Az esemény előtt pár nappal láttam, hogy a négy éve elhunyt Esterházy Péter idén lenne hetvenéves, születésének évfordulója alkalmából pedig emlékestet tartanak. Bevallom, mindig voltak fenntartásaim – és egyfajta félelem alakult ki bennem – az Esterházy-szövegekkel kapcsolatban, a meghívottak névsorát látva viszont bíztam abban, hogy közelebb kerülhetek a 70-es évekbeli prózafordulat és a magyar irodalmi posztmodernség egyik központi alakjának életművéhez.
A kezdés előtti percekre olyan sokan összegyűltünk, hogy plusz székeket kellett hozni a MODEM előterébe. Németh Gábor író, valamint Kulcsár Szabó Ernő és Szirák Péter irodalomtörténészek visszaemlékezéseinek, Esterházyval kapcsolatos személyes élményeinek köszönhetően, és az est középpontjában álló szerző írásművészetének rövid bemutatásával jobban megismerhettem az életművet és Esterházyt. Vigh Levente moderátor beszélgetést beizzító, emlékeket aktivizáló kérdései segítségével olyan légkört teremtettek a meghívottak az egyre felszabadultabbá váló beszélgetés során, mintha mellettük ült volna Esterházy – közöttünk volt, a hallgatóság között.
Az emlékestet a Csokonai Nemzeti Színház színművésze, Vranyecz Artúr nyitotta és zárta Esterházy-szövegek felolvasásával.
A moderátor nyitószavai után a Harmonia cælestisből és az Egy nő című alkotásokból hallhattunk részleteket, az est zárásaként pedig az Estiből és a Hasnyálmirigynaplóból hangzott el néhány szakasz. A felolvasott szövegek bebizonyították, hogy léteznek Esterházy-mondatok, csak rá jellemző fordulatok, gondolatok. A jelenlévők reakcióiból arra lehetett következtetni, hogy sokan ismerték is a sorokat, élvezettel hallgatták azokat.
A beszélgetés első kérdéseire – Hogyan kerültek kapcsolatba Esterházy Péter munkásságával és személyével? Mi volt az első meghatározó emlékük vele kapcsolatban? – válaszul személyes élményeket idéztek fel a meghívottak. Németh Gábor teljes valójában először a Vígszínház előtt megrendezett könyvhéten látta a szerzőt, ahol, meglepő módon, a saját könyveit árulta.
Kétféle érzés uralkodott Esterházy arcán: „mindent az olvasóért”, illetve „azért mindennek van határa”.
Az egész este folyamán érezhető volt ez a fajta kettősség a megszólalók emlékeiben. Esterházy tudott csapatjátékos lenni, mind a futballpályán, mind az irodalmi életben, de sokszor elbizonytalanította barátait, pályatársait olyan odavetett félmondatokkal, mint: „ha bekérdezel, kicsinállak” – idézte fel Szirák Péter az első pódiumbeszélgetésük előtt elhangzó, utolsó pillanatban odavetett feszültségoldó megjegyzést. Németh Gábornak is volt egy hasonló élménye, neki a következőt súgta oda egy fellépés előtt: „simán beáldozlak”. Kulcsár Szabó Ernőnek az első meghatározó élményeit az Esterházy-szövegekkel való találkozás okozta. A későbbiekben persze személyesen is megismerte az írót, például a monográfia megjelenése előtt közösen válogatták a képeket egy pohár pezsgő mellett.
A szerző írói pályafutása kezdetén a kolostori alkotói életvitel híve volt, de idővel az irodalmi élet piacán is jól figurált.
Esterházy mesélt Kulcsár Szabónak a lehetetlen megtapasztalásáról, amikor az ember megérzi a határait, tudja, hogy ott és akkor van vége valaminek. Az irodalomban pontosan tudható, hogy mikor jön el az a pillanat, de az életben…
A Fradi ellen játszott meccsen sehogy sem tudta kicselezni ellenfelét, ekkor látta be, hogy megvannak az átléphetetlen korlátaink. Szirák Péter vette át a szót, akit nagyon megérintett ez a történet, és azzal folytatta, hogy Esterházy hasonlókat mondott az interjúiban a matematikáról, a benne tapasztalható határokról is. Szirák az Alföld hasábjain olvasott először Esterházy-szövegeket, majd a gimnáziumi évek alatt megvette az első, Ki szavatol a lady biztonságáért? című Esterházy-könyvet, akkor még nem igazán értette, de nagy hatással volt rá a regény világa.
Esterházy Pétert már életében is nagy tisztelet övezte, kultusz épült köré, amelynek tudatában is volt.
Vigh következő kérdése a hírnév feldolgozásához és kezeléséhez kapcsolódott. Németh felidézte Karinthy bemutatkozó szavait – „Karinthy vagyok, térjen magához” –, ami szerinte Esterházyhoz szintén illő megszólalás lett volna, ő is így tudta kezelni a hírnevet, humorral, öniróniával.
Esterházy és Kulcsár Szabó sokat beszélgettek a világirodalomról, az alkotók műveinek megítéléséről, irodalmi diskurzusban való helyéről. Életformája volt a Márai idézet: „olvasni életre, halálra”; mindent elolvasott, de – talán a bölcsészkari háttér hiánya miatt – nem volt biztos a választásaiban, emiatt is fordult gyakran például Kulcsár Szabóhoz. Az irodalmi képzés hiánya ellenére – Weöres Sándorhoz és József Attilához hasonlóan – a fülében volt a magyar irodalom hangja. Esterházy Európa-hírű szerző lett, megkapta a legrangosabb német művészeti díjat, A német könyvszakma békedíját, emellett műveit huszonnyolc nyelvre fordították le. Szirák szerint jól összhangba tudta hozni a civil életet az írásművészettel. Erre reflektálva említette meg Vigh, hogy egy német kritikus azt írta Esterházyról, kettős tehetséggel bír: első osztályú író és negyedosztályú futballista.
A következő kérdés arra vonatkozott, hogy voltak-e látványos, radikális fordulatok Esterházy Péter írói munkásságában.
Mind a hárman egyetértettek abban, hogy Esterházy életművében nem voltak nagy váltások, fordulópontok. Németh Gábor szerint nehéz fejlődéselvűen olvasni az Esterházy-korpuszt, minden szövege összefügg. A világirodalmat anyagszerűen használta, Esterházy-mondatot csinált a kölcsönzött részletekből. Hozzányúlt, és az övé lett. A vendégszövegeket a saját írásmódjának megfelelően, mintegy a Duchamp-mechanizmust követve formálta át. Mivel mindig az adott mű jelölte ki a teret, amiben mozgott, és azt az anyagot, amihez hozzányúlt, nem lehet az életművét fordulópontokhoz kötni. Kulcsár Szabó leszögezte, hogy hiba lenne az Esterházy-szövegeket biografikusan vizsgálni, mert a fikció tényeinek semmi közük a valósághoz. Esterházynál nagyon sok az életrajzi elem, de nem biztos, hogy az epika világában is annak számítanak. Szirák véleménye szerint azért hullámzik az életmű teljesítménye, vannak erősebb és gyengébb művek, és valamelyest körvonalazhatók szakaszok. Elmondása szerint Esterházy nem tartotta magát jó leírónak,
a nyelvi eseményeket összegyűjtötte, majd újrakomponálta, ebben volt az írói ereje.
Ennek az írásmódnak van egy olyan hatása, hogy az olvasó úgy érzi, együtt ír a szerzővel, akkor keletkezik a mű, miközben ő olvassa. Az olvasót abszolút együtt alkotóvá tudja tenni. Ez más művészeti ágakban (filmművészet, építészet, zene stb.) nincs meg ilyen szinten.
A beszélgetés záró kérdése az együtt alkotás és a humor, a paródia összekapcsolódásának lehetőségeire vonatkozott. Szirák úgy gondolja, ritka a magyar irodalomban az, hogy az életöröm, az együttérző irónia ennyiszer megjelenjen, közben nem billenve át giccsbe. Kulcsár Szabó szerint is félelmetesen nehéz lehetett ezt a fajta humort megalkotni, olykor az túlsúlyba is kerül a komolyabb gondolatokkal szemben.
Németh elmondása szerint az irónia zsigerileg benne van Esterházy szövegeiben,
zseniálisan fel tudta oldani a helyzeteket, amelyeket már csak humorral lehetett. Személyes példával igazolta ezt, miszerint focizás közben az egyik társuk elvesztette az édesanyjára emlékeztető medálját. A verseny leállt, mindenki elkezdte keresni a láncot. Egy idő után látszott, hogy reménytelen a helyzet, majd Esterházy szinte csak magának beszélve megszólalt: „én nézhetem, bazdmeg, de nincs rajtam szemüveg”.
E beszélgetés nélkül talán nem ismerhettük volna meg ilyen mélységben Esterházy emberi oldalát.
Az írót, aki felismerte a korlátait, aki folyamatosan fejlesztette magát, aki felejthetetlenné tudta tenni a pillanatot egy-egy megjegyzéssel, akire mindig emlékezni fog a magyar irodalom, „a mindiget javítom örökkére.” (Hasnyálmirigynapló)
KULTopik: Esterházy Péter, Debrecen, MODEM, 2020. július 21.
A fotókat Áfra János készítette.
