A prózaírás legtöbb nehézségének gyökere: a többéletűség. Erre – éppen emiatt – sok ponton vissza fogok még térni. A többéletűség nehézségének sok vetülete van. Az egyik a helyrajzi, a másik az időbeli elkülönülés. Ugyanígy adódik azonban a tudati elkülönülés is, sőt, az sem kizárt, hogy utóbbi teszi szükségessé az előbbieket.
Minthogy az író mellkasában is emberszív dobog, bármennyire próbálkozik, nem tud csettintésre üzemmódot váltani.
Az íráshoz elcsöndesedés szükséges. Talán az sem túlzás, ha az írást meditatív állapotnak képzeljük el.
Először is, megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni csip-csup ügyeinket, a bevásárlás gondját, a számlabefizetés határidejét, nem arra összpontosítani, hogy az autószerelőt minél előbb felhívjuk, nem szeretőinken és egyik-másik megoldandó konfliktusunkon rágódni, nem az egzisztenciális vágyainkon studírozni, fejben nem a terapeutánkkal vitatkozni, vagy anyánkkal és apánkkal, hanem odahallgatni az íródó szöveg belső vágyaira. Ehhez azonban várni kell; a szöveg finomszövete ugyanis mélyebb tudati rétegekben rejtőzik, mint a tudat felszínét beborító napi gondok.
Ahhoz, hogy ez az aljnövényzet burjánzásnak induljon, vissza kell vágni a magasban terebélyesedő lombkoronát.
Sokan a lakóhelyükön nem is képesek a kontemplációra. A városi nyüzsgés automatikusan előcibálja az emberből (mert hát a városban az író is csak egy ember) a kényszerű gondolatokat, és a kényszercselekedetekre irányuló ösztönkésztetéseket.
El kell hát menni. Igen ám, de hová?
Ha az íróember nem örökölt alkotóházat vagy ahhoz szükséges anyagiakat, akkor bérelnie kell egy kulcsos házat, vagy residency ösztöndíjra kell pályáznia. Ez sok esetben pénzbe kerül, ráadásul az írás idejére kénytelen félbeszakítani polgári egzisztenciáját is, amivel pedig éppen a pénzét keresi meg.
Tételezzük fel, hogy sikerül kiszakadnia a polgári lét bekötöttségeiből, időben is, térben is létrehozza azt a klauzúrát, ami segít megteremteni az írás belső szükségleteinek külső körülményeit. Ott ül a csöndben, lombsusogásban, a napi problémák már lebuktak a horizont alá az előző lemenő nappal, és most végre nincs semmi más, csak a képernyő fehér felületén villogó kurzor. Csakhogy még mindig utánakapnak a tegnap gondjai. A hülye főnöke nagyon igazságtalanul teremtette le. A szeretője megint válaszút elé akarja állítani: „ő vagy én, döntsd már el végre!” Szorong az apja leletei miatt is. Nemsokára elfogy a pénze, és még egy sort sem írt. A feladat nem kisebb, minthogy a tudatszerkezetét átvariálja, melynek új perspektívájában a gondok másféle méretben és fénytörésben mutatkoznak meg, így végül elcsendesednek, és a helyükre kerülnek.
Ez a meditatív nullpont, az írás alfája.
Ilyenkor kínálja fel magát a lehetőség, hogy egyáltalán szövegszerkezetekről gondolkozzunk, nyelvi leleményekről, a figuráink akaratáról és belső vágyairól. Budapesti vagy debreceni lakásunkban ez még úri huncutságnak tűnt, innen nézve, miután lementünk alfába, elképzelhetetlen, hogy valaha is szaros pelenkával, autószerelővel, vagy bármi mással foglalkozzunk.
A tudatállapot-váltásnak így tehát két hozadéka lesz, ha egyáltalán sikerül. Az egyik nem más, mint az írás lehetőségének a kialakítása. A másik azonban egy óriási tapasztalat a világról, mely szerint
a megkérdőjelezhetetlennek hitt értékek valójában roppant viszonylagosak.
Ehhez képest már nem kell nagyot tágítani a tudat külső keretein, hogy beleérthessük az élet és a halál értékének viszonylagosságát. A dolog különösségéből adódik, hogy a gyakorlati szükségszerűség épp íróilag válik a leginkább hasznunkra. Egyszerre tiszta és panoramikus rálátásunk nyílik budapesti vagy székesfehérvári tyúkszaros életünk hétköznapi valóságára, amely rálátás egyrészt az élet megírhatóságával is kecsegtet, másrészt a szarkazmus finom fényhálóját vonja a komor reáliák köré.
Mindez nem egyetlen pillanat alatt megy végbe. Még a rutinos írónak is szüksége van egy-két napra, hogy megtörténjen a teljes elcsendesedés. Sőt, talán egy szűk hétbe is beletelik. Mindebből még több minden is következik.
A profi író (aki tehát nem először menekül el az írás zárványába) az évek során kétféle tudatszerkezetet növeszt magának: a városi-polgárit és a vidéki-szerzetesit.
A kétféle tudat tulajdonképpen kétféle embert nevel a névazonosságot és jogfolytonosságot elszenvedő gazdatestben. A két ember sok év alatt teljesen különválik egymástól, az író a polgári önmagától, a családfő a remetétől. A két ember, miután különvált, távolodni kezd egymástól.
Olyan doppelgangerek lesznek, akik nem tudnak egymásról.
Az író ugyanis vidéki elzártságában nem takarít kényszeresen. Nem pszichedelikus rockot hallgat. Nem hajkurássza a csajokat. Nem rágja a körmét. Egyáltalán nem is hallgat zenét. Ilyenkor nem is nagyon eszik, pedig otthon mindig teletömi magát. Nem sorozatokat néz, hanem filmeket. De leginkább azokat sem. Ha nagy ritkán konyhába űzi gyomorkorgása, tökfőzeléket eszik. Nagyon ízlik neki, pedig távolról, homályosan úgy rémlik, hogy nem szereti a tökfőzeléket. Most mégis megkívánta. Otthon utál délutánonként sétálni. Vagy talán nem is utál, csak amikor a kedves felesége unszolja, ő belehuppan a fotelba, mellén keresztbe fonja a karját, és állát felszegi, mint a kisgyerek: nem megyek! Most, hogy nem unszolja senki, a napi munka után rohan az erdőbe. Néha elácsorog egy tisztáson, hátát egy fatörzsnek veti, elrágcsál egy fűszálat. Nézi az élet finom hullámzását, ahogy eggyé olvad minuciózus részletessége, sziszeg és perceg. Zönög, csírállik, kuppog, susog és zezeg. Szúg. Az ég hatalmas, finoman bordázott felhőket úsztat fölé. Megszűnnek az éles kontúrok, minden egységes lágy fénybe olvad, aztán néhány árnyalatnyit sötétedik. Szél támad, meghajlanak a füvek. Egy szöcske pattan a szomszéd fatörzsre. Leesik pár csepp eső. Néhány felhő között újra megjelenik a nap. Fénye átszitál egy fa levelein, pont a mezőre, a remete lábai elé.
Kispolgári nyűgjét már hátrahagyta, nyomasztó tennivalóinak listája eltűnt a szeme elől. Már nem is igen értené, miért kell szerda délután 4:30-ra fodrászhoz mennie, közvetlen azután, hogy a leőrlős kávégépet elhozta a szervizből, persze csak akkor, ha nincs közben csúszás. Gyerekért az iskolába, másikért az óvodába. Hazaúton bevásárolni, miközben az egyik rí, a másik sztorizik az aznapi kalandjairól, meg a Janka néniről, akit az osztálytársak elkereszteltek Pisti néninek, mert többeket megszégyenített, miután szarral kenték be a táblát. Ez most mind nincs. Olyannyira nincs, mintha soha nem is lett volna.
A hazaúton a regényén gondolkodik: hogyan folytassa másnap? Miként feszítse tovább a várakozást a konfliktus előtt?
Hogyan hozza be ismét a vezérmotívumot, de csak finoman, a metanarratíva lágy közegében? Hogyan fog ismét összetalálkozni László és Jutka? Hogyan bocsátja meg a férfi a nő árulását? Az árulás bonyodalmait egészen jól, és pontosan sikerült megcsinálnia, nem volna szabad most elrontania. Valószínűleg ezúttal tényleg lefekszenek egymással, de a férfi mégsem fog megbocsátani. Nos, igen, ezután el kell, hogy távolodjanak egymástól. És a többi szereplő? Kinek kell most színre lépnie? Hogyan mutatkozik meg újra a csömör a társaságban, és a harag László iránt? Megannyi kérdés, ám azt is érzi, hogy erős kéz tartja a szálakat.
A nap újra kisüt, délutániasan, kedvesen, de azért úgy, hogy az író remete átérezze a természet fenségét, és benne a fennkölt egyedüllétet. Persze ha ezt egyszer le kellene írnia, a fennköltet mindenképp idézőjelbe tenné, de legalábbis kurziválná.
Nos, ugyanez az ember, láthatóan nem azonos azzal, aki a gyerekeket hozza haza az isiből, az oviból, aki postára szalad, és összevész a feleségével politikán, mosogatáson és gyereknevelési kérdéseken. Nemhogy nem azonos vele, hanem ez az ember voltaképpen el sem tudja képzelni, milyen az a másik. Vannak róla ugyan emlékei, de csak úgy, mintha egy ismerőse mesélt volna neki egyszer, talán egy éve erről az emberről.
Nem emlékszik a másik önmagára. Nem azonos az ízlése, az emlékei, a világérzékelése, semmi sem azonos. Nem is érti, mi dolga van neki azzal a másikkal.
Ott olyan gyorsan telik az idő, vagy inkább zaklatottan. Ritkán látja az eget. Nem tud a zenére figyelni. A dugóban ül. Már megint állatorvoshoz kell vinni Lujzit, de akkor lekési a gyerek esti koncertjét, amiből sértődés lesz. Persze ha Lujzit elviszi a bélféreg, abból is sértődés lesz. Öt perce egyetlen métert nem haladtak. Pedig rohan. Egyhelyben állva rohan. Rágyújt. Elnyomja. Telefonál. „Késni fogok. Dugó van. Ne haragudj!” Megint telefonál. „Ezen a héten nem fogunk találkozni. Nem, utána elutazom. Nyugodj meg, kérlek. Igen, decemberig beadom a válókeresetet, megígértem már egyszer, nem? Akkor most mit ordítasz?” „Apa, ez ki volt?” Teljesen megfeledkezett róla, hogy hátul ül a gyerek. „Egy régi barátom.” „És mi az a várókereset?” „Az egy olyan dolog…” Legutóbbi elvonulása, noha csak két hete jött haza, már annyira távolinak tűnik, hogy most meg arra nem emlékszik. Nem tudja felidézni. Igen, dolgozott valamennyit, haladt a szöveggel, meg délutánonként kiment a közelbe sétálni, de hogy egyébként mi történt vele ott, abban a tér-idő zárványban, arról fogalma sincs.
Biztos, hogy ő volt az? Nem csak mesélte valaki, hogy áll egy mezőn, megérzi az élet teljességét, miközben cseperegni kezd az eső?
Legközelebb, amikor néhány veszekedés és programlemondás után újra kocsiba ül, hogy lemenjen a házba, nagyot sóhajt. Az autópályán már szárnyal a lelke. Lehajt a kijárón, nézi az ismerős mezőket, a távoli hegyeket. Aztán kigurul a földútra, fel a dombra. Leállítja a motort. Vár egy kicsit. A fontos pillanatokat nem szabad elsietni. Kinyitja a házat, a villanyt, a vizet, a gázt. Söpör, portalanít. Bepakol a hűtőbe. A tudata elkezd csendesedni. Sokkal gyorsabban, mint húsz éve, amikor először jött ki dolgozni, de még így is sok idő kell neki. A feleség még bocsánatkérő SMS-eket küld, amikben motoszkál némi feddés is. Kiáll a teraszra. Fejben a feleségével veszekszik. Aztán felhívja a szeretőt. Mindent megígér neki, csak most egy hétig ne zavarja. Lemegy a tópartra, rásötétedik.
Újra! Végre! Itt van! Csönd. Békák kuruttyolnak, a köveket nyaldossa a víz. Zizeg a nádas. A regényre még nem tud gondolni. Most csak néz maga elé. Készül a holnapra, üríti a fejét. Érzékel.
Másnap főz valami egyszerűt, amit három napig tud enni, aztán visszaolvassa az utolsó három fejezetet. Jegyzeteket készít. Ezzel vissza is rázódik.
Mire az utolsó sorokhoz ér, már tele van a feje ötletekkel. Legalábbis így képzeli. Aztán mégsem teljesen így alakul.
Még lesz pár telefon. Még visszarángatják a másik életébe. Még el kell intéznie pár folyó ügyet a munkahelyén. Nem is igen tudja visszaolvasni a szöveget. Aztán, amikor sikerül, nem jut eszébe semmi. De majd szerdán. Szerdán már sikerülni fog. Milyen nap is van ma? Hétfő? Vagy szombat? Csak arra emlékszik, hogy pénteken kell visszaindulnia.
A borítófotó forrása a Kalligram Kiadó.
