Bolvári-Takács Gábor történész, jogász, a Magyar Táncművészeti Egyetem tanára, a Zempléni Múzsa folyóirat alapító-főszerkesztője. Kutatásai főként a művészet és a politika 20. századi viszonyára fókuszálnak, számos forráskiadványt és könyvet jegyez szerzőként, valamint szerkesztőként. Az első kötete 2011-ben A művészet megszelídítése – Folyamatok és fordulatok a művészetpolitikában, 1948–56, a második 2014-ben a Táncosok és iskolák – Fejezetek a hazai táncművészképzés 19–20. századi intézménytörténetéből címmel látott napvilágot. Legújabb, A művészetpolitika mechanizmusai – Interpretációk és források a Kádár-korszak értelmezéséhez című könyve a Gondolat Kiadónál jelent meg.
Három nagyobb fejezetre tagolódik a könyv. Az első, mely a Metszetek címet viseli, a művészetpolitikai mechanizmus működését megvilágító eseményeket, a fogalmi kereteket rögzíti, valamint arra keresi a választ, hogy milyen irányelvek alapján szerveződött az 1956 utáni művelődéspolitika, illetve hogy milyen források állnak rendelkezésre a keletkezéstörténetről.
A téma felvezetése a Kádár-kormány művelődéssel kapcsolatos – igencsak szűkszavú – álláspontjának bemutatásával kezdődik, amelyet az 1956 novemberében fogalmaztak meg.
Ez elsősorban az átmeneti időszakra vonatkozott, amint azt a szerző is hangsúlyozza. Azonban mindenképpen sürgető volt ebben az időszakban a hasonló ügyek rendezése, így az intézkedésekről részletesen olvashatunk. Ilyen többek között a Népszabadságban közölt írás, melynek VII. pontja foglalkozott a tervekkel; a Művelődésügyi Minisztérium felállítása, mely az egységes kormányszintű irányítást tette lehetővé; vagy éppen a különböző Kádár-nyilatkozatok, és az MSZMP által elfogadott határozat is. A kormányprogram része volt a kulturális program, a minisztérium pedig már 1957 szeptemberére összeállította A kulturális programhoz című anyagot. „A dokumentum kifejezetten kormányprogramként készült. Megfogalmazásában nem egységes színvonalú, néhol meglehetősen silány volt; ennek okát feltehetőleg a nem kellően összehangolt előkészület képezte” (15.) – olvashatjuk, mielőtt megtörténne a tézisek szerkezetének felvázolása, tehát a vezérelvek, a tudomány feladatainak meghatározása, az oktatás területének, az irodalom és a művészet viszonyának, a népművelés kérdéskörének érintésével. Ezeknél a terveknél, valamint intézkedéseknél pedig már nem elhanyagolható Aczél György szerepe sem. A Kádár-korszak művészetpolitikájának minél pontosabb bemutatása érdekében
három tényezőt vizsgál a kötet: a kontinuitás-diszkontinuitás problémáját, az időbeli szakaszolást és a művészetpolitika pragmatizmusának kérdését.
A történeti összefüggések bemutatása után a politikai retorika kultúra irányításában betöltött szerepének alapvető tényezőiről esik szó. „A politikai retorika a szovjet típusú pártállamok hatalmi eszköztárában meghatározó jelentőséggel bírt” (55.) – már csak ezért is indokolt a Kádár-korszakban alkalmazott politikai retorika alappilléreinek felvázolása, ideértve például azt a politikai retorikai terméket, amely az ideológiai irányításban is fontos szerepet töltött be. Azzal, hogy a kultúrpolitikai gyakorlatban ez miként valósult meg, arra egy jól strukturált szövegrészben kapunk választ.
A szerző hat csoportra osztva mutatja be a kibocsátó személyeket, akik a művelődéspolitika területén tevékenykedtek.
További négy szakaszban ismerteti ennek alkotóelemeit, ahol is a politikai retorikai termékek különböző műfajait különbözteti meg egymástól. Ebbe tartoztak például a művelődéspolitikusok gyűjteményes kötetei, melyek műfaji és szerkezeti elemzésének színvonalas kivitelezéséről érdemes szólni. Az Aczél-féle művészetpolitika alapfogalmainál pedig a szocialista realizmus és a pártosság, a kontinuitás és a diszkontinuitás, valamint a „három T” és „két T” kerül rögzítésre. Ezeket tovább árnyalja ún. kiegészítő definíciókkal, mint például a centralizált autonómia, vagy éppen a „szocialista minőség” érvényesítése. A művészetpolitikai fogalomrendszer beágyazódásánál kiindulópontként tekint Jan Assmann megállapításaira, amikor a kanonizációt és az interpretációt mint a kulturális emlékezet írásban történő rögzülésének állomásait említi. Mint írja: „Nem meglepő tehát, hogy az aczéli fogalomrendszer elsajátításának és közvetítésének volt rituális funkciója. Az ebben közreműködők mintegy hitet a hatalom és az értelmiség közötti informális kiegyezés addigi eredményei és várható jövője mellett.” (90.)
A Látószögek című második fejezet három recenziót vonultat fel. Az első Vaszilij Grosszman Élet és sors című regényéről szól, mely tartalmaz egy kiadástörténeti felvezetőt és tartalmi bemutatást is. E kötet eredetileg 1960-ban jelent meg, majd szinte azonnal betiltották, de
Bolvári-Takács Gábor aprólékos elemzése rámutat a szépirodalmi mű kollektív emlékezetben betöltött szerepére:
„Jelentősége felbecsülhetetlen: »ismeretlen« 20. századunk vonatkozásában tovább örökíti mindazt, aminek érzelmi-hangulati megragadására a tudomány nem képes.” (109.)
Ezt követően Ortutay Gyula etnográfus személye kerül a középpontba, aki a Kádár-korszak művészetpolitikájának egyik befolyásos tudós-kultúrpolitikusa volt.
1938 és 1977 között készített feljegyzéseit – kérésére – a fia halála után harminc évvel hozta nyilvánosságra, és három kötetben, Napló címmel jelent meg. (Az első két rész 2009-ben, a harmadik 2010-ben.) A feljegyzésekből körvonalazódott az az életpályaminta, amely, ahogy a szerző fogalmaz, „a Rákosi-, de különösen a Kádár-rendszer tipikus vezető értelmiségi magatartásmintája.” (125.) Ugyancsak hasonló módon mutatja be Király István irodalomtörténész 2016-ban kiadott, 1956 és 1989 között vezetett feljegyzéseinek kiadását, amely szintén Napló cím alatt látott napvilágot.
Az újabb fejezet, a Tünetek az aczéli művészetpolitika egy-egy jelenségére koncentrál:
levéltári források felhasználásával szemlélteti először a művészeti felsőoktatás szervezeti felépítésével és működésével kapcsolatos gyakorlatot, majd a színházi szférában eszközölt módosításokat és rendszerspecifikus jelenségeket. Az előbbinél az egyes intézmények átalakulásáról olvashatunk, sőt, a rendszerváltozás utáni módosulásokat (mint például a képzési kínálat, a fenntartó-működtető személye, vagy akár az elnevezés) is ismerteti a szerző. Az utóbbinál pedig a jogi keretek kerülnek előtérbe, kifejezetten a teátrumok államosítása, de részletesen szól az ezt követő vezetési-irányítási gyakorlatról, a színházi intézmények belső szervezetéről.
E fejezetben kapott helyett Páger Antal, Rózsahegyi Kálmán és Darvas Iván rehabilitációs ügye,
melyek egytől-egyig kitűnő példák arra, hogy az egyes vezetői dilemmákat miként oldotta meg a „kézi vezérlés” intézménye. Nemcsak az ügyek részleteibe kapunk betekintést, hanem a rehabilitációs folyamatok szakaszaiba is. A következő rész a balettművészetre fókuszál: elsőként a külföldi vendégjátékok megfigyelésével, megfigyeltetésével, majd a Pécsi Balett alapítástörténetével foglalkozik. Az utolsó blokk pedig a filmművészet területét járja körül, különösen Grigorij Csuhraj és Mihail Romm szovjet filmrendezők magyarországi vonatkozásait.
Fontos kiemelni, hogy a politikai-társadalmi kontextus, a folyamatok részletes, és ami még fontosabb, arányos bemutatása jellemzi a kötetet már a legelejétől. A lábjegyzeteket a könyv végén összesítve találjuk meg, de mindenképpen érdemes a témában érdekelteknek a felhasznált forrásokra, szakirodalomra is rátekinteni. Úgy vélem,
aki a jövőben az Aczél-féle művészetpolitika bármelyik területével, jelenségével kíván foglalkozni, annak a számára ez a kötet hasznos és megkerülhetetlen lesz,
különösen az első fejezet. A kötet nemcsak összegzi az eddigi forrásokat és tudásunkat a témáról, hanem az egyes alfejezetekben végrehajtott aprólékos elemzéseivel, esetpéldákkal képes újat mondani a kultúra és a politika 20. századi történetéről.
Bolvári-Takács Gábor: A művészetpolitika mechanizmusai – Interpretációk és források a Kádár-korszak értelmezéséhez, Gondolat, Budapest, 2020.
A borítófotón: Ötvenhatosok tere (Felvonulási tér), dísztribün, május 1-i riport Kádár Jánossal, mögötte Kiss Károly, a riporter Szepesi György. A fotót a Rádió és Televízió újság tette elérhetővé.
