Nagy öröm újra valóságosan látogatni kiállításokat, és habár a virtuális tárlatok sokaknak hoztak enyhülést a karantén időszak alatt, nem hiszek abban a feltevésben, hogy ez a vonal jelentené a jövőt. A művekkel való személyes találkozás élményét nem írhatjuk le ennyivel, halmozottan nem a szobrok esetében, ahol a felület gazdagsága, a körbejárhatóság, a szemtől szembe átélés nélkül közel sem találkozhatunk ugyanazokkal a műalkotásokkal.
A Magyar Szobrász Társaság rendezésében megvalósult Horizontok című kiállítás azokat a fiatal, figyelemreméltó szobrászművészeket mutatja be, akik a társaság új generációját képviselve csatlakoztak a szervezethez. A hat kiemelkedő tehetségű fiatal szobrász friss, eredeti és komoly munkákat hozott, amelyek hat markánsan eltérő művészi világot, felfogást, gondolatot és víziót mutatnak be. Egy-egy látomást, amely egy átlagember számára
megragadhatatlan illékonyságnak tűnik, itt mégis a legkonkrétabb, kézzelfogható valóságként van jelen.
Sokat gondolkodtam már azon, hogy vajon mi az, amivel le tudnám írni azt a furcsa, ellentmondásos érzést, amit egy jó szobor nézése közben érzek, és azt hiszem, hogy a szobroknak ez a térbeli, erőteljesen fizikai jelenléte az, ami létre hívja bennem a kellemes zavart. Úgy értem, hogy a szobrok egyszerre tartoznak ahhoz a dimenzióhoz, ahol a mindennapjainkat éljük, hiszen ugyanúgy rendelkeznek matériával, térbeli kiterjedéssel, súllyal és felülettel, mint minden más, ami átlagosan körbevesz minket.
Mégis messze túlmutatnak ezen a régión, a szellemi világ titokzatosságát hordozzák magukban,
amelyet nem tudunk maradéktalanul lefordítani és kifejezésre juttatni a nyelvünkben. Egyszerre vannak mérhetetlenül távol és közel. Ezzel szemben egy festmény, egy grafika vagy egy videó számomra sokkal elszigeteltebbnek tűnik, akárcsak egy ablak a művészet világába, amely mégis mindig távolabbi marad, hiszen a kép szélei által körbezárt két dimenzió sokkal nehezebben válik annyira közvetlenné, mint a szobor, ami az emberek által belakott három dimenzióba illeszkedik.
A szobor betör a saját terünkbe, és nemcsak a szemünkkel fogadjuk be, de a lábunkkal is, ahogy körbejárjuk, felmérjük és a különböző nézetek összeadásával realizáljuk a művet.
Külön izgalmas ebből a szempontból Paráda Zoltán alkotása, amely a klasszikus portrészobrot egy optikai bravúrral teszi meglepővé, úgy, hogy az, ami szemből teljes értékű térplasztikának hat, oldalról nézve szinte elveszti azt a dimenzióját, ami a kétirányú síkból kiemelné, így a mű a szobor és a dombormű műfaji határain lebeg. Károlyi-Kiss Benedek műalkotása is hangsúlyos érdekes ebben az összefüggésben. Ez az alkotás játékosan teszi környezetét is a mű részévé, azáltal, hogy a nagyméretű kivágatain keresztül a szobor és környezetének látványa még inkább egybeolvad. A leskelődés öröktől fogva izgatott örömét rögtön három vágat szolgáltatja a művön, amelyeknek ritmusa izgalmas fény-árnyék hatásokkal növeli a kő nemességét.
Ezen túl a kezünket is izgatják a szobrok. Jobb lenne hozzáérni, de az is elég, ha egy pillantást vetünk Kozma Anita szobrainak rusztikus felületeire, amitől kis embercsoportjai morajlani kezdenek, vagy Becskei Andor Kéreg című alkotására, amely a falon elhelyezve gyönyörűen működik plasztikaként, hiszen a bronz itt is szinte kifolyik a keretből, a szemünk láttára, miközben
felületének hullámzása mereven is lüktet, akárcsak egy fakéreg, amely a törzsről leválasztva még mindig élőnek hat.
Mégis, minden komolyságuk mellett az a legvonzóbb ezekben a műalkotásokban, hogy elő tudják hívni belőlünk azt a gyermeket, aki merészen megnyitja elméjét és fantáziáját, rácsodálkozik az újdonságra, amivel még sohasem találkozott: ezek a szobrok mind új formák, és ezzel együtt új tartalmat hordoznak. Az álmodozás pedig sohasem lehet meddő, hiszen már magában is egy aktív, alkotói folyamat, amivel kiegészítjük a látott műtárgyat, és ezzel tulajdonképpen életre keltjük azt. A művészet így magában hordozza a játék szabadságát, mind alkotói, mind befogadói oldalon.
A műalkotás a realitástól nem elszakadt, de attól mégis független mesék gazdagságát sugallja, azok szabatosságát, ahogy nem világosan, mégis lényegbelátóan adják át üzenetüket a mesék mély szépségén keresztül. Épp ilyen ezeknek a szobroknak a szabadsága is.
Mind tekinthető egy-egy nyelv által elmondhatatlan történetnek, egy vizuális históriának, amely a lelket a jelentéktelentől átemeli egy jelentőségteljes játékhoz.
Melkovics Tamás faszerű, növényi organizmusra emlékeztető művei a természet örökké mozgó, épülő változékonyságát és a véletlenszerűséggel kiegészülő szigorú rendjét idézik elénk, miközben a letisztult elemekből felépülő formák egy kitalált világ fáinak vagy kaktuszainak is gondolhatók, így máris egy fiktív föld egész ökoszisztémáját bonthatjuk ki belőlük.
Kotormán Ábel munkái ehhez hasonlóan egy kiüresedett, elvarázsolt kisugárzású tájat tárnak elénk,
amelyet mi is bebarangolhatunk, miközben megidézzük azt, ahogy a művész meglátta a tájat a fadarabokban, majd a kékekkel kiegészítve és megmunkálva számunkra is láthatóvá tette ezt a szürreális vidéket. Becskei Andor Kehely című alkotásával pedig a realitás logikáját fordította ki, hiszen az üres és száraz belsejű kehely líraian úszik a víz felszínén, mintha maga a víz egyszerre taszította volna ki magából és fogadta volna be azt.
Úgy gondolom, hogy minden itt szereplő műalkotásnak megvan a maga mély értelmű üzenete, amely kiszakítja nézőjét a mindennapok vakságából,
és utat nyit az elvontabb, fontosabb tartalmak felé, amelyek szabad szemmel nem, de a műalkotásokban megláthatók, amelyek nem kimondhatók, de végtére is megérthetők.
A horizont, ahogy arra a kiállítás címe is utal, az a hely, ahol a föld és az ég összeér, ha a valóságban nem is, legalább a látványban,
és ez a találkozás, a két határterület érintkezése mindig arról mesélt az emberiségnek, hogy bár a földi régió nem olvad egybe az égivel, azért lehet kapcsolat a kettő között. Számomra ezt a műalkotások jelentik, és ilyen üzenethordozók ezek a szobrok is. Egy olyan varázslatos hely a horizont, ami még pont látható, de azon túlra már nem ér el a tekintet, és éppen ezért várakozással tölt el. Ma a hazai szobrászművészetben ezek a figyelemre méltó fiatalok képviselik a látóhatár végét, és külön köszönet illeti a Magyar Szobrász Társaságot, amiért létrehozták ezt a minden szempontból megragadó tárlatot, hogy fontosnak tartották elvezetni ide a tekintetünket.
A Horizontok című kiállítás a budapesti Bartók 1 Galériában tekinthető meg 2020. augusztus 5-ig. (Az írás a tárlatmegnyitó beszéd szerkesztett változata.)
A fotók forrása a Bartók 1 Galéria.
