Egy harcosnő Kínáért

A Disney hullámzó színvonalú remake-hullámának legújabb filmje a hányattatott sorsú Mulan, amely az átlagnál jobb ugyan, de társaihoz hasonlóan alulmarad az eredetivel szemben.

Sokan vádolják azzal Hollywoodot, hogy kifogyott az eredeti ötletekből. Ennek bizonyítéka lehet a remake-áradat, amelyet a Disney is erősít rajzfilmjeinek „élőszereplős” feldolgozásaival. Ezek között jobbára átlagos alkotásokkal találkozhatunk (A dzsungel könyve, A szépség és a szörnyeteg, Aladdin), de láthattunk kifejezetten gyenge eresztéseket is (Dumbo, Az oroszlánkirály). Annyi bizonyos, hogy egyik sem ért fel eredetijéhez, a klasszikus rajzfilmhez. Ez érvényes a koronavírus-járvány miatt elhalasztott bemutatójú Mulanra is, amely

a jobbfajta Disney-filmek közé tartozik annak ellenére, hogy egy erősen megkérdőjelezhető és megosztó ideológiát közvetít.

Niki Caro (A bálnalovas, Menedék) új-zélandi rendezőnő becsületére váljék, hogy nem elégedett meg az 1998-as, méltán klasszikussá vált rajzfilm jelenetről jelenetre történő újraforgatásával, hanem egy teljesen más hangulatú és némileg más perspektívájú Mulant alkotott. Így A szépség és a szörnyeteggel vagy az Aladdinnal ellentétben ez a film tud újat mutatni az alapanyaghoz képest. Persze az alapsztori nem változott, ugyanúgy egy harcias lány lázad fel a patriarchális családi és társadalmi rendszer ellen.

A Mulan kétségtelenül legnagyobb erénye az, hogy az alapsztoriból bár nyugatias, mégis látványos vuhsziát (kardforgató filmet) csinált.

Ilyen módon, akit idegesített az 1998-as rajzfilm sok kötelező musicalbetétje, amely megtörte a cselekményt, az örülhet, mert a Mulan nélkülözi ezeket. Igaz, ettől még egy ismerős, tradicionális cselekményvezetésű történetet mesél el, amelyről akár a Star Wars-saga is eszünkbe juthat, mert itt is egy nevenincs, de az „Erő” (itt a Csi) által átjárt fiatalnak kell megmentenie a Birodalmat a Gonosztól, akinek a „sötét oldalra” átállt csatlósát talán még van remény visszatéríteni a „helyes útra”. Persze jegyezzük meg, hogy

Mulan története már az ókori Kínában létezett, és éppen George Lucas meríthetett belőle,

aki a Star Warshoz az Artúr-mondakörön kívül számos ázsiai népmesét is felhasznált.

A lényeg, hogy sok meglepetésre ne számítsunk még úgy sem, hogy az eredetire alig lehet ráismerni, mivel Niki Caro egészen máshol, a főhősnő gyerekkoránál kezdi a történet elmesélését, és számos karakter hiányzik vagy más módon van jelen az élőszereplős feldolgozásban.

Például búcsút inthetünk a vicces sárkánynak, Mushunak, helyette egy főnixmadár kíséri Mulant az útján,

míg a hadsereg parancsnoka, Li Shang gyakorlatilag kettéosztódott, és a lány szerelmese egy katonatársa, Honghuj, míg itteni parancsnoka egy tipikus idősebb mesterfigura, Tung parancsnok lett. Ez utóbbi változtatás alapvetően nem rossz ötlet, mert a szigorú, nemeket elkülönítő normák és törvények áthágása mellett már sok lett volna, ha egy kisnemes vitéz lánya még a magas rangú parancsnokkal, a császár egyik jobbkezével is szerelembe esik. Ugyanakkor ennek ideológiai okai is vannak: az alkotók bevallottan a #MeeToo-mozgalom, illetve a Weinstein-botrány miatt kerülték el azt a (szerintük) potenciálisan kínos szituációt, hogy egy vezér egy rangban alatta állóval alakítson ki intim kapcsolatot.

Alapvetően megváltozott a sztori hangulata is, ami szintén nem feltétlenül erény

azok szemszögéből, akik az 1998-as eredeti, mesés-vicces Disney-atmoszféráját megkedvelték. Sőt, az új Mulan már-már túlságosan is komolyan veszi magát, szinte realista mű (persze csak ahhoz képest, hogy egy fantasy-kalandfilmről van szó), emiatt még jobban feltűnik az olyan jelenetek abszurditása, mint amilyen például a cselekmény közepén lezúduló lavinával versenyt futó főhősnő képsora. Ilyet valószínűleg inkább elfogadunk a rajzfilmben, mint ebben az élőszereplős remake-ben, még akkor is, ha a Disney vuhsziaként promotálta alkotását, és ebben a műfajban bizony nem ritka, ha a félisteni erejű harcosok percekig „futnak” a levegőben vagy a feszített víztükrön. Ám az kétségtelenül jót tett a Mulannak, hogy komorabb, komolyabb hangvételű, így az idősebb korosztály is bátran nekiveselkedhet.

Ugyanakkor a Mulan úgy viszonyul a vuhsziákhoz, mint ahogyan például a Tom Cruise-féle Az utolsó szamuráj viszonyult a japán csambarákhoz (szamurájfilmek): erősen nyugati, amerikai értelmezése a műfajnak a kultúrkörtől néhány kifejezetten idegen megnyilvánulással. Ezzel a problémával is összefügg, hogy

az élőszereplős film karakterei jóval szürkébbek lettek, mint a rajzfilm színes egyéniségei.

Túl sok dimenziójuk persze nem volt a rajzfilmfiguráknak sem, azonban az 1998-as Mulan éppen a formája, az animációs film eleve karikaturisztikus ábrázolásmódja és a nagy adag humor miatt működött. A Li Shang-probléma tükrözi a leglátványosabban, hogy miért fájdalmasan egydimenziósak a 2020-as feldolgozás hősei.

Li Shang azért volt izgalmas a rajzfilmben, amiért a Disney a #MeeToo tükrében tartott tőle: egyszerre volt parancsnoka és szerelmese Mulannak.

Szívét szétszakították a hazaszeretet, a szabályok tisztelete és a főhősnőhöz kötődő gyengéd érzelmei – ha nem is túl mély, de átélhető drámát vitt a sztoriba. A remake-ben azonban ennek nyoma sincs, mivel Tung parancsnok (Li „egyik fele”) érzelmileg nem kötődik Mulanhoz, legfeljebb csak egy tehetséges, tiszteletreméltó ifjú titánt lát benne, és a lánynak is inkább „pótapja”, még ha pótapára nincs is szüksége, mivel az igazi nemcsak él, de támogatja is gyermekét a női egyenjogúságért folytatott küzdelmében. Honghuj, Mulan szerelmese esetében pedig egyszerűen nincs igazi tétje annak, hogy a férfinak megtetszik a férfiruhába öltözött lány, mert a kiskatona hasonlóan felvilágosult, egyenrangú vele, és még védelmezi is őt.

Mulan és ellenlábasai pedig kifejezetten sótlan figurák. Bori kán egy röhejes sablongonosz lett,

semmilyen értelmes motivációja nincs a hódításon és a pusztításon kívül, ráadásul kizárólag durva, agresszív megnyilvánulásai vannak, és még fekete ruhában is jár, mintha a korai némafilmek főgonosza lenne, éppen csak a pödört, hegyes bajusz hiányzik, hogy még klisésebb legyen. Nem sokkal jobb a helyzet a csatlósa, Hszienniang esetében sem, akinek potenciálisan érdekes lenne a háttértörténete, mert öntevékeny, harcos, aktív nőként ő tulajdonképpen az, akivé Mulan is válhatna, amennyiben a főhősnő nem lenne végtelenül hű a császárhoz minden megaláztatása és kirekesztettsége ellenére. Ám a varázslónőnek egyszerűen nem jut elég tér a kétórás játékidő alatt, így Bori kánnál nem lett sokkal kidolgozottabb. Kár, mert az őt megformáló Li Gong remek veterán színésznő (A vörös lámpások, Isten veled, ágyasom!, 2046), ahogy a Tung parancsnokot játszó Donnie Yen, a Hős és az Ip Man-filmek sztárja is rengeteg filmben bizonyította már tehetségét.

A legnagyobb baj viszont az, hogy magát a címszereplőt is elnagyolták.

Mulan persze az 1998-as rajzfilmben sem volt a főhősök főhőse, de sokkal esendőbb, emberibb figura volt, mint 2020-as változata. A lány Liu Yifei meggyőző színészi játéka ellenére is színtelen-szagtalan, már-már tradicionális hollywoodi hős, aki nyílegyenesen tart célja felé, és olyan erős, hogy nagyjából nincs ellenfele, így a küzdelmeknek fizikai értelemben sincs túl nagy tétjük. Ez persze még a kisebbik probléma, a nagyobbik az, hogy nehéz kötődni a főhősnőhöz, aki ráadásul meglehetősen skizoid figura lett abban az értelemben, hogy gyerekkorától kezdve lázad a hagyományos nemi szerepek ellen, ugyanakkor éppen abba a társadalmi-politikai rendszerbe akar betagozódni, amely ezeket a hagyományos nemi szerepeket fenntartja nemcsak normák, de törvények szintjén is.

Ebből fakad, hogy a Mulan ideológiai szempontból is rendkívül támadható alkotás.

Az még hagyján, hogy a nőiség kérdését felületesen kezeli, de egy nagyon ellentmondásos üzenetet közvetít Kínával kapcsolatban.

Az 1998-as rajzfilm sem volt progresszív, sőt inkább pont azt mutatta be, hogy a függetlenedni vágyó nő hogyan fogadja el mégis a patriarchális társadalmi viszonyokat. Ez a problematika még szembetűnőbb a 2020-as filmben, és így gyakorlatilag az egész egy hasonlóan nagy átverés, mint Hollywood más „progresszív” művei, amelyek a felszínen a más bőrszín vagy a szexuális másság elfogadását propagálják, miközben éppen a sztereotípiákat erősítik meg. A Mulanban ott a lehetősége annak, hogy a főhősnő valódi lázadó legyen, és felszabadítsa a hozzá hasonló, tradicionális nőszerepbe kényszerült társait, de ezt a Disney-film alkotói értelemszerűen nem merték meglépni még annak ellenére sem, hogy történetesen egy női direktor ült a rendezői székben. A tradicionális hollywoodi filmekhez híven a Mulan története éppen a lázadás elcsitulásának, ártalmatlanításának története, amelyben a cél nem a Birodalom megreformálása, hanem a „kivétel erősíti a szabályt” alapú megerősítése.

Ebben a sztoriban az adja a „pluszt”, hogy történetesen Kínáról van szó, és a főhősnőt az a Liu Yifei játssza, aki a hongkongi tüntetésekkel kapcsolatban a tüntetők ellen fellépő rendőrök pártájára állt, és szégyennek nevezte, ami a szárazföldi Kínához 1997-ben visszacsatolt autonóm városállamban 2019 óta zajlik. A Mulant nemcsak emiatt, hanem azért is bojkottálják jelenleg is több ázsiai ország tüntetői, mert

a film készítésében olyan kínai erőszakszervezetek is részt vettek, mint a hszincsiangi átnevelőtáborokat fenntartó biztonsági szolgálat.

Ezek fényében nem nehéz úgy értelmezni a Disney legújabb filmjének üzenetét, hogy a kommunista diktatúrát például a digitális technikával modernizáló Kínát kell támogatni, és nem szabad ellene lázadni sem Hongkongban, sem máshol a világon, így Hollywoodban sem.

Persze a Mulan alapvetően egy látványfilm, abból pedig a jobbfajta.

Zhang Yimou számos harcművészeti filmje (például a Hős) legitimálja szimbolikusan, az ókori Kínán keresztül a jelenlegit, mégis szeretjük őket. Így a Mulantól sem vitathatjuk el, hogy ha túl sok is benne a Kína-párti ideológia mellett az akciókat szétszabdaló vágás, harci koreográfiái remekül sikerültek, sokszor túlzásokkal teli csatajelenetei pedig erőteljesek és igen jól mutatnak a nagyvásznon. Szerencsére Niki Caro és társai takarékosak voltak ezen a téren, ilyen módon

az utolsó összecsapásig hatásosak maradnak a küzdelmek. Kár, hogy maga a végső leszámolás sikerült a legerőtlenebbre.

A Disney legújabb előszereplős feldolgozása ugyanakkor nem rossz film, abszolút megérdemli a figyelmet, mert kreatív módon nyúl az 1998-as eredetihez, és hibái ellenére is élvezetes kosztümös fantasy-kalandfilm. Ám ha zavar minket az, amit a Mulan Kínával kapcsolatban sugall, akkor kifejezetten kényelmetlennek fogjuk érezni a moziszéket.

Mulan, 2020. Rendezte: Niki Caro. Írta: Rick Jaffa, Amanda Silver, Lauren Hynek. Szereplők: Liu Yifei, Donnie Yen, Li Gong, Jason Scott Lee, Yoson An, Jet Li. Forgalmazó: Fórum Hungary.

A Mulan a Magyar Filmadatbázisban.