A Marvel Studiosról gyakran mondták az utóbbi nyolc-tíz évben, hogy hajlik a kísérletezésre. Azonban minden korábbi műve konzervatívnak hat a WandaVízióhoz képest, amely a címszereplő karakter traumafeldolgozását formai radikalizmussal kapcsolja össze.
Ma már közhelyszámba megy, hogy a Disney/Marvel csodát művelt az utóbbi tíz évben azáltal, hogy megteremtette a Marvel Moziverzumot (MCU), és egy olyan történetfolyamot hozott létre, amely talán még évtizedekig a nagyvászon elé vonzza a rajongókat – már persze, ha lesz élet a mozikban a járvány után. Nem sokkal a Bosszúállók: Végjátékot, vagyis
az MCU harmadik fázisát lezáró filmet követően robbant ki a koronavírus-járvány, és azóta a Marvel is csak halasztgat,
a történetfolyam negyedik nagy szakaszát nem tudja mozifilmekkel megnyitni. A stúdió szerencséjére ott van a Disney+, amely Magyarországon ugyan még nem elérhető, de 2021-ben talán már az lesz. Ez a streamingszolgáltatás 2020-ban értékelődött fel igazán, hiszen már nemcsak a The Mandalorian című Star Wars-sorozat miatt éri meg előfizetni rá, de vannak rajta emelt díjas, a mozikat kihagyó nagyjátékfilmek (Mulan, Raya és az utolsó sárkány), és végre megindultak a Marvel-sorozatok is, amelyek a korábbi, itt-ott sugárzott szériákkal ellentétben nagyon szorosan kapcsolódnak a Moziverzum filmjeihez. A WandaVízió nyitotta meg a sort, amelynek ugyan megvannak a hibái, és az utolsó része csalódáskeltőre sikeredett, mégis az egyik legeredetibb, legjobban sikerült élőszereplős Marvel-sztorit meséli el.
A Marvel Studiost persze nem lehet azzal vádolni, hogy csak klisés történeteket kínál a nézőknek. A Kevin Feige vezette stúdió fejesei tisztában vannak azzal, hogy ezek a történetek és karakterek már évtizedek óta a rajongókkal vannak, és sokan talán már rájuk is untak, annyira kiismerték őket.
Ezért a tömegfilmes kereteken belül maradva a Marvel Studios időről időre teret enged a kísérletezésnek.
Eleve nagyon merész volt, hogy a drog- és alkoholproblémáival éppen dűlőre jutó Robert Downey Jr.-t A Vasember erősen önreflexív szerepére kérték fel. A későbbi alkotásokat kifejezetten műfajjátékok jellemezték, lásd az Amerika Kapitány-filmek első két részét, amelyek a háborús kalandfilm és a paranoiathriller zsánereivel kacérkodtak. James Gunn pedig A galaxis őrzői-filmekben a legőrültebb ötleteit valósíthatta meg, például az első részben intenzív popzenehasználat és tánc kísérte a nagy leszámolást. De kellőképp izgalmasak voltak a hősöket egymásnak eresztő Amerika Kapitány: Polgárháború és az utolsó két Bosszúállók is, amelyekben a héroszok és a rajongók is szembesültek azzal, hogy kedvenceik, ikonikus hőseik sem halhatatlanok, sőt belefáradnak abba, hogy újra és újra önmaguk elé helyezzék az emberiséget.
A WandaVízió ennek a kísérletező attitűdnek lett formai és tartalmi szempontból az eddigi maximuma.
A WandaVízió története nem sokkal a Bosszúállók: Végjáték után játszódik, bár ez az első pár részből még nem derül ki, csak sejthető. Minden úgy kezdődik, mint egy ötvenes évekbeli idilli szituációs komédiában. Wanda és Vízió összeházasodtak, és Westview-ba költöztek, hogy éljék a boldog családi életet, amíg meg nem halnak… bár erről és más negatív dolgokról szó sem eshet, különben a főhősnő elsüt egy varázslatot. Minden pontosan olyan, mint amilyen a Fredric Jameson által „nosztalgiafilmek”-nek nevezett alkotások világában:
a valóságban soha nem létezett Amerika kertvárosában mindenki élete boldog,
minden embernek van jól fizető állása, szép háza, és ami a legfontosabb, mindenki szeret mindenkit. A mosolyok és a műnevetések világa azonban a cselekmény előrehaladtával meg-megtörik, például egy ijesztő szkafanderes jövevény képében, aki a csatornából mászik ki. Azt már a sorozat plakátjai is nyilvánvalóvá tették, hogy ha a negyedik fal nem is fog átszakadni, ez az illúziórealitás lassan szertefoszlik majd.
Fel is tűnik a színen a paranormális jelenségekkel foglalkozó, a Földet űrbéli támadásoktól védő S.W.O.R.D. Ennek ügynökei – a Marvel Kapitányból ismerős Monica Rambeau, az FBI-nál is dolgozó Jimmy Woo, a Thorban látott, igen okos Darcy Lewis és a minden hájjal megkent vezető, Tyler Hayward – a Westview köré húzott hexagonális energiamezőt vizsgálják.
Hamar egyértelművé teszi a sorozat, hogy ezt a mezőt Wanda alkotta,
aki hatalmát és a gyermekkorában megkedvelt sitcomok kliséit felhasználva próbálja szó szerint kizárni a kegyetlen valóságot. Azt a realitást, amelyben szerelme, Vízió Thanos miatt megsemmisült – csakhogy ő nem a híres csettintés hatására, így nem is lehetett visszahozni az életbe. Vajon meddig lehet fenntartani ezt az illúziót, önámítást, amelynek ártatlan emberek, a kisváros lakosai az áldozataivá váltak? A WandaVízió fő kérdése olyan gondolatokat gerjeszt, amelyeket egy átlagos szuperhősös sztori nem nagyon szokott.
Sok szempontból merész vállalkozás a Disney+ sorozata. Egyrészt már a felütése formabontó, mert a széria fekete-fehérben, egy olyan műfajba sorolható epizóddal indul, amelynek a célközönsége és az MCU rajongói finoman szólva sincsenek átfedésben egymással. A sitcomok világa sokat változott az ötvenes–hatvanas évek óta, és a Marvel Moziverzum fanjai jobb esetben is inkább a Jóbarátok-féle nyolcvanas–kilencvenes években készült vígjátéksorozatokat, semmint a The Dick Van Dyke Show-t vagy a Bewitchedet (a WandaVízió két legfontosabb ihletforrását) ismerhetik, netán kedvelhetik.
A sitcomok világa eleve nagyon művi még akkor is, ha mondjuk a Rém rendes családon egy mai fiatal is képes nevetni.
Minden szituáció poénokra, csattanókra van felépítve, a karakterek karikatúraszerűek, valóságtól elemeltek, a jelenetek színpadiasak, és mindezt tetézi, hogy a csattanóknál külső, nem diegetikus hahota hallatszik, hogy a közönség tudja, mikor kell nevetni.
Ezek miatt nyilvánvalóan nehezebben nézhető a WandaVízió első három–négy része egy tizen-huszonéves rajongó számára, azonban
a sitcom nélkül sokkal kevésbé működne ez a széria, tehát a készítőknek érdemes volt kockáztatniuk.
Az csak az utolsó epizódokban derül ki, hogy a tragikus sorsú Wanda (már a Bosszúállók: Ultron kora óta tudjuk, hogy az ő és ikertestvére, Pietro életét a sokoviai háború, majd a Hydra nevű szervezet tette tönkre) gyerekkorában, amikor még éltek a szülei, családjával vígjátéksorozatokat nézett, így nála ez a sorozattípus az idilli gyerekkorral kötődött össze. Vagyis amit Westview-ban látunk, az a pszichológiai realizmus popkulturális megnyilvánulása.
Igen, a Disney+ szériája éppen azért annyira erős, mert formai invencióit, a sitcomok műfajának és stílusának posztmodern (ironikus, paródiaszerű) használatát a hősnő traumafeldolgozásával kapcsolja össze.
Még a sorozat premierje után is sokan találgatták, hogy ez az egész valóban szubjektív vízió-e,
mint azt a cím is előrevetíti (a Vízió utalhat az elveszített vőlegényre, de arra is, hogy ez az egész Wanda látomása, az ő fejében játszódik le). Ez csak részben volt jó tipp, mert van objektív, a hexagonális energiamezőn kívül létező valóság, azonban Westview-t a hősnő valóban a saját képére formálta, hogy ezzel kompenzálja a veszteséget, ami a Bosszúállók: Végjátékban érte. Az idilli kisváros Wanda vágyainak kivetülése, emiatt nem stílusát, hanem lényegét tekintve a német expresszionizmus klasszikusaival (Dr. Caligari) rokonítható. A hősnő egyszerre rekonstruál és konstruál: a sitcomokkal az elveszett gyerekkorát próbálja visszahozni (plusz bizonyos értelemben visszatér a testvére is, bár ez nem annyira a nőnek köszönhető), Vízió „feltámasztásával” és ikreik megteremtésével új családot alkot magának, amit Thanos a szerelme elpusztításával meghiúsított.
A sorozat alkotói pedig nem kertelnek, nem ámítják a nézőket azzal, hogy ez a traumafeldolgozási folyamat egy hős esetében erkölcsi problémáktól mentes vagy pozitív előjelű. Wanda erősen megkérdőjelezhető dolgokat művel a cselekmény során, és sokszor (például amikor rájön, kicsoda valójában a világába betört Monica Rambeau) viselkedik úgy, mint egy gonosztevő.
A Marvel-antagonistákat sok kritika érte a közelmúltban,
mert nagyjából a viszonylag érdekes motivációkkal ellátott Thanos volt az egyetlen színes-szagos főgonosz, a többiek (talán A galaxis őrzői vol. 2. bolygóméretű gazemberét, Egót leszámítva) inkább felejthetők. A sorozat esetében más a helyzet. Ugyan itt is előhoznak egy kézzelfogható ellenfelet a rivális boszorkány, Agatha Harkness képében, de sokan amellett érvelnek, hogy ez a széria működne klasszikus antagonista nélkül is, vagy lehetne maga Wanda a hős és a negatív hős egy személyben.
Ez utóbbinak lett is volna realitása, hiszen a főhősnő korábbi Marvel-énjéhez képest meglepően összetett karakter lett. Ez nem kis mértékben köszönhető a remekül játszó Elizabeth Olsennek, de a forgatókönyv és a történet fejlesztőinek is nagyok az érdemei. Szegény
Wanda és párja, Vízió a Marvel Moziverzumban inkább háttérbe szorultak, mellékkarakterek voltak,
akiknek csak egy–két drámai jelenete emlékezetes (például a Bosszúállók: Végtelen háborúban). A WandaVízióban viszont főleg Wanda, de azért párja is végre megkapja a hozzá méltó teret és mélységet. Sőt mi több, végre nem világmegváltó, szinte sérthetetlen, isteni hatalmú figurákat látunk, hanem – akár szó szerint, akár csak átvitt értelemben – hús-vér embereket, tragikus hősöket. Klasszikus látványfilmes összecsapásra is csak az utolsó részben számíthatunk, de abban sem ezen van a hangsúly (sokatmondó, hogy az egyik legfontosabb párbaj is elmepárbaj, nem fizikai küzdelem). Wanda küzdelme a képlékeny, ki tudja, meddig tartó boldogságért valóban megindító, páratlanul átélhető az MCU-hoz képest, hiszen jobbára az eddigi utolsó két Bosszúállókban villantak meg valódi drámák.
Műfajkísérletek ide vagy oda, a Marvel-filmek javarészt jól bejáratott klisékre épülnek.
A főhősnő problémája életszerű, és megoldása is lemondásokkal, súlyos áldozatokkal jár. Kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy az ő idilli Westview-ja csak átmeneti, nem létezhet örökké, mert gyakorlatilag egy diktatúra vagy egy Mátrixhoz hasonló illúziórealitás, ami a tudatot tartja rabságban. Wanda igazi zsarnok, aki önző módon a saját kis boldogságának rendeli alá az egész kisvárost, és a hatalmát arra használja, hogy az emberek valódi identitását elaltatva egy fájdalmaktól, pesszimizmustól, félelmektől mentes utópiát teremtsen. Ám ahogy az lenni szokott, ebből lassan disztópia lesz – ezért is van szükség a S.W.O.R.D. ügynökeire, akik a nézővel együtt próbálják kideríteni, mit látnak. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ha nagyon akarnánk, akkor Észak-Korea, de még inkább a kínai modern, csúcstechnikára épülő, az internetet is cenzúrázó kommunista diktatúra és Westview között vonhatnánk párhuzamokat. Ráadásul Wanda egy kitalált, diktatórikus és háború sújtotta kelet-európai államból, Sokoviából származik, kényszerű Hydra-tagsága révén pedig közvetlen kapcsolata is volt az antidemokratikus ideológiákkal.)
Ugyan Agatha közel sem lett érdekes főgonosz, de szerencsére ő csak az utolsó két részben kap nagyobb szerepet. Addig jellemzően olyan karakterek feszülnek egymásnak, akiknek igazsága megérthető, és akik hibáznak, időnként rosszat is tesznek. A S.W.O.R.D.-akció vezetője, Hayward például tipikus fanatikus, aki ugyan a „jó” oldalon áll, de elsősorban győzni akar, nem pedig Wandát és az uralma alatt állókat megmenteni. A főhősnő hiába hasonlít rá, mégis abszolút szimpatizálhat vele a néző, hiszen csak arra vágyik, amire sok más földi halandó: szerető férjre és gyerekekre. Ám az előbbit elvették tőle (nemcsak Thanos, hanem mint kiderül, a S.W.O.R.D. is). Éppen ezért
ahogy halad a cselekmény a megoldás felé, úgy lesz egyre fájdalmasabb, tragikusabb hangvételű a WandaVízió,
hiszen tudjuk, hogy Wanda nem győzhet, sőt épp a S.W.O.R.D. küldetésének sikeressége akadályozhatja meg ebben. Így erősen kérdéses, kinek szurkoljon a befogadó – ez a Marvel-mozifilmekben azért mindig elég egyértelmű volt. Éppen emiatt sem lett volna szükség harmadik félre, aki betölti a hagyományos antagonista szerepét. A szemben álló felek elég érdekesek, illetve kellőképp komplikált Wanda személyisége ahhoz, hogy kizárólag az ő traumafeldolgozásának konfliktusaira fel lehessen építeni a cselekményt, amelyben ő a hős és a negatív hős egy személyben.
A Paul Bettany által kiválóan és érzékenyen eljátszott Vízióról kevés szót ejtettünk eddig, pedig ő sem csak egy „damsel in distress”-karakter, akit valahogy meg kellene menteni a teljes és végső pusztulástól, hanem egy Marvel-sztorihoz képest összetett jellem. Az ő cselekményszála nem a trauma feldolgozásáról szól, hanem az identitásválságról. Nem nehéz kitalálni, hogy
ő nem egészen az a Vízió, akivel Thanos végzett a Végtelen háború zárlatában, hanem Wanda teremtménye.
Minden, amit érez, amire emlékszik és amire gondol, az szerelme függvényében létezik, habár később kiderül, hogy van önálló tudata is. Ő képviseli mindazokat, akik Westview disztópiájában raboskodnak, és öntudatra ébredésével ő a legfőbb létező, aki megkérdőjelezi Wanda világának, egyúttal saját létezésének létjogosultságát. Annyiban Frankenstein teremtményére is hasonlít, amennyiben rájön, hogy puszta létezése árt másoknak. Viszont különbözik is tőle, mivel Víziót teremtője nem elutasítja, hanem épp magához láncolja, akár mások életének árán is. Wanda Víziójának sztorijában tehát a teremtés etikája kerül elő: a teremtőnek mennyiben van joga egy gondolkodó lény elől eltitkolni létezésének okát és a világ természetét, amelybe belevetették?
A WandaVízió abszolút felnőtt szuperhősös történet, a komoly sci-fik és pszichológiailag hiteles lélektani drámák szintjén mozog. Remekül levezeti, mikből tevődik össze a címszereplő hősnő traumája (az elveszett gyerekkor és az elveszített szerelem), ettől válik igazán átélhetővé, olykor jó értelemben könnyfakasztóvá.
Kár volt ezt (majdnem) elrontani az utolsó résszel,
amely amellett, hogy sokkal konvencionálisabb Marvel-hőstörténet, még összecsapott is. A széria félórás epizódokból épül fel, csak az utolsó része lett több mint negyven perces, de még ez a játékidő is kevésnek bizonyult a cselekményszálak megfelelő elvarrásához. A kilencedik epizódba az alkotók túl sok mindent akartak belezsúfolni. Azaz nem volt szerencsés erre az epizódra alapozni a közelgő Doctor Strange 2-t, a Marvel Kapitány 2-t, megnyitni benne néhány további Disney+-sorozat lehetőségét, és még valahogyan a Kathryn Hahn által amúgy kiválóan eljátszott Agathával is leszámolni. Az utolsó epizód így szinte összeroskad a saját súlya alatt, és csak az erős érzelmi töltet, illetve a kijózanodott Wanda szomorú, ekkorra már kiszámítható döntése menti meg attól, hogy össze is roskadjon.
És persze a Marvel, „jó” szokásához híven, még a stáblista közbeni és utáni jelenetben is mutat két fontos irányt,
amelyek felé a karakterek, illetve a következő sztorik elindulhatnak. A sietségnek és az összecsapottságnak ráadásul néhány logikátlan vagy túl hirtelen fordulat is az eredménye (lásd a végső leszámolást Agatha és Wanda között).
A felemás finálé ellenére a WandaVízió merész, kiforrott, jól átgondolt széria, amelyet nem biztos, hogy érdemes lesz újra megnézni. De első alkalommal egyedi, üdítő élményt nyújt a sok Marvel-matiné után, hiszen ebben igazi, drámai karakterek szembesülnek súlyos problémákkal, amelyekre nincs helyes megoldás.
A döntéseknek ebben a sorozatban komoly következményei vannak,
és akármelyik alternatívát választják is a szereplők, meg kell fizetniük az árát. Ha pár kamerába nézős, ártalmatlanabb jelenetet leszámítva a negyedik falat direkten nem is töri át, a WandaVízió érett, komoly konfliktusai miatt mégis behozza a mi realitásunkat a Marvel illúziórealitásába. Kár, hogy nagy valószínűséggel ez a széria szabályt erősítő kivétel marad, bár a Thor-filmek negatív hősét főszereplővé avató Loki című sorozattól még várható egy hasonlóan formabontó történet.
WandaVízió (WandaVision), 2021. Alkotó: Jac Schaeffer. Rendező: Matt Shakman. Szereplők: Elizabeth Olsen, Paul Bettany, Kathryn Hahn, Evan Peters, Teyonah Parris, Kat Dennings, Josh Stamberg. Forgalmazza: Disney+.
A WandaVízió a Magyar Filmadatbázison.
