Főszereplő volt a Feketerigóban, Áts Feri a Pál Utcai Fiúkban, hangtechnikus a Wellhelloban, Kurt Cobain a Nirvana Unplugged coverben, frontember a Polytrip zenekarban, és ha mindez nem lenne elég, most énekes-dalszerzőként is kipróbálja magát szólóprojektjében. Lugosi Dániel nemrég mutatta be 9 számos DIY lemeze első dalát és klipjét, most pedig nálunk debütál második önálló szerzeménye, a Fény. A zenei találékonyságról, véletlenül újraírt slágerekről, a „nagy öregek” bölcsességeiről és vitaminos dobozokból készült csörgőkről is beszélgettünk vele.
KULTer.hu: Nem gyakori, hogy valaki annyi különböző művészeti ágban kipróbálja magát, mint te. Hogyan hatottak ezek egymásra, és hogyan emelkedett ki közülük végül a zene?
Ez egy érdekes párosítása a „teher alatt nő a pálma”-elvnek, a kíváncsiságnak és a kényszerhelyzeteknek.
Fiatalon színész vagy zenész akartam lenni, előbbihez kapcsolódott a szinkronizálás, a tánc és a film, utóbbihoz pedig a szövegírás.
Mivel gyerekszínészként kezdtem, először szerelemből csináltam, majd megélhetési kényszerből, de végül egy kicsit megundorodtam az egésztől. A felsorolt különböző területek mindegyikén egy kicsit másra kell figyelni, és amikor a sok különböző nézőpontot vegyítettem egymással, valahogy megtaláltam a saját hangomat.
Szeretek azzal kísérletezni, hogy egy dolgot hányféleképpen lehet megoldani. Ezt a metódust követem a zeneírásban is.
Nyilván apukám (Lugosi László – Beatrice, Dinamit – a szerk.) volt a legnagyobb hatással rám zene terén, hiszen gyerekkoromtól kezdve ott volt előttem mint példakép. Azt láttam tőle, hogy ha valaki jót csinál, jó ízléssel és kitartással, abból előbb-utóbb azért lesz valami.
KULTer.hu: Azt mondod, a zeneszerzésre is igaz, hogy szeretsz kísérletezni. Mit jelent ez mondjuk egy Nirvana-feldolgozásnál és egy teljesen saját dalnál?
Bármilyen megoldást is választok, az a lényeg, hogy a hallgató azonosulni tudjon vele, és jöjjön át neki az üzenet, a közlési módtól függetlenül. A Takács Vilkóval közös Nirvana Unpluggeddal átírtuk például a Smells Like Teen Spiritet: egy kicsit arrébb hangoltuk, lágyítottuk a hangzást, nincs üvöltözés, de az irányított harag mégis megmarad benne.
Nem azt akarom közvetíteni, amit nekem jelent, hanem az eredeti üzenetet szeretném megtartani és átadni egy új formában.
Egy Polytrip vagy saját dal megírásánál mindig az motivál, hogy mitől lehetne az még jobb, még érdekesebb, még meglepőbb. Ezzel együtt nem az a célom, hogy a végtelenségig magamra licitáljak, sőt, néha épp az tesz hozzá egy dalhoz, ha elveszek a sokból, minimalizálok egy témát. Alapvetően unom a mai modern rockzenét, mert sokan kiszámítható, már eljátszott sémákat használnak. Én próbálom ezt úgy kiküszöbölni, hogy az alaptémákat nem ismétlem meg, hanem számon belül is változtatom, díszítem. Szeretném a közönséget kicsit kilökni a komfortzónájából, meglepni, majd visszarántani az alapokhoz.
Szeretem, ha a hallgató úgy érzi, játszik vele a zene, megvicceli őt. Hogy a változás nem csak a zenében történik meg, hanem benne is.
KULTer.hu: Említed, hogy nem szereted ismételni a régi sémákat. Na de gyakran előfordul, hogy az ember nem is tudja hirtelen, honnan merítette az inspirációt. Korábban te magad mesélted, hogy véletlenül újra megírtál egy System of a Down-dalt.
Szokták mondani, hogy „már mindent megírtak”, de én ebben nem hiszek, mert az emberi kreativitás határtalan. Az, hogy a mai világ mainstream pop és rock előadói saját maguktól, másoktól, gyerekdalokból átvett dolgokkal futnak be, szerintem elég szomorú.
Persze nekem is volt olyan, hogy magamra kellett szólnom, mert olyan dalt írtam, amiről utólag rájöttem, hogy már megírták előttem,
de ilyen helyzetben inkább a nehezebbik utat választom, és újra nekiülök átgyúrni vagy teljesen újat kitalálni helyette. És ezt sosem bánom meg. Szerintem pár akkord lefogása után fel lehet ismerni, hogy „hú, ezt már hallottam valahol”, ilyenkor
mosolyogva kalapot kell emelni az eredeti előtt és más megoldás után kutatni.
Az, hogy valaki inspirálódik és azt felhasználja, egy marha jó dolog, a probléma azzal van, ha egész elemeket, dallamokat emelnek át egy másik előadótól.
KULTer.hu: Mégis, beszélhetünk olyan zenekarokról, amelyek egyértelműen hatnak a zenédre?
Annyira sok kedvenc zenekarom van, hogy nehéz lenne kiválasztanom mondjuk top 10-et közülük. Persze ezek olyan mélyen bennem élnek, hogy nem tudom őket letagadni, ha valaki a zeném hallja. Az előző kérdésedre is visszautalva, nehéz kilépni a Kurt Cobain 2-szerepből balkezes, kék szemű, hosszú hajú, 90-es évek ifjújaként. Ezt sokszor meg is kapom, pedig azóta már nagyon más zenék inspirálnak. Csak hogy párat említsek: Primus, Thundercat, Screaming Headless Torsos, Morphine, Háború, Gino Vannelli.
KULTer.hu: Beszéljünk a szólóprojektedről. Ez az első alkalom, hogy nem zenekarra írsz dalokat, hanem saját magadnak.
Egyedül vagyok, de zenekarként. Úgy szerzek most zenét, hogy minden részét én találom ki, mintha egy nagy bandának írnám. Ez hatalmas különbség az eddigiekhez képest, és nagyon élvezem, hogy rajtam van minden felelősség.
Minden hangszer más feladatot lát el, de mindegyik az én elképzelésem szerint működik.
A Polytrip egy csapatjáték. Ha leviszek oda egy gitártémát, azt hárman alakítgatjuk, hárman dobjuk össze az ízlésünket. Amikor saját magamnak írok, egy kicsit szét kell szakadnom zeneszerzőre és kívülálló hallgatóra, mert ha csak a saját ízlésemre hagyatkoznék, könnyen beleesnék a saját csapdáimba. Figyelnem kell, hogy ne legyen 12 perces egy szám, ne szólózzon minden hangszer, ne legyen agyonbonyolítva. Legyen érthető.
KULTer.hu: De egy koncerten nem tudsz ennyi részre szakadni. Tervezed, hogy a későbbiekben majd zenekarral együtt adod elő őket?
Ezt többen kérdezték már, és érzem, hogy meg kell majd lépnem.
Azt mondják a nagy öregek, hogy egy jó dalt egy szál gitárral is elő lehet adni, de vannak olyan dalaim, ahol nélkülözhetetlen a többi hangszer.
Gyakorlatilag az egészet át kéne írnom, hogy bemutathassam egyedül. A teljes dal hangulata megváltozna, meg hát nem csak tábortűzi gitáros számokat írtam, a zenekartól lenne dögös a hangzás. Ha már nagyobb lesz a projekt, biztosan bevonok másokat.
KULTer.hu: Egy dalt már hallhattunk a szólóprojektből, most pedig debütál a második, a Fény. Míg a Magamnak borongós hangvételű volt, a Fény már sokkal életigenlőbb. Mesélsz egy kicsit a keletkezés körülményeiről?
A Fényt még a Magamnak előtt írtam nagyon régen, 2014 környékén. Az egész témán ültem vagy két évet. Eleinte nem is vettem komolyan ezt a dalkezdeményt – a Rém rendes család intrója jutott eszembe róla, ne kérdezd, miért – jóval később ért meg a kész szám.
A dal körülbelül ott folytatódik, ahol a Magamnak véget ér. Az ember felemelkedik a számvetés utáni gyászból, eldönti, hogy soha többet nem érzi rosszul magát, hogy igenis van értelme az életnek. Hogy túl fiatal ahhoz, hogy lemondjon az álmairól és örök depresszióba essen a hibái miatt.
Ez a dal a szerelemről is szól, meg a hiányról is, de egyik miatt sem szabad megállni. Nyomni kell tovább, az időt senki nem adja vissza.
KULTer.hu: A felvétel során bevetettél pár szokatlan „hangszert” is.
Szegény kreatív család sarjaként megtanultam, hogy a világon minden tárgy hangszer. Ahogy az első fogaim pedig sörnyitók.
A dalban hallható egy csörgő és egy recsegtető nevű hangszerre hajazó valami, előbbit két összeszalagozott vitaminos dobozból hoztam létre, amiket megtöltöttem pici csavarokkal.
A recsegtetőt pedig úgy, hogy a mikrofonom fémkosarán húzkodtam egy fodrászfésűt. Ajánlom mindenkinek szeretettel az egyszerű, házilag is elkészíthető stúdióhangszereket.
KULTer.hu: Hol hallhatunk téged legközelebb?
Július 30-án Dunakeszin, a Kavicsfesztiválon játszom, augusztus 5-én pedig az A38 Hajó tetőteraszán a Szivák X Wagner előtt.
A fotókat Horpáczi Dávid készítette.
