Tavasszal a járványügyi korlátozások miatt számos fontos kulturális eseménnyel együtt a 8. Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivált sem lehetett megtartani. Azonban a szervezők szerencsére átütemezték a vetítéseket ősz elejére, így szeptember 10. és 16. között a szakmai programok és egy nagyjátékfilm mellett több tucat rövidfilmet nézhetett meg a közönség a Toldi moziban.
Nemzetközi versenyfilmek, LMBTQ-vetítés, magyar sci-fi-, senior- és kamaszválogatás – többek közt ilyen csomagok közül választhattak az érdeklődők. Mi a magyar versenyfilmek hat szekcióját néztük végig, és az egyes blokkokból az általunk legjobbnak gondolt filmekről írtunk.
Mióta velem jár
Az elmúlt évek magyar válogatásain egyértelműen a realista film képezte a fősodort, és ez idén sem volt másképp. Cselekményét tekintve Szeleczki Rozália filmje is besorolható ebbe a trendbe, a Mióta velem jár azonban egyedi hangvételével és különleges atmoszférájával emelkedik ki a felhozatalból. A Fekete Ádám, Kungl Zsigmond és Szeleczki által írt történet a nyolcvanas évek Budapestjén játszódik, és egy apaságra alkalmatlan férfiről szól, aki rákényszerül, hogy egy teljes napon át vigyázzon nyolcéves kislányára.
Tasnádi Bence remekül alakítja az alkoholista rockzenészt, Bögöst – a nyitójelenetben még mintha túlzó lenne a játéka, de aztán a film világa hamar hitelesíti a karaktert.
Bercovici Emma teljes természetességgel lavírozik ártatlanság és koraérettség között, szívszorító, ahogy ragaszkodik egy olyan édesapához, akire látszólag egyáltalán nincs miért felnézni: hamisan, ordítva énekel a cukrászdában, pénz után kutakodik az exfelesége szekrényében, bujkál a rendőrök elől; de akiről azért a film csúcsjelenete után egy pillanatra mégis lehull a macsó páncél.
A Mióta velem jár című filmnek nemcsak a története katartikus, a formanyelve is átgondolt.
Egy konstans káoszban élő, bohém férfi világába csöppenünk bele, így tehát a film maga is ilyen: a betétdalok horzsolnak, a jelenetek folyását ugróvágások tördelik szét, a helyszínek karikatúraszerűen színesek és lepusztultak is egyben (Langfeld Márk munkája). A forma támogatja a narratívát, a narratíva a formát – semmi sem lóg ki az összképből, így lesz a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett stáb diplomafilmje az idei Friss Hús egyik legemlékezetesebb alkotása.
Orsi és Tenshinhan
„Kiskorú gyermekek fejlődésére ártalmas, az erőszakos magatartást követendő példaként mutatja be” – ezzel a felkiáltással vették le a műsorról húsz évvel ezelőtt a Dragon Ballt, és elsőként valami ilyesmi jut az eszünkbe a mi Tenshinhanunk történetéről is. A hétéves forma kissrác gyermeki mániákussággal ragaszkodik a sokunk fiatalkorát meghatározó rajzfilmsorozat világához.
Szilágyi Fanni és Szilágyi Gábor filmje vizuálisan leginkább a játékon keresztül feldolgozott világot tematizálja,
a cselekmény sorvezetője mégis Orsi – kissé egyszerű regiszterekben működő – szerelmi vívódása lesz, ez alapján látjuk Tenshinhan (vagy Dani) változatos és rendkívül szórakoztató próbálkozásait a körülötte zajló események integrálására vagy épp kizárására. Szilágyiék hamar lefektetik a játékszabályokat – rögtön a nyitányban zavarba ejt a két különböző intim helyzet összecsengése: miközben a nővér egy rég elfeledett popslágert dúdol a búzamezőn fekve a szerelmének, kicsivel odébb („Tudod, mennyi tíz méter?”) az öcs teljes odaadással halandzsázik, így mozgatva az égen köröző madárrajt. Ekkor még ártatlan játéknak tűnik ez is, de a cselekmény előrehaladtával mindkét szálon növekednek a tétek. A bundás kenyér gluténos, a nagymama lábát meg kell masszírozni, a fiúk hülyén viselkednek, az ellenséget dobócsillaggal győzzük le. Teljesen mindegy, hol és mikor vagyunk, ezek az állítások örök érvényűek.
Fonica M-120
Az Orsi és Tenshinhanhoz hasonlóan Rudolf Olivér filmje is a gyermeki perspektívát, a gyermekkori traumák integrálásának folyamatát boncolgatja, de az előbbivel ellentétben a Fonica M-120 kevésbé humoros, sőt inkább nyomasztó képet mutat.
A történet főszereplője a tízéves Áron, akinek az édesanyja egy lepukkant, lakótelepi kocsma-szállodát üzemeltet.
A fiúcska számára az asztalok között működő zenegép jelenti az átjárást álom és valóság között: ha bedob néhány érmét a Fonica M-120-ba, és kiválasztja rajta a megfelelő dallamot, elhunyt édesapja néhány perc erejéig visszatér hozzá. Ezek a jelenetek adják a film legemlékezetesebb pillanatait, Keresztes Tamás igazi, hús-vér apaszellem, egyszerre törődő és távolságtartó, fel-alá rohangál a sötétben Áronnal a nyakában, de közben elfelejti, hogy a fia hány éves. Az apajelenetekben Kovács Kristóf is hitelesen hozza az elveszett, magányos kisfiút. Keresztes nélkül viszont már kevésbé meggyőző, néhol kiérződnek a rendezői utasítások a mondatai mögül.
Rudolf filmjének legnagyobb erénye a hangulata és a vizualitása, Áron álma és valósága formanyelvileg izgalmasan fűződik össze. A film végén mégis hiányt érzünk: egy kicsit keveset mond a történet. Mélyre nyúl ugyan, súlyos kérdéseket feszeget, de végül nem merít nagyot: nem az elengedést mutatja meg nekünk, hanem csak a folyamat egy apró fázisát.
Agapé
A Budapesti Metropolitan Egyetemen végzett Beleznai Márk vizsgafilmje a 73. Cannes-i Filmfesztivál Cinéfondation programjából érkezett a Friss Húsra, ahol őszinteségével és a mindennapi, kínos szituációkra épülő humorával tűnt ki a magyar mezőnyből. Az Agapé főszereplője egy gimnazista srác, Kornél (a legjobb színész díjával jutalmazott Kenéz Ágoston), aki a munkahelyén, egy moziban megismerkedik egy nála tizenöt-húsz évvel idősebb nővel, Hannával (Gryllus Dorka).
A történet tulajdonképpen nem bonyolultabb ennél: kettőjük első és második randiját követjük végig néhány jelenetben. Beleznai a legígéretesebb harminc év alatti magyar rendező díját kapta meg a fesztiválon. Filmjét a visszafogott humor és az apró, finom részletek teszik különlegessé.
A kényelmetlen csend után elismételt ismerkedős kérdések, az egymást kerülő tekintetek a liftben, a csók előtti bizonytalan, kitartott pillanat.
Ezeket a finomságokat pedig a két színész kelti életre. Kornél és Hanna között egyértelmű, rögtön érezhető kémia működik, a nő már az első jelenetben úgy lép oda a fiúhoz, mintha ezer éve ismernék egymást. A korkülönbség okozta bizonytalanság végig ott ül az arcukon, őszinte, valódi mondatok hangzanak el őszinte, valódi helyzetekben, és a film képi világa is ilyen sallangmentes, kerül minden stilizációt. Beleznai filmje sem tartalmilag, sem formailag nem nyúl igazán mélyre, de az Agapé bája az egyszerűségében rejlik. Egyedül a lezárás lóg ki egy kicsit az összképből, olyan, mintha az utolsó jelenetet valamiféle csattanónak szánta volna a szerző, holott a történet igazából közvetlenül az érzelmi csúcspont után véget is érhetne. Talán elegánsabb lett volna ott elvágni.
Az ezredes a vörös nőért sír
„Hol van az a helyes kislány? Hol van az már? Az már meghalt.” – foglalja össze a rendőrakadémia gondnoka (Peer Krisztián) Az ezredes a vörös nőért sír című – Nagy V. Gergő által rendezett – film lényegét. A történet szerint az ezredes nagy szerelme, a vörös hajú nő, tizenhét évvel ezelőtt eltűnt, ő pedig a mai napig rögeszmésen keresi, sőt, keresteti embereivel, akik napról napra eljátsszák, hogy megtalálják a holttestét. Az alaphelyzet enigmatikus, a szerkezet töredezett, lineáris cselekmény helyett a rendőri közegből kiragadott jelenetek asszociatív jelleggel követik egymást.
„Te mondjuk el tudnál engem felejteni? Te mit jegyeztél meg rajtam? Szereted a fogaimat, vagy azokat inkább elfelejtenéd?” A leghangsúlyosabb kohéziós erő egy névtelen rendőrpár (Karsai Anna és Pion István) szerelmi viszonya, valamint a férfi keretszerű narrációja.
Ez a fajta építkezés elméleti szempontból izgalmas ugyan, de valódi cselekmény hiányában természetesen a katarzis is elmarad,
érzelmileg az ezredes és a körülötte élők kálváriája alig érint meg minket. Amellett pedig, hogy a film vállaltan rejtelmes és megfoghatatlan, néha mégis szinte szájba rágja az üzenetet: hiába mustrálják végig az összes fellelhető vörös nőt a rendőrök, az igazi valószínűleg már csak az ezredes fejében él. A Magyar Játékfilmrendezők Egyesületének zsűrije szerint ez az alkotás érdemelte meg a legjobb magyar kisjátékfilm díját.
Mónika nem akar a földön járni
„Volt egyszer egy tenger. Nem olyan, mint a mi tengereink. Annál sokkal mélyebb és sötétebb volt. Meztelen, fehér testek hevertek benne, akik arra vártak, hogy beléjük költözzünk” – halljuk a címszereplő belső monológját a Mónika nem akar a földön járni zárlatában.
Ebben a tengerben képzeli el Mónika a saját születését: belesodródik egy halott testbe, ami nem az övé.
Korom Anna rendező és Dobány Péter forgatókönyvíró mély líraisággal fognak össze olyan komplex témákat, mint a transzneműség, a hit és a mentális zavarok – a film nemcsak terjedelmében közelít egy nagyjátékfilmhez, hanem tematikai gazdagságban is.
Ahhoz, hogy a saját énképhez fűződő viszony összetettségét rövidfilmen megvalósítsa, Korom folyamatosan keveri a műfaji elemeket – Mónika tudatának a tisztaságától függően nézünk realista filmet, szürreális álomjelenetet vagy színes-szagos musicalt. A betétdalok sosem funkciótlanok, mindig továbblendítik a cselekményt: negyven percbe sűrítenek másfél órányi történetet – a film közepén viszont mégis marad némi hiányérzet.
A férfitestbe született Mónika egy sikertelen öngyilkossági kísérlet miatt elmegyógyintézetbe kerül, ahol meggyőződése lesz, hogy várandós.
A szerzők hármas tagolásában a cselekmény ezen pontján kezdődik a Megmentő címet viselő második fejezet, ahol a film ritmusa kissé megtörik: ahhoz, hogy a pszichiáter szavával szemben mi is valóban hinni kezdjünk a csodában, többet kellett volna látnunk Mónikából, abból, ahogy beilleszkedik és megtalálja önmagát a pszichiátrián belüli közösségben. Bár bizonyos elemek kibontatlanul maradnak, a már említett lezárás kárpótol mindenért. Mónika tragikus ébredése olyan húsba vágó, hogy azt szinte a néző is érzi.
Zárszó
Huszonnyolc rövidfilmet néztünk meg az idei Friss Húson, és bár a felhozatal minősége vegyes, az összkép azt mutatja, hogy a magyar filmet nem kell félteni. Témájukban, műfajukban és stílusukban is sokszínűek az alkotások,
a fő irányvonal ugyan továbbra is a stilizációt kerülő, kőkemény realizmus, de ez talán nem is baj.
A karakter- és szociodrámák mellett azonban láttunk számos kiváló animációt, jobban vagy éppen kevésbé sikerült történelmi drámát, dokumentumfilmet és rengeteg olyan izgalmas alkotást – többnyire frissen végzett vagy még tanuló egyetemista rendezőktől –, amelyek a szürrealitás és a valóság határán mozogva mesélik el történetüket. Csak remélni tudjuk, hogy a fiatal filmkészítők ezt a sokszínűséget majd magukkal viszik a nagyjátékfilmek világába is.
8. Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, Budapest, Toldi mozi, 2020. szeptember 10–16.
Borítófotó: Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivál
