Asperger
„Nem akarlak elkeseríteni, de amiket mondasz, tankönyvi példák.”
Tíz év. Ha ezt tudom tíz évvel ezelőtt.
Hogy miért nem értett soha a finom utalásokból, miért nem tudta kimutatni az érzéseit, miért lóg ki úgy a sorból. Miért ragaszkodik megszállottan a dolgaihoz, miért nem lehet rákönyörögni a ruhát, miért nem bírja a társaságot és a nagy összejöveteleket.
Miért nem érti, hogy nem egyenesen arányos az inger és a cselekedet.
Nemrég összegyűlt a család a nagymamája lakásán. Kellemes, meleg idő volt, de még nem az az igazi nyár, el lehetett viselni, ettől függetlenül ő felsóhajtott, „melegem van”, egy mozdulattal lekapta magáról a felsőt és a nadrágot is, és alsógatyában visszahuppant a fotelbe.
Folytatta a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. Nem vette észre, a húga kifordul a szobából, és én is kérdőn bámulok rá. Nem érti az ilyen reakciókat. Ha sokan vagyunk, mindig összezavarodik. „Jobb szeretek csak egy emberrel együtt lenni, mert olyankor tudom, hogyan igazítsam a személyiségem az övéhez.”
Miért ül annyit a gép előtt, ahol videojátékkal játszik vagy YouTube-on lóg, hogy begyűjtsön minden fontos infót a világból.
Miért nem érti, a bevásárláshoz jó a melegítőnadrág, de ne bőrcipővel vegye fel, mert a kettő hülyén néz ki együtt. Hogy nem illik abban a pólóban dolgozni menni, amiben előző este aludt. Miért kell átvenni az alvós felsőt, ha nem megyünk sehova, hiszen ha ugyanaz marad rajta és naponta váltja, szám szerint jobban jövünk ki, mintha egy alvós lenne és minden reggel tisztát venne fel. Így kevesebbet kell mosni.
Számára nem jelentenek semmit a hagyományok és az ünnepek. Nem érti az ajándékozást.
Kocogni megyünk. A húgom odasúgja: „Erik lábujjhegyen jár? Alig tudom leszoktatni az ötéveseimet róla.”
Szerinte így nem kopnak olyan gyorsan az ízületei.
Miért akart egy erdő mélyén élni egyedül egy lakókocsiban. Hogy már összespórolta rá a pénzt, csak aztán megjelentem én.
Miért számít nálunk minőségi időnek az, hogy én fekszem a kanapén, miközben felolvasok abból, ami éppen érdekel, ő pedig a gépnél ül, és reagál, de muszáj közben stratégiai játékot játszania, szóval jelen van, figyel és válaszol, csak épp eközben virtuálisan gyárat vagy űrállomást épít, mindezt meghitt nyugalomban.
Mindent észrevesz rajtam, a hajam, a körmöm, ha új anyajegy jelent meg rajtam. Folyamatosan monitoroz, úgy vizsgál, mintha orvos lenne, ha nem szól semmit, akkor is röntgensugár a tekintete. „Szeretném, ha sokáig velem lennél, ehhez észre kell vennem mindent, ami kicsit is eltér a szokásostól.”
Miért jön oda és tesz javaslatokat szinte mindenre, amit csinálok. Amikor főzök, kijavít, hogy kell tartani a kést, hány percig pirítsam a rizst, milyen színe legyen a vajnak, és ha ő főz, mindig pontozza magát. Esetemben ezt befejezte, miután sértőnek találtam. De tudom, magában még mindig csinálja.
Folyamatosan kritizál, de nem éllel teszi, inkább tényszerűen, csak megállapítja, utána pedig javaslatot tesz, hogy lehetne azt hatékonyabban csinálni. Hogyan egyek, mit igyak, hogyan öltözzem az időjárásnak megfelelően, de a divattól meglehetősen távolesőn, miért adja kölcsön előszeretettel a saját széldzsekijét, miért nem érti, ez egyszer-kétszer kedves, de nem szeretnék férfiruhát hordani.
Bámulatos a számokkal, a térlátása lenyűgöző.
Hogy miért veszi fel a fejhallgatót akkor is, ha nem megy semmi, csak hogy ne szóljanak hozzá a munkatársai az OpenOffice-ban. Inkább egyedül eszik, és elbarikádozza magát. Hogy nem veszi észre, ez másoknak érthetetlen lehet vagy sértő.
Hogy karantén alatt miért szerette azt, ha videóhívásban beszélünk a családtagjainkkal, mert így a kijelzőn látja a saját arcát, és jobban hozzá tudja igazítani a mimikáját a hallottakhoz. Mert neki erre tudatosan figyelnie kell, nem jön alapból.
Hogy miért ódzkodott még a gondolatától is, esküvőnk legyen, és miért fejtette ki, hatfős vacsorákkal tartsuk meg azt egy héten keresztül. Így egyszerre csak kis csoportokat kell menedzselnie, és mégis mindenki ott lehet, aki fontos. Mikor ezen elképedtem, nem értette. Szerinte ez a logikus lépés, tekintve, ki nem állhatja a tömeget. De hát a saját családod és a közeli barátok nem arctalan tömeg. „Nekem az, ha sokan vagyunk”.
„Ha így nem szeretnél velem lenni, megértem. Szeretlek annyira, hogy a te boldogságod fontosabb legyen az enyémnél.”
Mint a mágnes, csapódtam hozzá, olyan szorosan öleltem.
Reggel kótyagosan majszoljuk a pirítóst a konyhaasztalnál. A nap ragyog, sugarai cirógatják az arcunkat az esőmázgás ablakon át.
„Ha választhatnék egy napot az elmúlt tíz évből, ezt választanám”, mondom.
„Tényleg?! Nem a bécsi kiruccanást?”
„Nem, hanem ezt. Szeretnélek ismerni, és most ismerlek a legjobban.”
Mosolyogva nyeli le a falatot.
Borítófotó: Needpix
