Mit tesz az egykori indie alkotó, hogy visszaállítsa fényesen tündöklő, ám mára megtépázott hírnevét? Újra előveszi jól ismert figuráit, hogy ismételten elmondjon valami frappánsat Hollywood jelenlegi állapotáról. A probléma csak az, hogy az „új” alkotás éppen ugyanabba a csapdába esik, mint amit oly eltökélten kifigurázni hivatott. Így az újrahasznosított narratív szövet alatt nem marad más, mint egy metapoénokkal teleszórt, összekacsintós nosztalgiavasút – csupán a nosztalgikusság kedvéért.
Kevin Smith-ből a kilencvenes években méltán lett a korszak meghatározó függetlenfilmes alakja. Az egyből feltűnő profán obszcenitás mögött egy valójában meglehetősen érzékeny, a popkultúrára és az intertextualitásokra fogékony kreatív elme mutatta meg magát. Egyúttal pedig példátlan érzékkel volt képes megfogalmazni és vászonra vinni generációjának mindenféle nyűgjét-baját, és vált ezzel egy olyan szócsővé, akire érdemes volt odafigyelni.
A hétköznapi problémákat csípős, alpári poénokkal és mellbevágó őszinteséggel tálaló Smith sok mindent pellengérre állított,
a fiatalok kilátástalan útkeresésétől kezdve a plázakultúrán át a labilis, reménytelen szerelmi kapcsolatokon keresztül egészen a vallási dogmákig, hogy a kétezres években részben feladja indie jellegét, és alárendelje magát a hollywoodi stúdiórendszer kívánalmainak. Rendezett romantikus vígjátékot, dokumentumfilmet, leforgatta legnépszerűbb filmjének folytatását, Seth Rogennel együtt bevezette a nézőket az amatőr pornó világába, majd megosztó horrorjaival „hódított”, és szinte legendássá vált, hogyan utálta meg Bruce Willist és ábrándult ki ennek folyamán a nagybetűs filmezésből a nem éppen kiemelkedő Két kopper forgatásán.
Karrierjében nemcsak megingások, hanem páréves lyukak is találhatók, amiket újabban sorozatepizódok rendezésével, képregényírással, online műsorok vezetésével és podcastekkel tölt ki. De múltjának, stílusérzékének, online jelenlétének és képregényfanatizmusának köszönhetően
legitim módon, rengeteg kreditet felhalmozva válhatott Hollywood ügyeletes geek atyaúristenévé.
Smith az ezredforduló környékén hozta tető alá az akkor alig fél évtizedes életművének összegzéseként is értelmezhető Jay és Néma Bob visszavágot, ahol a kilencvenes évek végi trendeknek megfelelően posztmodern metanarratívával és szövegközi idézgetésekkel szólt be az éppen szárnyait bontogató képregényadaptációknak és a stúdiórendszernek. Pár éve egy podcastes turnén a Jay-t alakító Jason Mewes-zal nosztalgiáztak pár kört a film kapcsán a Brit-szigeteken, és ha nincs ez a rajongóknak (is) szóló kedveskedés, akkor talán a Jay és Néma Bob reboot sem készült volna el. Pedig a
célja pontosan ugyanaz, mint a majd’ 20 évvel ezelőtti filmnek: hogy összegezze a Kevin Smith-legendáriumot, és frappánsan megragadjon valamit az aktuális hollywoodi közhangulatból.
A végeredmény azonban legjobb indulattal is felemás.
A film lényegében ugyanazt a dramaturgiai ívet követi, mint az előd. Jay és Néma Bob elindulnak szabotálni a róluk készült filmet. Vagyis ezúttal annak rebootját. A filmben nagyobb részt ugyanazok az arcok tűnnek fel, de az eltelt húsz év eseményeire is reagálni kell, így a poénok most főleg az utóbbi évek baklövéseire reflektálnak, miközben az előd szerelmi szála helyett most a kvázi road movie jelleg mögül egy szülő-gyermek kapcsolatnak kéne kibontakoznia.
A Star Wars-reflexiókat pedig részben leváltották a Marvel-utalások.
Kevin Smith valóban nem fukarkodik, ha a nosztalgiaérzet feltámasztása a cél. Mindent és mindenkit csatasorba állít életművéből, hogy még egyszer, utoljára (?) tiszteletét tegye őrült ámokfutásában. Csak sajnos ezúttal
minden egy picit izzadtságszagúbb, fáradtabb és enerváltabb, mint húsz évvel ezelőtt.
Ugyan a Jay és Néma Bob visszavág sem tekinthető a filmezés csúcsának, de az azért mindenképp a számlájára írható, hogy van egy rendes iramban működő cselekménye, ami koherensen használja ki az egyes jelenetek ok-okozati kapcsolatait. A reboot esetében ez nem teljesen igaz. A road movie dramaturgia épp csak egy picivel érződik mondvacsináltabbnak, mint korábban, ám a különálló gegekre épülő önálló jeleneteket ezúttal csak lazábban képes összekötni ez a kiindulóhelyzet. Ennek következtében sok dolog csak lóg a levegőben, míg főszereplőink tovább nem állnak egy másik poén kedvéért.
A társadalmi ténymegállapítások és a filmipar kritikája nem bírnak még akkora hatással sem, mint ez előzményben,
hiszen lényegében ott mindent elmondtak, amit el lehetett. Csak néhány elem lett kicserélve. Ahogy Jason Lee karakterétől el is hangzik a filmben, a reboot egy olyan film, ami pénztermelési célból jön létre anélkül, hogy új filmet kelljen forgatni, ezért egy régit vesznek elő újra. Csak fiatalabb és etnikailag sokszínűbb színészekkel. Szóval Smith filmje
az ötlettelenség karikatúrájának álarca mögé bújva válik önmaga szomorú paródiájává.
Kár lenne azért eltagadni, hogy van pozitív oldala is az éremnek. A Jay és Néma Bob reboot lényegében Kevin Smith reflexiója saját munkásságára. Összekacsint korábbi és jelenlegi önmagával, a családjával, a haverjaival (színésztársaival), a közönségével és a filmgyártással is. A rengeteg Smith-hagyatékra építő belsős, bennfentes és belterjes poén leginkább azt az érzetet kelti,
mintha egy viszonylag jól megkomponált, profi felszereléssel és stábbal készített családi videót nézne az ember.
Ez azonban egy nagyon szűk és speciális közönséget feltételez. Ők bizonyára sok részletét élvezni is fogják. Az egyszeri nézőtől viszont olyan mennyiségű háttértudást és befektetett energiákat vár el, amely nem nevezhető reálisnak.
A káromkodásokkal telített dumák, a suttyó humor, az önironikus sztárparádé és a valóban vicces szituációk is visszatértek, amelyek nagy valószínűséggel kevésbé lesznek emlékezetesek és idézhetőek a közösségi média gyorsan változó, friss impulzusokra éhes korában (ami egyébként szintén fricska tárgyává válik). De sajnos a nevetések, vigyorok, mosolyok mögött az a fránya, könnyes szemű nosztalgia, az ismerős arcok kellemes látványa, a visszatérő viccek felbukkanása bújik meg, nem pedig a valóban friss és ütős poénok. Ez pedig nem több, mint nagyon is kortárs, ámbár hamis illúzió. Hiszen reálértéken
a film ugyanaz, aminek a kritikáját is megfogalmazza: a nosztalgia kedvéért létező nosztalgia.
Jay és Néma Bob reboot (Jay and Silent Bob Reboot), 2019. Rendezte: Kevin Smith. Főszereplők: Kevin Smith, Jason Mewes, Harley Quinn Smith, Aparna Brielle, Treshelle Edmond, Alice Wen, Ben Affleck, Justin Long. Forgalmazza: Pannonia Entertainment.
A Jay és Néma Bob reboot a Magyar Filmadatbázison.
