Mennyire lehet átmosni egy ember agyát, átgyúrni személyiségét a vallás eszközeivel? Hol vannak a közösség és a szuverenitás határai? Meg tudunk-e kérdőjelezni olyan dolgokat, amelyeket nem áll módunkban összehasonlítani valami mással? Ezeket a témákat boncolgatja Małgorzata Szumowska A másik bárány című filmje.
A lengyel rendezőnő előszeretettel dolgoz fel vallási témákat (Az Ő nevében, 2013; Arc, 2018), ám most először tette ezt hazájától távol. Az ír-belga-amerikai koprodukcióban készült, angol nyelvű alkotás premierje a 2019-es Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon volt, majd versenybe szállt San Sebastianban és Londonban is a legjobb film díjáért – eredménytelenül. Ennek oka talán épp abban keresendő, hogy két különböző alkotói szemléletet próbált közös nevezőre hozni.
A másik bárány európai művészfilmnek hollywoodiasan hatásvadász, amerikai közönségfilmnek művészieskedően európai.
Adott egy vallási szekta, amelynek tagjai egytől egyig a Pásztor (Michiel Huisman – Trónok harca, Z világháború) feleségei és lányai. Követik őt tűzön-vízen át, eszméit meg nem kérdőjelezve, karizmájától elalélva. Hogy pontosan mióta megy ez így, nem derül ki, de legalább 15 éve, hisz a légiesen szép, tiszta tekintetű és félénk Selah (Raffey Cassidy – Egy szent szarvas meggyilkolása) többedmagával már ebben a világtól elzártan élő közösségben született.
A lassan nővé érő tini és sorstársai semmit nem tudnak az erdőn túli életről,
anyukáik és közös apjuk szerint a társadalom bűnnel teli, morálisan fertőzött „hely”. A szüzek nem kételkednek ebben, mi okuk lenne rá, hisz egymással és a természettel harmóniában élnek, megvan mindenük, ami szükséges: az oltalmazó férfi, tető a fejük felett és bárányhús az asztalukon.
Az azonban nem világos, az idősebb generáció tagjai közül hogyhogy csak egy akad, aki a körülbelül másfél évtized során kiábrándult a vezetőjükből?
Hisz nyilvánvaló: ha válogatás nélkül összezárunk tucatnyi embert, biztosan lesz köztük gondolkodás nélkül szabályt követő személy, élesen látó, ám félelmében meghunyászkodó vagy épp folyton hőbörgő, de tétlen, és olyan is, aki mindent kockára téve fellázad.
C. S. McMullen forgatókönyvében sajnos kizárólag a szabálykövetőkre látunk példát.
Amíg Selah szeme felnyílik és észreveszi, mi folyik körülöttük, addig ebben a történetben bizony a bárányok nem lázadnak, hallgatnak egytől egyig. Még Sarah (Denise Gough) is, Selah rég halott anyjának barátnője. Pedig ő már egy ideje hitét vesztette. Fél azonban visszatérni a társadalomba, és annak ellenére követi a Pásztort, hogy az tisztátalannak bélyegzi, s ezért kiközösítetté válik. Rajta keresztül figyelhetnénk meg, hogyan rétegződik a társadalmon kívüli csoport, és válik új minitársadalommá. Karaktere azonban kidolgozatlan, mint ahogy a többi szereplő is. A forgatókönyvíró bizonyára azt szeretné érzékeltetni, hogy a nyájszellem szinte bárkit képes egyformává tenni, bólogató birkává alacsonyítani, ám ehelyett azt éri el, hogy a filmből teljességgel hiányoznak az erőteljes mellékszereplők.
Sőt, ha igazán őszinték akarunk lenni, az említett két főszereplő is áttetsző és lagymatag.
Amellett tehát, hogy szinte semmi nem derül ki a szekta múltjáról, arról, hogyan kezdődött a közös életük, az is érthetetlen, hogyan képes ennyi nő követni ezt a valójában karizma nélküli, szinte bágyadt messiást. Huisman játéka egysíkú és cseppet sem félelmet keltő, de még csak tiszteletet parancsolónak sem mondanám.
Szumowska legnagyobb hibája, hogy nem megy elég mélyre a lélek sötét bugyraiban.
Pedig a téma számos lehetőséget rejt magában, és a film jól is indul: vészjósló a vízesés vad zubogása, az asszonyok báránynyúzása, a lányok dala az eltévelyedett birgékről. Az izgalmat azonban húsz-harminc percnél tovább nem sikerül fenntartaniuk az alkotóknak. Addig türelmesen várunk, reménykedve, hogy a horroroknál megszokott hitchcocki suspense-ről, feszültségkeltésről van szó. Ám mivel ezután sincs váratlan vagy megrázó esemény, pulzusunk nem emelkedik, szívünk nem ver hevesebben.
Ugyanakkor a rendezőnő javára kell írnunk, hogy végig remekül használja a könnyen felismerhető, igaz, mára talán elcsépeltté vált szimbólumokat:
a mindent behálózó és az életteret élesen kijelölő fonalat; a csapatban az egyetlen kos után hűségesen vonuló, a szülésbe akár bele is haló jerkék, illetve a vacsorához levágott és megnyúzott bárány, valamint a pusztulásra ítélt, csupasz és véres újszülött állat vissza-visszatérő képét. A nők havi vérzését; a tisztára mosott, kiteregetett ruhákat; az ablakokat, a tavat, a vízesést, a csonton marakodó és a juhokat elszántan terelő kutyákat. Szumowska jelképpé emeli még a rakoncátlan hajtincset és a vaskos férfiujjakat is, melyek hol gyengéden fonódnak a gyönyörű női nyakak köré, hol mélyen ledugva a torokba némaságra és öklendezésre ítélik az áldozatokat.
Erős a film színszimbolikája is.
A lányok kék ruhája az önzetlen szeretet, a hűség, a megnyugvás, a magasabb célok felé törekvés kifejezője, a fehér természetesen az ártatlan tisztaságé, míg az anyák vörös öltözete a vér, a nemiség, egyszersmind a vezeklés és az áldozathozatal allegóriája. A másik bárány képi világa rendkívül erőteljes, Selah víziói remekül ábrázoltak, figyelmünket leginkább ezek kötik le a másfél órányi játékidő során.
Michal Englert operatőr (Elvakít a fény, Sötét bűnök) szinte festőként veszi ki részét a munkából, a profin megteremtett látvány azonban a tartalom rovására megy. Az alkotók mintha nem tudták volna eldönteni, jó vagy szép filmet akarnak-e készíteni, és elművészieskedték az alkotást.
A kellően feszes történet helyett egy gyönyörű képekben tobzódó, azonban számos kérdést tisztázatlanul hagyó filmballadát kapunk
a forgatókönyvíró-rendező párostól, akik ugyan felvillantanak valamit abból, hogyan függ patriarchális társadalmunkban a nő a férfitől, ám messze nem dolgozzák ki ezt eléggé. Hasonló témában számos jobban sikerült mű juthat eszünkbe a közelmúltból, mint például a Fehér éjszakák, amely szintén egy közösség rituáléiba enged betekintést, a Nyelés, amely a házasságon belüli férfiuralmat vizsgálja, vagy a Boldogságvirág, ami egy munkahely viszonyrendszerét mutatja be. Persze a való életből is hozhatunk párhuzamot, gondoljunk csak a Charles Manson- vagy a Jim Jones-vezette szektákra.
Összességében A másik bárány se nem horror, se nem szociodráma, sokkal inkább olyan, akár egy bibliai példázat: jóindulatúan, ám kissé szájbarágósan figyelmeztet egy társadalmi anomáliára. Sajnos nem üt eléggé gyomron, nem szorítja meg a torkunkat. Megmarad a „ne fogadj el idegentől édességet!” szintjén, és ezért nem válik istenigazából átélhetővé.
A másik bárány (The Other Lamb), 2019. Rendezte: Małgorzata Szumowska. Írta: C. S. McMullen. Szereplők: Raffey Cassidy, Michiel Huisman, Denise Gough, Ailbhe Cowley, Eve Connolly, Isabelle Connolly. Forgalmazza: Vertigo Media.
A másik bárány a Magyar Filmadatbázisban.
