Szörnyek
Esténként mind kimegyünk a ház elé, és várjuk a szörnyeket. Minden este eljönnek, azt mondják; ez csak játék, de komolyan kell venni, és a szabályokat be kell tartani, estéről estére megismétlődik. Sokszor még a házba is benyomulnak, de csak a folyosóig jönnek, mintha az első emeleti lépcsők és a lakószobákba nyíló ajtók áthidalhatatlan akadályt jelentenének számukra. Nem tudom, kell-e velük beszélgetni, nem tudom, behatolnak-e a lépcsőkön és az ajtókon át a lakószobákba, vágyakozó tekintettel. Mielőtt újra eltűnnek, egyszerűen, mintha semmivé oldódnának. Csak türelmesnek kell lenni.
Az első órákban meglepett, hogy milyen kicsi a ház. Anna álszakállt kötött, tényleg értelmetlenül, hiszen úgyis rögtön felismerik, hosszú, sötét haját, vékony testét, amely a szűk lépcsőn előttem lépked lefelé. Megfordul, és elmondja, miért kell most kimennünk, a gyerekeknek is, miért kell az utcán állnunk ezen a nyári estén, teljes, tizenkét vagy tizenöt fős csoportunk tétova ácsorgása, semmiről nem tudunk egymással beszélni, most, ebben az állapotban sem, nem is merjük kivenni a zsebünkből a telefont, a földre sem merünk leülni, minden instrukció ellenére sem vagyok biztos abban, hogy felismerem-e a szörnyeket, amikor majd feltűnnek.
Mindannyian lehetőleg feltűnés nélkül pillantgatunk az utca végére. A gyerekek is teljesen csendben vannak. Ez egy viszonylag üres utca, egy kisvárosi városszéli utca, ezer ilyen összetéveszthetetlen utca van ebben az országban. Lehetne Szegfű utca a neve vagy Tulipán utca, vagy kaphatta volna a nevét valamelyik harminc éve elhunyt kisvárosi polgármesterről. Nem akarok magyarázatok után kutakodni. Nem akarom, hogy a gyerekek tőlem kérdezősködjenek. Ez olyan, hogy. Hogy itt vagyunk. Hogy mind itt kell laknunk, mennyi ideig, a kicsi szobák egyikében, amit Anna bocsátott rendelkezésünkre.
Igen, kicsi szobák ezek, viszont sok van belőlük, szűk folyosók és lépcsők, viszont három vagy több emeletnek van hely itt, a pincével együtt. Nem maradhatnánk mindannyian itt, ha nem lenne ennyi tér, bármennyire is szűkösnek látszik.
Minden reggel Anna ébresztésére, halálszerű alvásból, Anna ébreszt, álarc nélkül, fehér háziruhájában, szobáról szobára megy, és kinyitja az ablaktáblákat. Olyan világos van reggel, olyan könnyű a fény. Nincs szükségünk sok mindenre az élethez, amióta a lakás meg az autó odalett. A gyerekeknek hiányoznak a plüssállataik, biztosan, nekem meg a könyveim. Elképzelem, amint megbarnulnak a levelek, a táj pedig lassan kifakul az őszben.
A gyerekek a plüssállataik nevét, arcát és képzeletbeli személyiségét memorizálják. Aztán a szüleik és a diáktársaik arcát.
Miről lehet felismerni a szörnyeket? Valamivel nagyobbak nálunk és tényleg csöndesek. És különös sebességgel képesek mozogni, anélkül, hogy valóban gyorsak lennének: inkább olyan, mintha egy leheletnyit mindig túl gyorsak vagy túl lassúak lennének.
Ez rutin. Néhányunknak, akik régebb óta vagyunk itt, ez rutin, én is kénytelen vagyok normalitásnak tekinteni.
Elképzelem tehát, ahogyan ez az utca, a bokrok, az ég, a kerítés mellett a fű, a rozsdás biciklirészek az út szélén, a fák és bokrok barna levelei mind kifakulnak, egészen az eltűnésig, majd másik materialitást kapnak. Elképzelem a szinte fehér füvet, a szinte fehér bokrokat, a fehér égboltot.
Elképzelem, hogy mi magunk is kifakulunk, túl sokáig álltunk ott, túl kevéssé figyelmesen, túl csendesen. És aztán a mi tekintetünk sem talál több fogódzót, később, az őszben, de most nyár van, ágaikat fölénk terjesztik a fák, az utca végén talán mozgás is támad, várunk. Enyhe este a nyárban.
De mit tegyünk, ha nem jönnek éppen ma? Mit tegyünk, ha éjszaka lett, és nem jöttek?
Nem tudunk majd egyszerűen visszamenni a házba, és úgy tenni, hogy semmi nem történt. Látom, hogy Anna, álszakálla mögött rejtőzve, reszketni kezd, szeretném letépni a szakállát, és belenézni fehér, sápadt arcába.
A nők már nem beszélnek sokat. Nehéz lesz majd valamikor újra elmenni innen, azon töprengek, melyik irányba kell a pályaudvarhoz menni, de szinte nevetnem kell ezen a tűnődésen. Elképzelem a vágányokat, a kavicságyat, a vasúti töltést a magas fűben, a fehér, szinte átlátszó peront, a fehér, szinte átlátszó vonatokat. A jegyautomatákat, amik előtt ott állunk a hitelkártyáinkkal, a kijelzőre meredve, az utasításokat, amiket követni igyekszünk, lépésről lépésre, miközben elmegy mellettünk az idő, ahogy mondják, és nő az idegesség.
Ez csak egy játék, de komolyan kell venni, és be kell tartani a szabályokat.
Fordító: Benkő Gitta
Borítófotó: Wolfgang H. Wögerer
