzel minden meg is volt oldva. Bármilyen szart lenyomhatott volna ezzel a lány torkán, és eddig épp csak az tartotta vissza, hogy semmi extra nem jutott eszébe. Zsuzsi volt a kreatív, nem ő. Pedig olyan jól kezdődött minden.
Ez a Zsuzsi lány mindig mindent úgy gatyába rázott, hogy öröm volt nézni. Közben meg tök emberséges volt, korrekt, ami csak kell, de a szigor akkor is maradt. Sanyi imádta ezt az irgalmatlan következetességet, főleg, mikor a lány őt is ráncba szedte – átlag heti kétszer.
Ott romlott el valami, mikor Zsuzsi magához híven megkérdezte, hogy mi a fasz ez, járunk?, ő meg gyanútlanul rábólintott, még mosolygott is hozzá. A fene gondolta, hogy ezen innentől az isten se segít. Meg az összeköltözés se.
Most is lement azért a kibaszott szalámiért – persze biztos kolbászt hoz majd a vegetáriánus lelkem – a szakadó esőben. Ki kérte azt a szalámit, hogy azonnal le kell érte rohanni, miután kiüvöltözte magát? Kinek alakítja a háztartásbeliek gyöngyét, ha igazából egy mocskos kis diktátor?
Sanyi heroikusan kiállt az erkélyre, és rágyújtott.
Mindig az éjszaka közepén jött óvszerért, vagy vasárnap délután chipsért. Ez a hétfő esti szakadó eső nagyjából előrejelezte, hogy most valami mást fog kérni.
A csípős kolbászra Bashir megvillantotta legszebb mosolyát, majd illendően tájékoztatta Zsuzsit a szerelme húsfogyasztási szokásairól.
– Magamnak viszem.
– Hát honnan tudhattam volna, Napsugaram?
A lány szótlanul meredt a tízdekás vákuumcsomagolt kolbászra.
– Baszki.
Ezt legalább kifizetni nem felejtette el, mint múltkor a gumit.
Teri néni kavart egyet a töltött káposztán, aztán kinézett az ablakon. Olyan rendes kislány ez a Zsuzsika. A szakadó esőben is lemegy a boltba, nehogy éhen vesszen az a mihaszna legény. Bezzeg a Béla bácsi… arra aztán egy rossz szava nem lehetett senkinek. Áldott jó ember volt. A káposzta volt a kedvence, ahogy Teri néni csinálta.
A Béla bácsi sose mondott volna olyat, hogy Teri néninek ordibálni kelljen. Szegény Zsuzsika, nem jót választott maga mellé. Ez a fiú mást se csinál egész nap, csak bagózik. A csukott ablakon át is bejön a szaga. Ment volna le inkább magának a boltba. Talán még drogozik is, sőt. Amilyen bambán néz mindig. Köszönni is elfelejt. Na, ha visszaér a Zsuzsika, majd jól leteremti.
Szegény kislány, iskolába jár, dolgozik, abajgatja ezt a világ szégyenét, még a folyosót is fölmossa néha. Megérdemelne egy tisztességes férfiembert. Amilyen a Béla bácsi volt.
Marcsi is hallotta az ordítozást – ki nem?! Hetek óta a tökéletes pillanatot várta, amikor a csaj végre nincs otthon. Amilyen hangon beszélt Sanyival, most biztos nem jön haza egy darabig. Tuti kamu volt ez a szalámis duma, ő is mindig ilyeneket tolt az exeinek, mikor elege lett. Lemegyek a boltba szalámiért, majd jövök. Aztán nem jött többet. Nem volt sok cucca, hogy ne kelljen törődni velük. Vele se törődött soha senki. Az összes pasija érzéketlen tahó volt. De a Sanyi. Sanyi teljesen más, ezt elsőre meglátta rajta, mikor szerencsétlenkedett két papírzacskóval meg a lakáskulccsal. Ha összefutottak, mindig jókat röhögtek, néha szimplán egymáson, de egyszer a liftben majdnem smároltak is. Azóta Marcsi véletlenül mindig akkor indult el otthonról miniben-neccharisnyában, mikor Sanyi. Akart végre egy rendes, érzékeny, figyelmes srácot, aki nemcsak dugni akar, hanem mondjuk beszélgetni is. Persze aztán úgy megkúrhatná, ahogy még soha senki, akár már ott a liftben is valamelyik reggel. Egy ilyen értelmes fiú ettől se nézné ribancnak, átlátná, hogy itt őszinte érzésekről van szó.
Marcsi lazán feltűzte a haját, elővette legcsábosabbnak szánt mosolyát, kombinálta az aggódó őzike tekintetével és egy hétcentis sarokkal, nagy levegőt vett, és átkopogott Sanyihoz.
Megállíthatatlanul esik az eső. Folyik le a házfalon a sok szarsággal együtt. Ez az este frankón tizenhat emelet hiábavalóság. Legalább könnyű a testem. Zsír. Én nem megyek sehova, de a látványod lefelé húz. Mindig azt hittem, ilyen magasról már lófaszt se látni, meg hangyák az emberek, erre milliméterpontosan látom, hogy remeg a vállad, hogy sírsz az esernyőd alatt, hogy hagysz el éppen valamit, ami mindig is hozzád tartozott. Na, bazdmeg, menni kell utánad.
Zsuzsi régen hozzászokott már a kerületi zajokhoz. Nem nagyon érdekelte, hogy valaki erőből rohan utána, miközben a kibaszott ernyő mindjárt végleg megadja magát. A nála lévő legnagyobb értéknek a vákuumcsomagolt kolbászt saccolta, de attól aztán szívesen megválik. Még kérni se kell. Akkor fordult meg, amikor rájött, hogy ennél szarabb már úgyse lehet. Legalább szerencsétlen ürgének ne kelljen olyan sokat szaladnia.
– Tessék, vedd el nyugodtan.
Kinyújtott kézzel állt, és nem történt semmi.
Kopognak a szavaid a betonon. Csak remélem, hogy a cigimmel együtt nem végzik ők is a csatornában. Szép lány vagy, én meg nem tudom, mi a szart csináljak. Elveszem a szalámit, még röhögök is magamon, miközben kurva ideges leszek tőled. Így akarjon neked segíteni az ember, baszod. Eldőlök, mint egy zsák, de addigra már nem vagy sehol. Hálátlan ringyó. Hideg a beton, de jólesik belesüppedni a sárba. Kiskoromban is ez volt, csak akkor föl tudtam kelni. Vagy segített a mama. Mindegy, menjél csak, te is olyan vagy, mint a többi. Rám borul az ég szépen, finoman nyom lefelé. Az feszíti a nadrágzsebemet, amit loptam tőled.
Kihűlt a káposzta, legalábbis ami maradt belőle. Jó gyerekek ezek, esznek rendesen. Kár, hogy beszélgetni sosincs idő. Mindig sietni kell. A mosatlannal már egyedül marad az ember. Béla bácsi persze sose hagyta volna mosogatni, ha már egész nap a konyhában robotolt. Egy-két kupica legurult néhanapján, de hát kinek nem. Rendes ember volt.
Teri néni kinézett az ablakon. Mielőtt lehúzta a redőnyt, még a távolba révedt. Szép így eső után. Visszaverik a pocsolyák a lámpafényt, mintha fölékszerezték volna ezt a szegény környéket. Csak ne lenne annyi a hajléktalan meg a kábítószeres!
Megint az erkélyen cigizett.
– Kicsit sokat szívsz, nem gondolod?
– De, elég sokat szívok. Kényelem ide vagy oda, véget kéne vetni a dolognak.
Most nehogy már cigizni se lehessen nyugodtan. Meg a Marcsival dumálni egy pár szót. Sok minden volt már Zsuzsi, de betegesen féltékeny eddig még nem. Mintha egy csomag csípős kolbásszal és heti két szexszel fenn lehetne tartani egy egész önkényuralmi rendszert. Életszínvonal-politika, bazdmeg. Mintha bárkinek is szívességet tenne…
Csendes agressziója megélése közben Sanyi lakonikusan konstatálta, hogy egy csöves gyerek alszik a parkban. A héten ez már a negyedik. Tizenötnél nem lehet több. Azért az fura, hogy pont a pocsolyába feküdt.
– Zsuzsi! Szerinted az ott csak alszik vagy meghalt?
– Nem tudom baszki, de elhagytam a lakáskulcsot!
Borítófotó: Pexels
