Doboz
2013. április 20-án házasodtunk össze a férjemmel. Kinti esküvőt szerveztünk, de egész nap esett az eső, ezért az igent a művelődési központ aulájában mondtuk ki. Utána a férjem úgy berúgott, hogy ketten cipelték haza. Hajnali háromig vártam, hogy felkel, és a nászéjszakánkon elveszi a szüzességem, de nem történt semmi. Csak átfordult a másik oldalára. Reggel arra ébredtem, hogy a bugyimban matat. Hagytam neki. Eléggé fájt az első alkalom, meg nem is így képzeltem el, de nem panaszkodhattam. Volt férjem, közös házunk, tehát boldognak kellett éreznem magam. Úgy terveztem, az esküvő után megnyitom a kozmetikámat. Kinéztem egy pici szalont nem messze a házunktól. Megmutattam a férjemnek is, de nem lelkesedett túlságosan az ötletért. Majd megbeszéljük, legyintett mindig. Az egyik vasárnap anyósomék áthívtak minket ebédre. Húslevest ettünk, másodiknak libamájat. Éppen a falatot forgattam a számban, amikor megszólalt az anyósom: Na, és mikorra várhatjuk az unokákat? Néztem az ajtó felé, abban a hiszemben, hogy tényleg várunk valakit. Mire visszanéztem a férjemre, már mindenki engem bámult. Ettem tovább, nem szóltam egy szót sem. Az anyósom egyre kérdezgetett, próbált megpuhítani, még egy babazoknit is előkotort valahonnan. Dugdosta az orrom alá, közben gügyögött, a férjem hangosan nevetett. A fejem majd’ szétrobbant a gondolataimtól. Egyik pillanatban még arra kellett koncentrálnom, hogy a cérnametélt ne essen ki a számból, aztán pedig döntsek arról, hogy mikor szülök gyereket a férjemnek? Vagyis az anyósomnak. Hamarosan lesz, mondtam, és vágtam egy szeletet a májból. Nem szerettem, de megettem.
2014. június 10-én született meg Panna, a lányunk. Egészségesen, tíz ujjal és nagy szemekkel. Ahogy kibújt belőlem, rögtön a mellkasomra tették. Körülöttem mindenki mosolygott, és ámuldoztak a lányom szépségén. A férjem lefotózta a gyereket, és kiment telefonálni. A nővér elvette tőlem Pannát, kivitte megmosdatni. Lekezeltek alul, és visszatoltak a szobámba. Egyedül maradtam. Csak néztem magam elé, élveztem a csendet. A távolban elsuhant egy szirénázó mentőautó, de még az sem tudta megzavarni a nyugalmam. Kivágódott az ajtó, a férjem becsörtetett, karján Pannával. Tessék, etesd meg, mondta. Elővettem a mellem, Panna nem akarta bekapni a mellbimbóm, mindig elhúzta a fejét. Mintha undorodott volna tőlem. Nem tudom, hogy kell, ismételgettem. Zokogni kezdtem, a férjem meg üvöltözött, hogy tiszta könny lesz a gyerek, és még erre is képtelen vagyok, hogy megetessem. Kirohant a szobából, hallottam, ahogy a folyosón nővér után kiáltozik. Talált egyet, együtt jöttek vissza. A nővérke kedvesen elmagyarázta, hogy mi is a teendőm. Közben a férjem a sarokban pufogott. Amikor látta, hogy Panna végre elkezdett szopni, megnyugodott. Még viccelődött is a nővérrel: Nem akar hozzánk költözni? Biztosan rengeteg dologban tudna még segíteni a nejemnek. Panna nem volt már éhes, elaludt a karomban.
Az első hetek nagyon nehezen teltek. A férjem alig volt itthon. Sokat dolgozott, munka után meg a munkatársaival lazított a közeli kocsmában. Panna egész nap üvöltött. Ha meg akartam etetni, nem volt éhes, ha játszani akartam vele, csak jobban rázendített. Aztán jobb lett a helyzet. Az anyósom sokat járt át segíteni, néha ezt ki is használtam. Engedtem, hogy babusgassa Pannát, addig ledőltem egy-két órára aludni. Volt, hogy késő éjszaka keltem csak fel. Panna hamar átszokott a cumisüvegre, így otthonról is el tudtam járni. Elmentem vásárolni vagy sétálni, ha csendre volt szükségem. Egyik nap összetalálkoztam a parkban az anyósommal, aki babakocsiban tolta a lányom. Lehajoltam Pannához, rám nevetett, én meg nem éreztem semmit. Az anyósom rám akasztotta a táskát, amiből kibuggyant a rengeteg pelenka meg kencefice. Csodálkoztam, a legtöbb dologgal még életemben nem találkoztam. Elszórakoztam a vizsgálgatásukkal, közben az anyósom valami olyasmiről magyarázott, hogy elmegy a piacra. Mire feleszméltem, már eltűnt. Elindultam hazafele. A gyerek végre nem sírt. Ahogy befordultunk a házunkhoz vezető utcába, megláttam a kozmetikát, amit még egy éve néztem ki magamnak. Fodrászszalon lett belőle. Leparkoltam elé a babakocsit. Panna még mindig aludt, én meg csak be akartam kukkantani a szalonba. Tudtam, hogy egy perc és jövök, addig nem lesz semmi baja. Segíthetek valamiben, kérdezte a fodrász, amikor beléptem. Időpontot szeretnék kérni, hebegtem. A nő nagyon kedves volt velem, rögtön ugrott a naptáráért, megbeszéltünk egy időpontot, még kávéval is megkínált. A családomról kérdezett, meg a munkámról. Elváltam, feleltem. A közelben van egy kis kozmetikám, nemrég nyitottunk. A zsebemben kutattam, mintha névjegykártyát szeretnék neki adni, majd eljátszottam, hogy most nincs nálam egy sem. Meghívtam a kozmetikámba. Egyezséget kötöttünk, hogy a hajvágásért cserébe arcpakolást kap. Barátságosan elköszöntünk. Szerda négy órára jelentettem be magam. Nem mentem el.
Este, amikor már mindenki elaludt, a családomat vizsgálgattam. Először a férjemet. A nagy fején rengeteg volt a szőr. Mindig megszúrt, ha közeledni próbált. Egyáltalán nem volt jóképű, sőt kifejezetten taszított az arca. Semmi kedvesség nem volt benne, inkább a butaság jeleit fedeztem fel. Átmentem Pannához. Bíztam benne, ha sokáig figyelem, belelátom magam. Rosszabb napjaimon az anyósom mindig azzal vigasztalt, hogy Panna akár az ikertestvérem is lehetne. Néztem, de egyikünket se láttam benne. Egészen közel hajoltam, hátha találok egy anyajegyet, ami az enyémre hasonlít, de abban a pillanatban felébredt, és üvölteni kezdett. Szemeit összeszorította, mintha félt volna tőlem. Felvettem, csitítgattam, de nem hagyta abba. Egyre hangosabban bömbölt. És akkor rájöttem valamire. Visszatettem a kiságyba, berohantam a hálószobába, és felráztam a férjem. Vissza kell vinni a gyereket, magyaráztam. Nem értette. Rossz gyerek van nálunk. Hiányzik neki az anyukája, azért sír ennyit. A férjem felült, kidörzsölte a szeméből az álmot, aztán pofon vágott. Hajnalban kelek, ne beszélj nekem hülyeségekről! Nyugtasd meg a gyereket, és húzzál aludni!
Három hónappal a szülés után kezdtem el pszichológushoz járni. Depresszióval diagnosztizáltak. Nem segített a kezelés, átkerültem egy pszichiáterhez, aki antidepresszánst és nyugtatót írt fel. Relaxációs gyakorlatokat is végeztünk. Hozzánk költözött az anyósom, hogy mindenben segíteni tudjon. A férjem egyre többet dolgozott, ritkán járt haza. Külön szobában aludtunk.
Délutáni pihenőmet tartom, amikor Panna sírása felébreszt. Várok. Tudom, hogy az anyósom hamarosan felveszi. Próbálok visszaaludni, de a gyerek egyre hangosabban üvölt. Kimegyek, észreveszem a cetlit az asztalon. „Gyógyszertárba mentem. Nagyi.” Remek. Bemegyek Pannához, felveszem, a szájába nyomom a cumisüveget, kiköpi, ordít tovább. Érzem, ahogy felmegy bennem a pumpa. Szeretnék vele üvölteni, de ha hangoskodom, akkor még jobban rázendít. Visszateszem a kiságyba, körbe járom a szobát, adok neki még egy esélyt, hogy abbahagyja. Lekuporodom a szőnyegre, magzatpózba helyezkedem, a füleimre tapasztom a kezem. Így is hallom. Ha kimennék az udvarra, még ott is hallanám. Felidézem a kezeléseket a pszichiáterrel. Azt mondta, hogy képzeljem el, ahogy bedobozolom a gondjaimat, elviszem őket egy csendes helyre, mondjuk egy erdőbe, és otthagyom őket. Elképzelem az erdőt, a dobozt, üres a doboz alja, kiesnek rajta a problémák, ömlik rám a szar, üvölt a gyerek, a kezemen keresztül is hallom. Meglátom a sarokban a pelenkásdobozt. Kiszórom belőle a pelenkákat, beleteszem a problémát. Feltépem az ajtót, rohanok az erdő felé, még mindig hallom a sírást. Beérek a fák közé, lerogyok a földre, ások a kezemmel egy gödröt, beleteszem a dobozt, ráhúzom a földet. Csend van.
Borítófotó: Ron Mueck, Egy lány, 2006, akrillal festett poliészter és üvegszál, 110,5 x 501 x 134,5 cm.
