Kisebb vita bontakozott ki a KULTer.hu-n az elmúlt hetekben. Gerőcs Péter Hogyan induljunk el a pályán? című esszéjével kapcsolatban Toroczkay András fogalmazott meg kifogásokat, majd így összegzett: „[E]gy alapos, minden naivitástól mentes körképet szívesen olvastam volna a témában. Akár úgy, hogy az olvasó elé tárja a saját életkörülményeit, anyagi helyzetét, lehetőségeit, mesél a »másik« életéről. Például arról, hogy hogyan, milyen technikákkal veszi rá magát az írásra, és hogyan tudja megengedni magának.” Ehhez a felvetéshez kapcsolódva szerkesztőségünk kérésére írt saját tapasztalatairól Mécs Anna, most pedig Szilasi László szólal meg a témában – a Szentek hárfája (2010) című regénye keletkezési körülményeiből kiindulva.
2006–2010
Annyit tudtam róla, hogy a békéscsabai evangélikus nagytemplomban, a karácsonyi éjféli misén egy fiatal, szőke, gimnáziumi diák megöl egy subába öltözött, nagy testű parasztgazdát – ezt a keveset azonban hosszú évek óta tudtam. Olyan régóta, hogy elkezdtem aggódni azon, netán meghalok, és a dolgomat még mindig nem végeztem el. 2006-ban a tengeren nyaraltunk. Amikor szeretteim elmentek egy egész napos kirándulásra (üvegaljú hajókból lehetett vizsgálni a vízi élőlényeket),
döntésre jutottam: meg fogom írni ezt a regényt, még ebben az évben elkezdem.
Amikor hazamentünk, megírtam egy másfél oldalas vázlatot, kitaláltam a nyelveket és a szerkezeteket. Aztán hagytam az egészet a francba: úgy gondoltam, a regény már megvan, csak még nem írtam le. (Ez a jó fél éves semmittevés első regényem létrejöttének fontos szakasza. Néztem a plafont. Az volt a munkám.) Amikor azonban karácsonyra kaptam az öcsémtől egy könyvet, amely régi, békéscsabai képeslapokat tartalmazott, annyira izgalomba jöttem, hogy a két ünnep között neki is fogtam az írásnak. Leírtam az első mondatot, amiből a könyvben, sorozatos javítások után, a következő nyelvi nyitány alakult ki: „1924. december 24-én éjszaka, nagyjából egyazon időben, fél tizenkettő előtt néhány perccel, vagy kicsivel utána, három férfi vágott neki a szakadó hóban a városnak, hogy a feldíszített haragosi Nagytemplomban, a lehető legteljesebb számban összegyűlt hívek körében ők is köszöntsék Szent Fiad, a Megváltó születését.” Jó nyitómondatnak találtam. Hozta magával a többit.
Rainer Maria Rilke szerint mindegyikőnkben ott van egy-két könyv. Jo Nesbø szerint azonban az íróság a harmadik könyvvel kezdődik. Ki kell termelnünk magunkból őket, hogy irodalmilag üdvözölhessünk.
Megpróbálom elmesélni, én hogyan bányásztam elő az enyéimet. Bányásztam: ez a szó alighanem arra utal, hogy a regény – ha nagyon el nem rontjuk – már az elkészülte előtt is készen van.
Készen áll az anyagban. Elő kell venni. Ez a mi munkánk. De az is lehet, hogy ez a gondolat csupán Michelangelo hatása. Beltartalmi jellegű, kreatív érdeklődésű, irodalomelméleti irányultságú kérdésekről – helyszín, figurák, történet, szerkezet, nyelv, mondandó, didaxis, értelmezés stb. – tehát most nem beszélek. Csak a primitív gyakorlatról.
Ihlet
A regények megírása rendszeres munkát igényel. Az alkotás időszakában mindennap dolgoznunk kell rajta. Mindennap töltenünk kell az üvegbe, majd csak megtelik. A mindennapos alkotói munka azonban ihletet igényel.
Az alapkérdés az, hogy milyen módon lehet előidézni a rendszeres ihletet.
Én úgy gondolom, hogy az írás olyan, mint a borkészítés: minden a zöldmunkában, a szőlőben dől el. A pince csak az utómunkálatok helye. Az irodalmi zöldmunka az anyaggyűjtés. Ott gyűjtjük fel az ihletet. Történhet a neten, történhet papíralapú könyvek által, csak az a fontos, hogy írás közben (már ha számítógépen dolgozunk) legyünk offline. Összegyűjtjük az anyagot, ebből a kérdéseink segítségével témát alkotunk, kiforr a tárgyalás szerkezete, kialakul a nyelv, a valamiképpen sajátos mondat: tényleg csak le kell írni – ha általában nem is azt, ami a vázlatunkban, regénytervünkben szerepelt. A Szentek hárfájában egyébként több elbeszélő és nyelv is dolgozott, el kellett döntenem, hogy a szólamok egymáshoz csikorduljanak vagy össze legyenek hangolva – az irodalom ugyanis bonyolult dolog: minden eleme hat az összes többire, ezért aztán az agyunkkal végeredményben összehangolhatatlan. El kell jutnunk a végsőkig. Ami azon túl van, abban néha megterem valami különös. Nem látjuk át.
Idő
Az anyaggyűjtésre és az összehangolásra nem szabad sajnálni az időt. Az élet azonban rövid, a művészet, az a hosszú. Ottlik erre a problémára úgy válaszolt, hogy egyáltalán nem foglalkozott az idő felháborítóan rövid voltával. Gyereket sem vállalt. Csak a művészet érdekelte. Más írók azonban hatalmas életvitellel, nagy családdal, sok gyermekkel építették fel életművüket. Olyik így, olyik úgy, de azért a második út több önfeláldozást követel a hozzánk tartozóktól – akik hol elfogadják ezt a helyzetet, hol nem. Döntenünk kell, minél korábban. A másik probléma a pénz.
Az idő ugyanis nagyon drága, az írásból pedig nem lehet megélni. Pontosabban: nagyon sokat kell írni, nagyon sikeresnek kell lenni és igencsak szerencsésnek is, hogy sikerüljön.
Valahonnan pénzt kell szerezni, a lehető legkevesebb idegen munkával. Újságírás, tanárság: nem jó, árufeltöltő, portás: nagyon is – Gerőcs kollégának igaza van. És hát legjobb az ösztöndíj, lehetőleg külföldön, távol ettől a mocskos és fojtogató országtól, de lehet éppen állami is. Én, ahogy most, első regényem írásakor is egyetemen tanítottam. A munka sok, a fizetés nevetséges, a tevékenység viszont az olvasás, abból pedig soha nem lett még semmiféle baj. Az író a pénzszerzés tekintetében sem úriember. A művészet azonban minden pénzt megér.
Hely
Ha megvan az ihlet, és megvan az idő, akkor már csak helyet kell találnunk az írásnak: helyet a térben, helyet a napban. Én Visegrádon szoktam dolgozni, egy rokoni és baráti házaspár szükség esetén megkínál a koszt-kvártéllyal – hála és köszönet nekik ezért.
Belakott, mégis idegen környezet, szófukar és barátságos emberek: nekem erre van szükségem a folyamatos munkához,
másnak talán másra. Napirendem szigorú: 8-tól délig, 4 órától 8-ig dolgozom, 2 x 4 = 8 munkaóra. Reggeli, ebéd, vacsora, ebéd után séta, olvasás, alvás. Csak az a fontos, hogy igazodjunk a saját bioritmusunkhoz. Tudatmódosítók használata csak a munkaidőn kívül. A munkaidőn belül maga a munka a tudatmódosító szer. Függő vagyok, ez itt nagy előny. Hiszen hát tehetséget nem vásárolhatunk. A tehetségünk fele viszont tényleg maga a tevékenység.
Olvasó
Tehát: ihlet, idő, hely. Ezen felül elsősorban arra van szükség, hogy tudjuk, kinek írunk. Ez a tudás nem a valóságos olvasóra vonatkozik, hanem arra a műveletsorra, amellyel óhajtott olvasónkat megalkotjuk. A regényünk által közölt ismeretekkel tetszőleges nemű, korú, műveltségű olvasókat hozhatunk létre, abban a reményben, hogy szövegünk legalább nekik érthető lesz és tetszeni, nem-tetszeni fog.
Írhatunk az olvasóknak: szerintem ez a legderekabb dolog. Írhatunk a kritikusoknak, ez azonban veszélyesebb ügy: nem érdemes a karzatnak játszani.
Egyébként pedig, mint tudjuk, „[m]indent be tudtunk hozni, mert kiszedtük a táskából még a vonaton, érkezés előtt, s zsebbe, zubbony alá rejtve cipeltük végig a városon; Schulze nem tudta elszedni rögtön, és később már könnyű volt megőrizni, nem kutatta annyira, valahogyan sértette az önérzetét, hogy egyáltalán sikerült behoznunk, s egy kicsit félt és undorodott a könyvektől, az egész témától, helyes ösztönnel.” Ez biztató. A hatalmat (egyelőre) nem érdekli a könyvek beltartalma. A hatalom nem olvas. Ne írjál (ez most egy metafora lesz:) Orbán Viktort dicsőítő ódát, mert eltelik néhány év, és óhajtott olvasóid körbe fognak röhögni.
Szocializáció
Másodsorban irodalmi szocializációra van szükség, azaz arra, hogy valamilyen módon részei legyünk az irodalmi (bármi legyen is az:) életnek. Én 2010-ben kritikusi, irodalomtörténészi és esszéista tevékenységem miatt viszonylag ismert figurának számítottam, elsősorban azon emberek körében, akiket a tatai JAK-táborban ismertem meg. Fontos figurák voltak: papíralapú folyóiratokat (Alföld, Jelenkor, Nappali Ház, Pompeji) és kiadókat irányítottak (ezek közül számomra a JAK-füzetek volt a legfontosabb). Amikor 2009-ben befejeztem a regényem írását, megkerestem Darvasi László barátomat, aki elolvasta a könyvemet, úgy dolgozott, mint egy profi olvasó, majd értesítette a Magvetőt. A szerkesztők elfogadták a kéziratomat. Bár ma már sok kitűnő szerkesztő remek szerző is egyben, igyekeznünk kell egy, a műnemünkben dolgozó, közeli szerzőt találni: jobb, mindennél jobb, ha két saját, írói nyelv ütközik össze. Elküldöm a fájlt. Darvasi megkorrektúrázza. Először egyben, aztán ívenként is. Megjegyzéseit vagy elfogadom, vagy elvetem. Végeredményben mindegy: megvitattuk.
Ízlés
Harmadsorban pedig arra van szükség, hogy kialakuljon bennünk valamiféle ízlés – a saját szövegünkkel szemben is. Elsősorban a nyelvre kell odafigyelnünk. Szerintem azért írunk, hogy a nyelvünk sajátos járása valami újat mutathasson meg a teremtett világból. Oda kell figyelnünk az imént irodalomelméletinek nevezett, általam ezúttal elmellőzött kérdésekre is – ebben az ügyben szerkesztőink sokat segítenek. És végül oda kell figyelnünk a terjedelemre.
A jó szöveg, a jó regény éppen akkora, amekkorának lennie kell. Azt viszont csak az ízlés mondhatja meg, hogy valójában mekkorának kellene lennie.
Példának okáért: egy diófa nagyon bonyolult jelenség. Nagyon sokáig lehet nézni. Nagyon hosszan lehet írni róla. Ne nézd sokáig. Túl hosszú leszel. Vagy: nézd sokáig. Akkor lesz jó a hossz. Ebben az ügyben nincs jó tanács. Azt mondják, a világirodalom két legnagyobb regénye a Háború és béke, valamint A nagy Gatsby. Mindkettő éppen akkora, amekkorának lennie kell.
Összefoglalás és pótkötet
Ihlet, idő, hely – olvasó, szocializáció, ízlés. Első regényemet ennek a hat fogalomnak a vágyában és vonzásában hoztam létre. Amikor azonban a könyv megjelent, kiderült, hogy az egyik szereplőm neve véletlenül egybeesik egy valós személyével.
Először kaptam egy derűsnek tűnő, érdeklődő levelet, majd pedig egy durva feljelentést: vagy azonnal megváltoztatom a nevet, vagy indulhatunk a bíróságra.
(A valóságos ember meghalt egy görögországi túrán. A testét nem találták meg. A holttest hiányában érdekeit a leszármazottai képviselték. A test később meglett.) A kiadó jogászai, szerencsére, megmentettek. Én úgy gondolom, hogy az irodalom által ábrázolt lények – Julien Sorel, napfény, igazság – a valóságban visszakereshetetlenek. Vagy azért, mert bár onnan jöttek, már nincsenek ott, vagy azért, mert a Strudlhof-lépcsőt Heimito von Doderer annyira megírta, hogy már csak a gördülő számokat látod a helyén, mint a Mátrix című filmben. Egy azonban biztos: annyira ne hasonlíts az ún. valóságra, hogy beperelhessenek. Inkább könyvekre hasonlíts.
A borítófotót Szilágyi Lenke készítette.
