El nem készült, el nem olvasott versek
A természet nehéz, sűrű elfojtásai a
bárányfelhők mozgását nézve válnak
tetten érhetővé. Gépies
közönyük alatt
a madarak mintha kihullott
alkatrészek
lennének, mégis
céllal zuhannak. Az égbolt hullámai mozgatják
őket; partot
sosem mosnak.
Távolságuk
a jobban tudás látszata,
testeik
a természet vasreszelékei –
sosem találkoztak mágnessel.
A felismeréssel együtt
lehunyja mindenhol jelenlévő szemét a tér, az idő
megvakul – megrekedek az
ok és az okozat közti résben, ahol én
csak zavarok, mert itt a valóságon kívül
nem lehet más alany.
A fák, amik korábban
a külvilágot jelentették,
a legismerősebbet,
most a madarak számára is idegenek. Helyette
hozzám jönnének élelemért; egy olyan
territóriumba tévednének, amelyben érzem
magam,
mégis hiányzom onnan.
Érkeznek; az est is velük hullik – földet ér.
Helyemen csillagok vernek gyökeret –
elvétik a becsapódást.
Borítófotó: Kunsan.af.mil
