Az ötödik polgár vallomásai

Vörös István az egyik legtermékenyebb kortárs magyar író-költő, akit drámaszerzőként, műfordítóként, a cseh irodalom és a humor elhivatott ismerőjeként is számon tartanak. Tehetséggondozásról, alkotói folyamatokról, nemrég megjelent, júliusban a Hajdúböszörményi Írótáborban (HÍR) is bemutatott kötetéről, valamint a terveiről is beszélgettünk.

KULTer.hu: Az idei HÍR legelső íróiskola-óráján határozottan kijelentetted: mindenki tehetséges. Mitől függ szerinted az, hogy az ember képes-e megtalálni a benne rejlő tehetséget?

Alapvetően mindenki tehetséges, de az nem szükségszerű, hogy épp az írásban is az legyen. Nagyon tehetséges faj az ember. A nyelv (az anyanyelv) tökéletes ismerete révén gazdag technikai arzenál is a rendelkezésére áll. Itt kezdődik az, hogy tudja-e ezeket az eszközöket mozgósítani.

A tehetség kibontakoztatása hosszú építkezés, meg kell tanulnunk, hogyan tárgyiasítsuk az irodalomban.

KULTer.hu: Vagyis mindenkiben adott az írásra való hajlam?

Tulajdonképpen igen. Hiszen például a zene- és a festőművészettel ellentétben, melyekhez nem mindenkinek van veleszületett tehetsége, mindenkinek van nyelvi készsége, ami által a nyelvet plasztikusan használni tudja. Bár sokan felnőttként már nem mutatnak effajta nyelvi készséget, mert hagyták elkopni azt.

Mindenkiben benne van a tehetség, de ez egy veszendő dolog,

még akkor is, mikor már kimunkált tehetségről van szó. A legbrutálisabb tehetségpusztulás Arthur Rimbaud esete, aki 18 évesen zseniális költő, aztán 30 évesen csak közepes levélíró.

KULTer.hu: Ennek a fordított esetére is találhatunk példát? Lehetséges az, hogy valaki idősebb korára kezdjen el komolyabban foglalkozni az írással?

Igen. Most, hogy a világban rengeteg helyen van kreatív írás, sokan nyugdíjas korukban kezdenek el ezekre az órákra járni. Én magam is találkoztam már olyan hetvenéves emberrel, aki a szerkesztői tanácsok hatására elkezdett jobban írni, elindult egyfajta fejlődés, amelyet kívülről kellett és lehetett segíteni. A világirodalomban is vannak rá nagy példák: Theodor Fontane, jelentős német író igazából ötvenéves kora fölött kezdte a nagyregényeit megírni. Nem mondom, hogy nulláról indult, de óriási formátuma idős korára bontakozott ki.

KULTer.hu: Amiről eddig beszéltünk, az leginkább a belső fejleszthetőség volt, de arra is kíváncsi lennék, hogy mik azok a külső tényezők, amelyek elősegíthetik vagy épp hátráltatják a tehetség kibontakozását.

Az oktatás eszközeivel lehet elsősorban segíteni.

KULTer.hu: És mit gondolsz, segítenek?

Többnyire nem. A magyar oktatással komoly problémák vannak. Annál sokkal súlyosabbak is, mint hogy nem elég jó íróképző az iskola.

Egyre elavultabbak a tantervek, és ez a kiugró tehetségeket is érinti. A jó olvasók képzése is lehetetlenné válik

– akik nélkül viszont nincs elsöprő erejű író –, ha nem szerettetjük meg általános iskolában az olvasást, és nem tesszük nyilvánvalóvá, hogy mire való: hogy ez öröm, élvezet, szórakozás, és nem pedig valami kínos és keserves teher. Egy mai felső tagozatosnak Jókai regényét kell elolvasnia; egyszerűen semmit nem mond neki, nem ért belőle semmit. Jelentékeny íróról van szó, de már alkalmatlan arra, hogy bevezessen az olvasás szeretetébe. Ennek ellenére kötelező olvasmány, amiből az irodalom garantált megutáltatása következik. Azt kell megértetni a diákokkal először, hogy miért lehet fontos az irodalom bármelyikünknek. Ha unatkozik, szórakoztathatja. Ha bajban van, a bölcsességével segítheti. Ha egyedül van, társaságot jelent.

KULTer.hu: A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanítasz kreatív írást, ami szintén a tehetség kibontakozását segíti elő. Hogyan épül fel ez a kurzus, miként képzelhető el?

Régebben máshogy nézett ki. Még az osztatlan, ötéves időszakban csináltunk egy kétéves programot Lackfi Jánossal. Aki el akarta végezni, annak két éven keresztül heti nyolc órát kellett abszolválnia.

Rengeteg mindent tanítottunk: külön versírást, prózát, volt elmélet és gyakorlat, kreatív olvasás, kortárs irodalom, esszéírás.

Eleinte ketten csináltuk, amióta János elment az egyetemről, meghívott oktatókkal dolgozunk, többek között Kemény Istvánnal, Tóth Krisztinával, Marno Jánossal, Térey Jánossal, Zoltán Gáborral, Szijj Ferenccel, Kiss Noémivel.

KULTer.hu: A HÍR visszajáró íróiskola vezetője vagy, ahol tanítottál már lírát, illetve a legutóbbi alkalmon prózát is. Az egyetemi kreatív írás gyakorlataiból emelsz át feladatokat?

Persze, sok átjárás van. Hasonló módon dolgozom, de a feladatok mindig változnak. Vannak állandók, de gyakran újakat találunk ki a diákokkal. A feladatok képlékenyek, nincs bizonyos számú kidolgozott gyakorlat, amit minden alkalommal alkalmazni kell, hiszen minden feladat máshogy hat más-más közegben. A legjobb, ha a közösség maga szüli meg ezeket, amit aztán többnyire nekem kell megformálni, ám jó, hogyha a diákok inspiratív módon bekapcsolódnak.

KULTer.hu: Az idei HÍR alkalmat adott legújabb köteted bemutatására is. Ez hiánypótló volt az elmúlt időszak tekintetében?

Hónapokig elmaradt az összes fellépés és szereplés, hosszú idő után ez volt az első egész estés bemutatóm.

KULTer.hu: Egy ilyen időszak főleg akkor segítség, ha az ember tele van ötletekkel, ami a te esetedben biztosan igaz, hiszen rendkívül termékenynek tekinthető az eddigi életműved. Egyfajta belülről fakadó alkotói kényszer ez? Vagy inkább maximalizmus?

Nem zárja ki egymást a kettő. Több mint harminc éve folyamatosan írással foglalkozom, és már nagy kézügyességem, tapasztalatom, rutinom van. Ami csak alap, de nem a végcél. Kell még rengeteg élettapasztalat, és fontos, hogy mindig legyen elmondandó dolog. Patetikusan hangozhat, de ez egyfajta kötelesség is.

Ha ma nem olvassa valaki, nekem jó ötven év múlva is, a jövőben ugyanúgy lehetnek jó olvasók,

és remélem, lesznek, mert az azt jelenti, hogy lesz emberiség, meg lesznek magyarok. Mert hát ki olvassa a magyar irodalmat, ha nem a magyarok? Fordítják az embert – aminek örülök –, de egy munka teljes mélységét alapvetően csak egy magyar olvasó vagy egy magyar irodalomtudós tudja átlátni.

KULTer.hu: Célod is olyan dolgokról írni, amelyek elsősorban a magyar közönséget érintik?

Nem. Bár az esten felolvastam egy Szent István és Koppány konfliktusáról szóló verset, de egy magyart nem csak magyar kérdések érdekelnek. Az én identitásom is eléggé összetett: magyar az anyanyelvem, származásom szerint sváb vagyok – mikor Ausztriában népviseletben látom bevonulni a templomba az embereket, akkor gyerekkorom svábjai jutnak eszembe, és úgy érzem, hogy otthon vagyok, bár nem tudok velük anyanyelvi szinten beszélni. Csehül jól megtanultam, és rengeteget éltem Csehországban.

Igazából nagyon is írok az osztrákoknak, németeknek, cseheknek és szlovákoknak, mivel gondolkodásomat tekintve közép-európainak érzem magam.

Volt olyan a pályám elején, mikor még nem volt fülük a magyar olvasóknak és kritikusoknak arra a hangra, amit én szólaltatok meg, amely sokszor tragikus, ugyanakkor groteszk humort is hordoz. Az itthoni felolvasásaimon mindenki sóhajtozott, hogy milyen depressziós lehetek. Ehhez képest az első berlini felolvasáson a közönség dőlt a kacagástól, és akkor volt egy olyan érzésem, hogy ott van a közönségem. Azóta sokkal jobb a viszony! A nyári eseményen is volt bőven nevetés, nemcsak felolvasás közben, hanem beszélgetéskor is, érezték, hogy itt a humor és a tragikum egyszerre van jelen.

A magyar közönség megtanult engem, és én is megtanultam a magyar közönséget.

KULTer.hu: A formákkal és műfajokkal való játszadozás, kísérletezés jellemzi az alkotói praxisod, az egész életműved áthatja. Lehetséges, hogy ezt a tudatos változatosságot az attól való félelem inspirálja, hogy az általad képviselt markáns beszédmód önmaga paródiájává válhat?

Konkrétan még nem gondoltam bele, hogy saját paródiájukká válnának a szövegeim, de lehet, hogy már elő is fordult, ki tudja. Pályája kezdetén minden egyes szöveg után elgondolkodik az ember, hogy tud-e még valaha ilyen jót írni, aztán később természetesen sokkal jobbakat ír, mint kezdetben. Eleinte is lehet jót írni, de valamelyest emelkedik a színvonal – jobb esetben.

A többműfajúság segíti az inspirációt, hiszen például ha nem megy a vers, akkor prózát írok.

Közben lehet, hogy eszembe jut valami versbeillő. Mikor az egyetemen kezdtem tanítani, mindennek utána kellett olvasnom, eleinte szinte egész héten az óráimra készültem. Cseh irodalmat tanítva, felkészülés közben például Husz Jánossal kapcsolatban olvastam olyasmit, ami elvezetett egy novellához. Két lehetősége van egy írónak: vagy egyre kevesebbet ír, mert egyre szigorúbban kezdi bírálni magát – ez nagyon gyakran az egyműfajú alkotóknál jelentkezik –, vagy egyre többet, amit sok esetben a műfajok egymásra hatása idéz elő, a műfordítást is beleértve.

KULTer.hu: Legújabb köteted fülszövegében Kundera és Hrabal neve is szerepel. A cseh irodalommal való párhuzam szinte mindig előkerül az alkotásaiddal kapcsolatban. Ez szakmai elismertségre utal, ugyanakkor a folytonos összehasonlítás zavaró is lehet. Milyen a viszonyod ehhez?

Ez egyrészt megtisztelő, másrészt vicces, mert amikor még nem volt annyira köztudott, hogy cseh irodalommal foglalkozom, senkinek nem jutott eszébe a párhuzam. De ettől még igaz. Gyakran azt a cseh irodalmat veszik észre, amit magyarul részben én képviselek. Fordítóként, irodalomtörténészként. Hiszen

amit egy átlag olvasó vagy kritikus ismer, az nem a cseh irodalom, hanem a magyar nyelvű cseh irodalom, amelynek egy kis szeletét én alapoztam meg.

Vladimír Holant többen fordították korábban, de hozzátettem a képhez több kötetet. Aztán ott van Ivan Wernisch, aki úgy érzem, kezd hatást gyakorolni a magyar irodalomra. És rajta keresztül a fordító is. Ez nem azt jelenti, hogy Vörös Istvánt kell beleérteni Wernisch-be, de valakinek létre kellett hoznia magyarul, mert ez a vershang nem volt meg. Tehát egyáltalán nem alaptalan a cseh irodalommal való összefüggéseket észrevenni esetemben.

KULTer.hu: A kötet első ciklusában/fejezetében egymás után olvashatunk négy novellát, amelyek alcímében jelzed a búcsúzás gesztusát bizonyos irodalmi műfajoktól, politikától, szabadságtól. Teljes elszakadást vagy ezeknek a fogalmaknak a felülírását, másfajta megközelítését feltételezhetjük emögött?

Amikor elkezdtem ezt a sorozatot, akkor egyfajta de unom ezt érzésem volt, és arra gondoltam, ezt még megírom, és ezzel elbúcsúzom ezektől a műfajoktól. Egyrészt saját magamra vonatkozott mindez, hogy soha többet ne írjak mágikus realista szövegeket (elvben legalábbis), másrészt arra is gondoltam, hogy az egész irodalom ébredjen fel, hogy sok mindenből elég már. Kitűnő eszközökről, hangokról, stílusokról beszélünk, de megfáradtak, és ha állandóan ugyanazt a módszert használjuk, akkor soha nem találjuk meg az új utakat.

Jöjjünk le a megszokott sínekről, és keressünk új irányokat, új megoldásokat!

KULTer.hu: Tehát a búcsúzással egyidőben egy új út kijelölését is célul kell kitűzni. Hogyan körvonalazható ez az új irány?

Nem biztos, hogy megvan. Keresni kell. Nagyon meztelenül áll az az író, aki mindent eldob. Nem kíséreltem még megfogalmazni, mi legyen az új irány. Azt mondanám, hogy legyen erősen valóságábrázoló, esetleg valóságmódosító törekvés benne, vehemencia, és ne legyen benne elfogultság. Legyen a groteszk helyett humoros. Legyen benne lélektan, és ami a magyar irodalomból és költészetből hiányzik: metafizika.

Nekem az egyik fő törekvésem, hogy metafizikai költészetet is létrehozzak.

Nem pusztán vallásosat, hanem a metafizikai tartalmakat megragadni képeset. Aztán, hogy ezek az új irányok, amerre próbálok menni, mennyire forradalmasítják majd a magyar irodalmat, az attól függ, hogy csinálnak-e mások is hasonlót.

KULTer.hu: Az is fontos szerintem egy új irány bevezetése és elterjedése szempontjából, hogy széles körben hozzáférhető legyen, ehhez pedig olyan beszédmód szükséges, amely a legtöbb ember számára érthető. Ezzel szemben az irodalomban talán megfigyelhető egyfajta elitizálódás is. Te mit gondolsz, jelenlévő ez a tendencia a magyar irodalomban?

Szerintem ez egy alapvető probléma, hiszen a cél az, hogy az irodalom minél több emberhez eljusson.

Az irodalomnak feladata, hogy segítsen az embereken, és pont azokon kellene leginkább segíteni, akikhez legkevésbé jut el.

Persze az elit értelmiségen is kell segíteni, és azokhoz sem jut el mindig. Más problémáik vannak, mint a mélyszegénységben élőknek, bár egyébként van mélyszegénységben élő értelmiségi is. Tehát úgy kell az irodalom eszközeivel segítséget nyújtani – és ehhez azért kell eszközöket találni –, hogy közben ne kelljen megalkudni. Fontos, hogy arra törekedjem, érdekes legyen, amit írok, de az összetettségről sosem szabad lemondani. Nekem alapelvem az, hogy bonyolult dolgokat egyszerűen mondjak el. Vissza kellene menni a tizenkilencedik századi modellekhez, nem annyira a realista regényhez, inkább Csehov öt-tíz oldal terjedelmű elbeszéléseihez, amelyekben elképesztő dolgokat tudott elmondani, befogadhatóan.

Ha úgy tudnánk írni, mint Csehov, az nagyon nagy ajándék lenne. Vissza kellene állítani a novella becsületét,

mert manapság mindenki csak regényeket akar, ami egyfajta felszínesség, hiszen könnyebb regényt olvasni, mint ugyanolyan terjedelmű novellát.

KULTer.hu: A bevallhatatlan mennyiségű kéziratok kiadása mellett mik a terveid a jövőre nézve?

Úgy látszik, Lackfi Jánossal csinálunk egy új, az előzőekhez hasonló kötetet. Most pedig egy ifjúsági regényem fog megjelenni a Pagonynál, a Loni és a kísértetek, egy hat-tíz éveseknek szóló városi fantasy történet. Dolgozom egy önálló átiratos könyvön is. Középpontjában Babits Mihály áll, mint a modern magyar irodalom egy, ebben a formában kevésbé tudatosított irányának létrehozója, és azok, akik továbbvitték az általa képviselt költészetet. Elsősorban Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, majd az elhelyezhetetlen kései Pilinszky János. Öt polgár vallomásai címmel szeretném megjelentetni. Maga a polgár szó is (ahogy a polgárság) különböző megítélésen esett át az idők folyamán: először tiltott, egy időben politikai szlogen volt, mára ez – hála istennek vagy sajnos – elfelejtődött, hiszen alapvetően pozitív érték. Most ezt a szót, illetve az általa képviselt értéket újra elővettem, mert az említett kötetben szereplő költők valóban polgárként viselkedő emberek voltak. Különböző magatartásmintákat és társadalmi szerepeket töltöttek be, de bizonyos értelemben mindenképpen komoly emberek voltak. Az ötödik polgár pedig én lennék.

Borítófotó: Wikimédia.