Egy jó novella első mondata körülbelül olyan hatást vált ki, mintha öt perc késéssel érkeznénk a moziba.
A kisepikai műfajok legfőbb ismérve nem a szűkre szabott terjedelem (ez inkább következmény), hanem a szerkezeti sűrítés. Ezt is pontosan és jól kell értenünk! A szerkezeti sűrítés nem okvetlenül az elbeszélői minimalizmus vagy a mészölyi szikárságú stilisztika irányába kell hogy vonzza a mondatírást. Nem.
A sűrítés elsősorban a kihagyásos szerkesztési elvet jelenti.
Képzőművészek számára ismerős lehet az úgynevezett „kroki” műfaja. Kezünkben ceruza, előttünk papír, mögötte a modell. A feladat: egyetlen vonallal megragadni a testtartást, a dinamikát, a mozdulatot, hovatovább az egész karaktert.
Ne feledjük, csupán egyetlen vonal áll rendelkezésünkre!
Mivel kezdjük? A háttartás, a gerinc vonala kézenfekvő választásnak tűnik, de nem biztos, hogy minden esetben ez a legcélravezetőbb. Lehet, hogy esetünkben a váll és a kar, a lábak, és a has vonala fogja elhordozni azt a valamiféle ismeretlen „lényeget”. A kiválasztás tehát nagyon fontos. Igen ám, csakhogy
a kiválasztással egyben el is utasítjuk a kevésbé lényeges dolgokat.
A novellára tehát a meg nem jelenített részletek tágassága a jellemző. Ez ugyanannyira igaz egy karakter ábrázolásával kapcsolatban, mint egy helyszín, egy cselekménymozzanat, egy táj vagy egy szag megragadásában.
https://kulter.hu/2020/08/a-cselekmenyszoves-nehezsegei/
Az elbeszélői módozat természetesen illeszkedik az elbeszélt eseménysorhoz, ebből adódóan ez tehát sokféle lehet. Viszont bármilyen legyen is a választott módusz, az elbeszélő mindig csak két ujjal csippenti fel a leglényegesebb közölnivalókat, amelyeket tehát az olvasónak kell fantáziájával kiegészíteni, de sietve, mert a sűrítésnek köszönhetően már sorjáznak a további részletek, és ha az olvasó fantáziája lomha, nem tudja felvenni az elbeszélés bakugrásainak az iramát, tehát lemarad a cselekményről, késik a moziból.
Mindebből más is következik. Ha egyetlen vonal áll rendelkezésünkre az ábrázolandó dolog megragadásához, akkor az a dolog óhatatlanul elnagyolttá válik.
Ez is a novella sajátja. Pályakezdő, de már nem teljesen rutintalan szerző gyakran siklik bele a szatirikus ábrázolás strandvizébe. Ha már ráérzett a műfaj néhány főbb jellemzőjére, ez az otthonos ábrázolásmód mindegyre elvonzza a tollhegyét. Elnagyol, karikíroz, egy idő után pedig figuráit és világát már csak kikacagni tudja.
A szatirikus kifejezésmód egy könnyen megismerhető terep, jól lehet benne lubickolni,
és nem elhanyagolható szempont, hogy az iróniára való készségünket is fejleszti. Ennyit tudni a novelláról azonban felszínesség, és aki teremtményeit minduntalan kifigurázza, az a saját munkásságát súlytalanítja el, nem mellesleg, gyanúba keveri magát az olvasók és a pályatársak előtt is.
A novella nem szatíra akar lenni, csak – nagyvonalúsága folytán – gyakran érintkezik vele.
Ha úgy érezzük, hogy tollunkat már nem csak erős, de könnyed kézzel is tudjuk vezetni, azonban minden figuránk rendre bohócábrázatot ölt, érdemes ösztönözni magunkat a továbblépésre. A sűrítés és tömörítés, a metonimikus szerkesztési elv legalább ennyire kedvez a tragikus ábrázolásnak is, csak erre az ügyes mestertanonc egy kicsivel később jön rá.
A nem megmutatásnak ez az újabb varázsa. A dialógus egyetlen mondatával könnyeket fakasztani az olvasóban.
Ez az egyetlen mondat általában a keménységével és az érzéketlenségével próbálja leplezni magát. A keménység gyakran az érzelmek árjának a zsilipje. Egy gyászoló férfi, akinek minden oka megvan rá, hogy elbőgje magát, akkor mordul rá a kisfiára oktalan durvasággal, amikor az felnéz a játékai közül, és aznap harmadjára kérdezi meg aput, hogy „mikor jön már haza anyu?” „Megmondtam, hogy pakold el a játékokat! Takarodj a szobádba!” Itt a keménység az érzelmek helyén áll, és végül ez fogja kinyitni a zsilipet az olvasó felduzzasztott érzelmei előtt. Az elhallgatás, a szövegbeli üres hely tehát legalább annyira a tragikum terepe, mint a komikumé.
Az igazán nagymesterek egyazon helyen, egyazon elbeszélői gesztussal képesek mindkét felhangzót megszólaltatni.
Nézzünk egy másik példát! Egy regény elbeszélője például nemigen teheti meg, hogy ne láttassa azt, amitől szereplőjének földbe gyökerezik a lába. Ócska machináció, mondanánk. Azt éreznénk, teljes joggal, hogy az elbeszélő zsinóron rángat minket. Egy novellában viszont ez a hatáselem cseppet sem lehetetlen, hiszen az elfedéssel, eltakarással és elhallgatással képezi meg bennünk az egészet. A nyelvi machinációk nemcsak hogy részét képezik a szöveg világának, hanem az ezekre épül. A novella, mondjuk ki, egy sokkal nyelvibb-textuálisabb műfaj, mint a regény. Csattanója lehet akár egy bivalyerős mondat, ami az egész szöveget átalakítja, átszínezi, újragondoltatja és átértelmezi. Sőt!
A jó novella valamelyest mindig egy nyomozati anyag. Olvasóját felszólítja: „rakd össze a részleteket!”
Fontos tehát, hogy megfelelő módon irányítsuk az olvasót, hogy a játék terepviszonyait pontosan adjuk meg, a kódokat elrejtsük előle, de meghagyjuk neki a szabad döntést és nem utolsó sorban a hibalehetőséget. Lehet, hogy rossz módon értelmez összefüggéseket vagy nem megfelelő következtetésekre jut. Nem baj! Ezzel is csak gazdagítja a szöveg olvasatait. Ezen a ponton fontosnak tartok megfogalmazni egy lábjegyzetet, miszerint
bár végtelen adekvát olvasata lehetséges egy szövegnek, legalább ennyi inadekvát is elképzelhető.
Ha valaki nem veszi a lapot, figyelme elsikkad az elbeszélői utasítások fölött, vagy okostojás műértelmezőként azt állítja, hogy a „piros asztalt” márpedig neki jogában áll „hegyes fésűként” értenie, arra kár szöveget, pláne ellenérvet pazarolni. Azért ne idegeskedjünk! A rendszeres olvasó előbb-utóbb harcedzett értelmezővé, így javunkra válik.
Tehát a támpontok! Egy novella tulajdonképpen nem is áll másból, csak támpontokból.
Egy lesötétített szoba vagy lakás, esetleg egy könnyen bejárható labirintus, melyben UV-fény világít meg egy-egy papírcetlire írt kódot, bútorsarkot, nyilat a padlón. A novella olvasója sokkal nagyobb mértékben hagyatkozik a fantáziájára, mint a regény olvasója. A novella írójának ezt kell hát szem előtt tartania.
De hogyan? Milyen képességeket kell kifejlesztenie magában a novellaírónak a regényíróval szemben?
https://kulter.hu/2020/07/a-tudatallapot-valtasok-nehezsege/
A krokiról már beszéltünk. De hogy működik az a szellem, ami kihagyásokban gondolkozik, üres helyeket hoz létre és legfőbb erénye nem a fecsegés, hanem a hallgatás, illetve nem ritkán a fecsegéssel való hallgatás? Az ilyen jellem biztosan nem árulkodik, és feltehetően távol áll tőle az indiszkréció.
A novellaíró a legmakacsabb hallgató.
Ha kisiskolás korában osztálytársnői azzal bíztak rá egy érzékeny információt, hogy „el ne mondd senkinek!”, akkor legnagyobb csalódásukra a novellaíróra bízott titok csakugyan titok marad. A novellaíró elbírja a társaságot, de nem sziporkázik. Néha kedvtelésből megnyitja fantáziája csapját a környezet vihorász örömére, de gyorsan el is zárja. Jelzi, hogy ő inkább csak megfigyel, de aggodalomra semmi ok: jelen van, jobban, mint azt el tudnák képzelni.
A novellaírót nem érdeklik az ideológiák.
Legfeljebb annyira, amennyire egy-egy figurát érdekessé lehet tenni, ha kölcsönadja neki. Egy regényíró alapötlete ritkán fakad félreeső, furcsa, egyszerű kis történeti mozzanatokból. Oda kell a filozófia, időnként sajnos az ideológia is, vagy valamiféle „nagykoncepció”. A novellaírónak elég egy jópofa figura, a tárcaírónak néha egy cipőkanál; abban máris ott van a világmindenség, csak jól kell megragadni és magasra felmutatni. Bizony, a novellaírás egy deiktikus mozzanatot rejt.
Egyetlen kukoricacsuhéban, egy házfalon nyújtózkodó repedésben, egy tehénbőgésben és egy széktámlán heverő fejkendőben megragadni és felmutatni a világot.
Az elnagyoltság, amiről korábban már beszéltem, egy olyan torz ábrát mutat, amit az olvasó lencséje fog valóságossá korrigálni. Ennek a kettős játéka adja a novellaolvasás sajátos örömét, egyszersmind az írás nehézségét: de épp csak annyira sűríteni, nyújtani és poentírozni, amennyire azt a szöveg megengedi és megkívánja.
A fotókat Csányi Krisztina készítette.