Valahogy nem akart véget érni az az egyébként is túl hosszúra nyúló nap. Késő éjjel még a kanapén vacakoltam a gitáron cél és értelem nélkül. Évek óta nem játszottam tőle, pedig mikor elindult a pályám, sok dalát adtam elő bárokban aprópénzért és whiskey-ért. Hosszú évek után eszembe jutott az egyik: Turn Out My Lights. Végigjátszottam, legalábbis amennyire fel tudtam idézni, majd alvást erőltettem magamra. Másnap reggel még az ágyban fekve, a telefonomon láttam a hírt: előző nap, 2020. augusztus 20-án holtan találták Nashville-ben. Justin Townes Earle 38 éves volt.
A név teherként nehezedik ránk egész életünkben. Ez a teher kettős volt JTE számára. Az egyik legjelentősebb amerikai dalszerző és outlaw sztár, Steve Earle legidősebb fiaként szintén dalszerző-énekes pályára lépve világos feladat elé állította a vezetékneve: felérni az Earle névhez és kilépni apja árnyékából.
Könnyű egy sztárapával a háta mögött – gondolhatnánk, és távolabb nem is lehetnénk az igazságtól.
Bár azt sosem fogjuk megtudni, hogyan alakult volna JTE pályája, ha az apja ténylegesen ott állt volna mögötte. „Mindig kérdezik tőlem, milyen volt vele felnőni… én meg erre… én nem vele nőttem fel, én anyával” – mondta a Rolling Stone-nak adott utolsó interjújában. Steve Earle hét (!) házassága közül a harmadikból született, és kétéves volt, amikor az apja elhagyta őket. Onnantól kezdve anyjával és annak alkoholista, erőszakos szeretőivel élt dél-nashville-i otthonukban.
A folyamatos erőszaknak, abúzusnak, molesztálásnak kitett JTE az utcán és a drogokban keresett megnyugvást.
Ebben az időszakban kapcsolódott össze az élete a turnézó, sztárstátuszban lévő apjáéval: mikor a heroinfüggő Steve Earle-t fegyver- és kábítószer-birtoklás miatt letöltendő börtönbüntetésre ítélték, JTE is rászokott a heroinra. Tizenkét éves volt ekkor.
Ráadásul JTE-nek nemcsak a vezetéknevével kellett megküzdenie. Középső nevét apja mentora után, a már fiatalkorában mitikus alaknak számító texasi folkénekes és trubadúr Townes Van Zandt után kapta. „Valójában az első nevem lett volna, de anyám nem engedte. Utálta [Townest] mindazért a balhéért, amibe apával belekeveredtek. Mégis az ő zenéje szólt otthon” – mondta. A szintén heroinfüggő, alkoholista Townesról képtelenség röviden beszámolni. Sokan Bob Dylan mellett – vagy éppen ellenében – a legnagyobb amerikai dalszerzőnek tartják. És kétséget kizáróan:
angol nyelven nem lehet úgy dalt írni, hogy Townes valamilyen úton-módon ne legyen benne.
Ahhoz az életműve túlságosan nagy hatást fejtett és fejt ki a hatvanas évektől kezdve egészen napjainkig. De nemcsak dalainak volt ellenállhatatlan vonzereje. A személye örvényként rántotta be a környezetében élőket, szerencsésnek mondhatta magát az, akit ez az örvény kidobott és nem szippantott be örökre. Mert a bipoláris, függő és önpusztító Townes elhitte és vallotta a minden alkotóművészre leselkedő legpusztítóbb hazugságot, hogy a művészetért mindent föl kell áldozni. Csak akkor válhatsz igazi művésszé, ha lemondasz mindenről: családról, barátokról, szerelemről és végső soron saját magadról. Townes eszerint élt és halt meg. És ekként övezte életét tragikus történetek sora.
JTE, akárcsak a gyermek a Vonzások és választásokban, sosemvolt apja vonásait (is) magán hordozta: Townes Van Zandtét.
És ahogyan a Goethe-regényben, itt is tudhattuk, tragikus lesz a végkifejlet. JTE megrendítő plasztikussággal írja meg korai, Mama’s Eyes című dalában, miként hatja át életét a szüleivel való kapcsolata, és tükörbe nézve miként világlik át saját testén keresztül a családja, és így az ő sorsuk. A felismerés azonban, hogy anyja szemét örökölte, és ezért meg tudja különböztetni a helyest a helytelentől, még őszinte reményről árulkodik, ami az évek múlásával egyre halványulni látszik az életműben.
A család, a szülők és a személyes sors témaként ezután is JTE dalszerzői munkásságának egyik központi elemét képezte, aminek legvilágosabb jele a 2014–2015-ben megjelent páros album, a Single Mothers – Absent Fathers. Utóbbi lemez nyitódalában, a Farther From Me-ben leplezetlen őszinteséggel és fájó kétségbeeséssel szólítja meg apját: „Néha belegondolok, vajon észreveszed-e kihez beszélsz / De nem töröd össze még egyszer a szívemet, nem / Egyszer megtetted, de én túl fiatal voltam / És sosem forrt össze.”
Legutolsó, a 2019-ben megjelent The Saint of Lost Causes című lemezén – a való életben is apává válva – a szülő szempontjából keres választ arra, hogy létezik-e megbocsátás, egyáltalán helyre lehet-e hozni, amit az ember szülőként rontott el. JTE életművének legégetőbb kérdéseit ragadja meg az album címe is:
vannak veszett ügyek? És ha vannak, mit lehet velük tenni? Ki áll ki az elveszettekért?
JTE szerzői érzékenysége ugyanis nemcsak a személyes kapcsolatok ábrázolására terjedt ki, de apjához hasonlóan társadalmilag, politikailag is aktív és kritikus volt. Az elnyomottak, a mellőzöttek, az „elveszettek” kérlelhetetlen szószólója – koncertjein akár a közönség tagjaival való veszekedésekig fajulóan is.
Dalszerzői képességei azonnal kiemelték őt a 2010-es évek americana szcénájából, és legkésőbb már a 2009-es Midnight at the Movies című lemezével világossá tette, hogy olyan eredeti és egyéni hangvételű alkotó, akire oda kell figyelni. A részletekben gazdag, filmszerűen eleven prózai elbeszélőmódja azonnal magával ragadja a hallgatót, és egy olyan világot tár fel számára, amely minden gyötrelem, fájdalom, kétségbeesés és kilátástalanság ellenére ellenállhatatlanul vonzó.
Csak a legnagyobb blueszenészek képesek a fájdalmat így transzponálni.
És habár JTE nem volt a szó szoros értelmében blueszenész, dalai mélyen gyökereztek a bluesban. A Texas blues legfontosabb alakjainak, Lightnin’ Hopkinsnak és Mance Lipscombe-nak a stílusjegyei egyértelműen visszaköszönnek JTE játékstílusában, amit az évek során összetéveszthetetlenül eredeti perkusszív gitártechnikává fejlesztett. Ugyanakkor a számaiban nemcsak a blues jelenik meg, a ragtime-tól kezdve a klasszikus rythm & blueson, soulon és countryn át ott van benne Guy Clark, Townes Van Zandt, Tom Waits és még sorolhatnánk. Zenéje szinte mindent magába foglalt, amit hagyományosan amerikai zenének tartunk.
JTE úgy tudott e műfajokkal és zenei hagyományokkal bánni, hogy közben nem vált a régi korok poros emlékének mutatványosává. Szövegírói kvalitásai, technikai eredetisége és a – sokszor kokain fűtötte – előadói lendülete új tartalommal töltötte meg ezeket a régi formákat. Felnőtt tehát a nevekhez, amiket kapott. De öröksége túlságosan súlyos volt a számára.
Függősége sosem volt titok. Ki tudja hányadik elvonóját nevezte végül csak sikeresnek, hiszen utána már nem használt kokaint és heroint egyszerre. Láttuk jobb és rosszabb állapotokban. De mindig pontosan tudtuk, egyszer el fog jönni ez a pillanat. Lassan tíz éve már, hogy egy New Jersey-i koncertjén a függőségével kapcsolatban megjegyezte: „Asszem az egész lényege, hogy csak túl kell élni… Ennyi az egész.”
Bár túlélted volna! Bár túlélhetted volna!
Nyugodj békében, JTE!
JTE szubjektív (TOP 5)
Mama’s Eyes (Midnight in the Movies, 2009): Mikor megjelent ez a dal, nagyon izgalmasan hatott az, hogy már ilyen korán számot vetett a szüleivel, elsősorban az apjával való kapcsolatával. Mikor Steve Earle először hallotta – JTE beszámolója szerint – annyit mondott neki: ez egy jó dal.
Ahi Esta Mi Nina (The Saints of Lost Causes, 2019): Megelevenedik előttünk a lánya megbocsátására vágyó apa és a rá vélhetően okkal dühös lány alakja. Hogyan kérhetne bocsánatot olyanért, amit nem lehet megbocsátani?
They Killed John Henry (Midnight in the Movies, 2009): Pofátlanul tökösnek kell lenni ahhoz, hogy az ember a 21. században írjon egy John Henry-dalt. Tökéletes példája ez annak, hogyan tudta JTE termékenyen használni a hagyományokat: John Henry történetét, amit már több százan megénekeltek, az amerikai munkásmozgalom kontextusába helyezi, némi punk attitűddel.
Time You Waste (Steve Earle: Just An American Boy, 2003): Ez a dal csak JTE apjának koncertfelvételén jelent meg. Az ausztráliai videó jól mutatja, milyen szuggesztív előadót veszítettünk el.
Harlem River Blues (Harlem River Blues, 2010): Egy sing-along-feel-good dal az öngyilkosságról. Ki ne akarna erre táncolni? (Elektromos gitáron az egyik legjelentősebb kortárs dalszerző, Jason Isbell.)
Borítófotó: Justin Townes Earle Facebook-oldala
