A stagediving kockázata

Ozsváth Zsuzsa írásait régóta figyelemmel kísérem. Magát író-költő-képzőművészként definiálja, a nagyváradi kulturális élet mozgatórugója, az Élő Várad Mozgalom és a FISZ tagjaként jó pár közös irodalmi megmozdulásban is részt vett. Festményeiből már nyílt önálló kiállítás – szerteágazó tehetség. Most pedig első kötetében hallatja a hangját, van itt egyedi, mágikus nyelv, saját, markáns hanghordozás. Csipkefinomsággal vegyíti a modern és az archaikus elemeket, ez főként a sűrűn előforduló népdalok játékos hangvételének megidézésében, illetve a gondolatritmusok vissza-visszatérő használatában érhető tetten: „Nincs ide és nincs oda / Nem válunk mi szét soha / Nincs ide nincs se oda / Mi már nem válunk szét soha” (2017), olykor pedig a bűnbánati énekek regölése által érzékelhető: „Hegynek mentem, nagy hegynek. / Nyomomban szárnyak, utánuk testek. / Én igen nagy vétkem vittem a hegynek, / Ő meg csak állt ott, mint a mentség.” (Takarás).

A kötet borítójára maga a szerző tervezett és készített David Lynchet idéző baljós, túlvilági fákat, így „hátulról belök a sűrűjébe” (Innuendo), e vészjósló, transzcendens erdőbe. Az Előző részek „verssorozat”, amely – ahogy a fülszövegben Kovács András Ferenc megjegyzi – nem él a ciklusba rendezés szerkesztési módszerének determinációjával. Mégsem iktatja ki Ozsváth a tudatosságot, csak éppen nem a szövegeket egymástól valamelyest elhatároló egységekre bontja könyvét. A versek ívét sokkal inkább egy holisztikusabb, átfogóbb, univerzális építkezőelv szerint rendszerezi el, nagyon is konzekvensen.

Egzisztenciális perspektíva – a létbe vetettség bizonyosságának belátása után megkezdődik az elveszettség élményének rögzítése.

A teremtés egészétől haladunk a részek kristályosodása, a perspektívák megsokszorozása felé, a tapasztalatok így harmadolják a holisztikus képet, melyben az idő is résztvevő: „Fut az idő. Én egy nyúl vagyok, te még egy. / És ketten futunk, és velünk lohol a harmadik, / A közös távunk.” (Sakk), a világ mint sakktábla reprezentálódik: „Három nyulak, három futók a táblán; odébb lápos. / Úgy sodródik menetszélben a madár, mint a nájlon” (Sakk).

A kötetnyitó vers címe (40+ nap) megidézi Jézus 40 napos böjtjét, pusztai magányát és ördögtől való megkísértésének történetét. A húsvét előtti bűnbánat időszaka ez a keresztény kultúrkörben, s a vers is mintha az áldozat színrelépésének mozzanata volna. A stagediving kockázata, az önmegmutatás rizikója, e cselekedet merészsége, melyben folyamatosan lüktet az elutasítástól való félelem.

A kötet első verse lehet egy ars poetica felmutatása, és egyúttal értelmezhető az ember fájdalmas belépéseként e világba.

Az indulás nehézségének felvetésére válaszol titokban a hátsó fül mögé rejtett szöveg, mely a tartalomjegyzékben sincs feltüntetve. Az Easter egg – sokszor filmek végén is elhelyeznek efféle meglepetéstojásokat – mégsem felelet, inkább elbizonytalanítás, akárcsak e verseskönyv tematikája. Mikortól állnak össze a részek egésszé, és ha a jelek már olvashatók, miért csak utólag lehetséges ez? Van-e értelme visszafelé betűzni, vagy ez csak egy paradox tett, mely csapdába ejt? „Nem szóltatok, hogy a teremtés / Csak utólag érhető tetten, / És hogy mindama közben / Több dolgok működtek” (Easter egg).

A 40+ napot követi a Boly című vers, melyben újból felmerül a kérdés: megérthető-e az egész a visszatekintés aktusa által?

A versbeszélő inkább megszabadul ennek felelőssége alól, hátralép, s az olvasóra bízza a hátrahagyott romok felülvizsgálatát. Az alkotáshoz elengedhetetlen önfeltárás gyötrelmét hozza párhuzamba a krisztusi szenvedéstörténettel, amennyiben a versbeszélőben kiépülő nyugtalanságot és szorongást a passió stációiként értelmezzük. A teremtett még továbbra is hallgat, miközben a hallgatásról beszél: „És ti csak nézitek a rombolást / és nézitek a romot, a maradékot, / elemzitek a zajszennyezés mértékét, / és én tovább hallgatok, mint aki sír.” (Boly). A sírást pedig a következő versben, az Apályban kezdi el, ebben a szövegben találkozunk először a kötetcímmel is.

A versbeszélő saját bizonytalan lépteit Jézuséhoz hasonlítja, a teremtettség kétségbeesett magárahagyottságában.

Útkeresésének, megérkezésének hiábavalóságától való félelem ez, miközben a szubjektum felett álló ismeretlen önkény alárendelésétől igyekszik megszabadulni, esélytelenül: „én Jézusként bóklászok, hogy aztán / elmerüljek, és sose szabaduljak / fogságodból, úszni sem tudok.” (Apály). Míg Jézus stabilan jár a víz felszínén, a hit megrendíthetetlenségének biztos tudatában, a lírai hang elmerül.

A nézőpontok sokszor cserélődnek a szövegeken belül, mintha közeli-távoli plánokat váltakoztatna a kollektív és az individuális lét között: „Hát kipördültél. Lássátok, ez itt az örvény. / Szagoljátok a felvert por és izzadság keverékét… Mi itt maradunk, amíg nézlek, ahogy a következő pillanatban / elmozdulsz eddigi helyedről, elcsúszik / a párhuzamos. Szóval akkor elvétem a / többes szám első személyt énre, terád.” ([El.]), vagy: „A házban, az udvaron kamerák és szenzoros / fényforrások. Lépten-nyomon megvilágosodás. / Legalább a hegy elnéző ma… Orromat a karomhoz emelem, érzem a bőröm /szabadég-szagát” (Innuendo).

Mindeközben a kötet újra és újra visszatér a biblikus motívumokhoz, melyeket inkább kiforgat, újraértelmez, így kerülve el az ismétlés unalmát.

„A hívek most jönnek ki a templomból, / én pedig úgy gondolok rád, / ahogy az istenre senki.” (Újtestamentum). „Nézi az erősebb kutyákat, és közben körme alját kapargatja. / Úgy morog, valaki szabadítsa meg a gonosztól.” (Ítélni eleveneket). A 40+nap böjti szárazsága után a Boly című vers végén a sírással kezdi a víz motívumának mozgósítását, az egész köteten átívelő szignifikáns szimbólumot. Nem pusztán köztes térként képződik meg, melyen át kell jutni, melyet az ember is magában hordoz („Figyelni kell, ahogyan a víz csöpög, kézi mosás, mínusz hetven százalék, / mégiscsak a víz az úr, néha megvakarom farmeros lábam. / Soká csöpög ki belőlem az isten.”, A kép még címre vár), hanem az interperszonalitás által, a két ember közötti mozgásában is megjelenik („Szemed számomra nyitott könnycsatorna / Folyok beléd én zavaros fölösleg egyszer újra minden víz lesz”, Ahogy elmész).

Folyamatos harc ez a természettel, a kiszámíthatatlansággal, azzal a valakivel, aki „úr minden porszemen”, és azzal az elemmel, amiben alámerül, megtisztul, amit magában hord az ember.

A szövegekben alkalmazott régies nyelvhasználat ellenére Ozsváth maivá teszi a verseket popkulturális elemekkel, főként dalszövegekkel vegyítve. Sorok tűnnek fel a Neurotic Brékjéből (40+nap), másutt pedig a Queentől veszi kölcsön az Innuendo címet.

A szerző friss, üde hangvétele éppen ennek az izgalmas dichotómiának köszönhető,

illetve annak a finom varázslatnak, ahogy a természettudomány zsenijeinek – így Edisonnak és Stephen Hawkingnak – a találmányait, elméleteit finoman elegyíti a költészettel. „Köszönöm az utcai lámpának, / hogy fényétől a duzzadó tócsa felületén / meg-megcsillan a fürge esőcsepp-csókcsatának / pár izgalmasabb részlete. / Minimális odafigyeléssel bevilágítható a lényeg” (Edisonnak szeretettel), „Szóval az idő, és épp az ellentetje, / hogy vergődésünk időtlen, / skatulyába zárjuk egymást, / ez igen, ez nem, ez igen, ez talán mégsem, / a belőlünk kivont, a hozzánk adott élet” (Időnk rövid története).

A kötetben kétszer jelenik meg az Utazóknak kijelölt hely cím, az első az összetartozás és a szétválás, a két dolog között meglévő távolság szomorúságát mutatja fel. Azonban az Utazóknak kijelölt hely #2 inkább e bizonytalanság oldódásáról szól, a szeretet explicitté válik, egyértelmű kijelentésekben artikulálódik: „Szeretlek; és ez olyan biztos, mint egy pont. / Megmutatom, ilyen: . / Ismered ezt.”

A kötetet indító ismeretlenbe zuhanás mozzanatának univerzalitása után a magány és szorongás jelenvalóságán és épp ezért a teremtés értelmének folyamatos megkérdőjelezésén keresztül jutunk el az összetartozás békés, reményteli élményéhez: „Nálad jól alszom. / És bár most ömlik az eső, az előző / Esti holdfény megjegyezte a testeket. / Jól látni, amint ketten alszanak el / A transzferen.” (Újabb vers a bizonyosságról).

Ennek a megérkezésnek az előző állomásaira emlékszik és reflektál a versbeszéd.

A kötet tárgya nem pusztán a létbe való fejesugrás örökké fennálló félelme, az önteremtésbe való stagediving, hanem a kapcsolatok orosz rulettjének kétségeit felváltó remény megtalálásának lehetősége.

Ozsváth Zsuzsa: Előző részek, FISZ, Budapest, 2020.

A borítófotót Danilics Tibor készítette.