A színházi szcéna és a hazai színházpolitika elmúlt időszakának egyik legfelkapottabb témája a függetlenek helyzete volt. Nem biztos azonban, hogy mindig tudjuk, mit is jelent pontosan ez a kifejezés, és hogy milyen kihívásokkal kell megküzdeniük azoknak, akiket ezzel a jelzővel illetnek. A Magyar Színházi Társaság Jó kérdés című beszélgetéssorozatának szeptember 15-i alkalma, mely a független színházi alkotókkal foglalkozott, többek között erre is rávilágított.
Seres Gerda újságíró beszélgetőpartnereinek sora is alátámasztja, hogy milyen változatos az a színházi paletta, amelyben a független alkotók dolgoznak. Három vendége a legkülönbözőbb területekről érkezett a Katona József Színházba: Balog József színész-rendező, a szegedi MASZK Egyesület művészeti vezetője, Gergye Krisztián táncművész-koreográfus, a Gergye Krisztián Társulata vezetője, továbbá Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a FÜGE (Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület) vezetője vett részt a beszélgetésen. A résztvevők egyetértettek abban, hogy
a független alkotó meghatározására rendkívül sok definíció létezik.
A régebben az alternatív jelzővel illetett alkotók mai, XXI. századi elnevezése (függetlenek) valamilyen struktúrán kívüliséget sugall. Eszerint a független alkotó az lenne, aki nem sorolható be sehová.
Ám amióta az előadóművészeti törvény „egyéb” kategóriaként jelöli ezt a szférát, talán már inkább formai, és nem tartalmi besorolásról beszélhetünk.
Mivel financiálisan a függetlenek a többi színházzal egy „kalapba” tartoznak, nehéz eldönteni, hogy művészeti vagy inkább működési kategóriáról van-e szó. A beszélgetők felhívták a figyelmet a magyar színházi élet rendkívüli gazdagságára, és arra, hogy amatőrök is szép számmal vannak jelen ezen a területen, az ő tevékenységüket is számításba kell venni. Az est kulcsmondatát számomra Balog József mondta ki, aki szerint a függetlenség valójában azt jelenti, hogy az adófizetők pénzéből a színház minden formája minden más szemponttól függetlenül támogatandó.
A színházi szcéna minden szereplője közösen működik mindenkivel, ezért az államnak nem szabadna különbséget tennie közöttük.
A beszélgetők szerint az, hogy a független társulatokat kísérletinek, progresszívnek vagy újítónak nevezik, inkább a nézők eligazodását segíti. A függetlenség könnyen azonosítható a szellemi szabadsággal, szellemi függetlenséggel is, ami ténylegesen érezhető ezen a területen, de az biztos, hogy a kifejezés könnyen támadható, megfoghatatlan. A függetlenség tulajdonképpen nem önmagát fogalmazza meg, hanem olybá tűnik, mintha mások ellenében tenné ezt, és a résztvevők szerint így könnyen bélyeggé válhat a megnevezés.
A független alkotói szféra pénzügyi támogatása is jelentős átalakuláson ment keresztül az utóbbi időkben. Míg a 2009-ben megalkotott színházi törvény automatizmusként állította be, hogy a kőszínházaknak juttatott támogatási összeg tíz százaléka a függetleneket illeti, addig
az új szabályozás a független társulatok, alkotók számára azt teszi lehetővé, hogy pályázati alapon, projektmunkákra igényeljenek támogatást.
Ez teljesen ellentmond a hosszú távú tervezés lehetőségének, egyre inkább projektlétformákban működnek a művészek. A kiszámíthatatlanság jelentősen megnövekedett, például a FÜGE esetében a hat év kemény munkájával feltornázott támogatási összegből most mintegy 10 millió forinttal kapnak kevesebbet. A pályázatokat elbíráló kuratórium összetétele folyamatosan változik, és csupán a pályázati anyagokból dől el, hogy végül ki és mennyi támogatást kap. Rozgonyi-Kulcsár Viktória azt is kiemelte, hogy a több évtizedes pályafutást maguk mögött tudó alkotókat azokkal mérik össze, akik jóval kevesebb idő óta vannak a pályán, és ez rossz érzéseket kelt bennük, mivel könnyen úgy tűnhet, hogy elveszik a fiatalabb társulatok elől a támogatást. Ez az eredménye annak, hogy ugyanabból a „kosárból” kell osztozkodniuk.
A kiemelt bevételek pótlása meglehetősen nagy találékonyságot igényel mindenki részéről.
Mivel a projektekre minden évben újra kell pályázni, így tervezhetetlen például az, hogy egy előadást be lehet-e mutatni többször is, vagy csak egyetlen alkalmat tesz lehetővé a támogatás. Gyakori megoldás a koprodukció, amikor a független társulat egy másik, esetlegesen stabilabb lábon álló intézménnyel vagy társulattal közösen készít egy előadást. Ezek az együttműködések akár érzelmi elköteleződésből, akár praktikus okokból is létrejöhetnek, erről Gergye Krisztián beszélt részletesen.
A pályázatokat elbíráló kuratóriumokkal kapcsolatosan megfogalmazódott a bírálat, hogy ezeknek a grémiumoknak a tagjai jellemzően nem láttak még egyetlen független színházi előadást sem, nem nézik ezeket a darabokat – tisztelet a kivételnek. A rendkívül magvas gondolatait többször is felesleges trágársággal fűszerező Balog József arról beszélt, hogy
elképesztő az a kialakult helyzet, amelyben szerinte felelőtlen emberek által megítélt pénzeket rendkívül felelősen költenek el a függetlenek.
A műsorpolitikával kapcsolatosan Rozgonyi-Kulcsár Viktória ismertette az elgondolását, miszerint ezen a téren többcélúnak kell lenni. Mindenképp szükség van a kísérleti előadásokra, de ezeknek a költségeit ki kell gazdálkodni azokból, amelyeknél nagyobb az érdeklődés, magasabb a nézőszám. A beszélgetés során szóba került az intézményvezetők feladata, felelőssége a független szférában. Konszenzus volt a résztvevők között abban, hogy a vezetőnek nem szabad a saját képére formálnia azt a helyet, amelyet működtet. Azt az ott megjelenő előadások és alkotók formálják azzal a szabadsággal, amellyel ott jelen vannak. Balog József szerint ezt a kényes egyensúlyt csak a színház tudja megteremteni, hiszen minden előadás a magát közösségi létezőként elgondoló embernek szól. Őt idézve: „Ez nem misszió, nem kiváltságos helyzet, hanem öröm, amiért minden nap meg kell dolgozni.”
Bár a résztvevők külön nem tértek ki rá, de egy ponton szerintem mégis sikerült megfogalmazniuk a független alkotás esszenciáját. Elhangzott ugyanis, hogy
az ezen a területen tevékenykedő alkotó azt csinálhatja, amit gondol, érez, és nincs olyan személy vagy intézmény, amelynek ebbe beleszólást engedne.
Emiatt bocsátható meg az a talán némileg eltúlzott, de az esemény során kimondott gondolat is, hogy az alkotók tartják a víz fölött a magyar színházi életet.
Bár a beszélgetés jelentős újdonságokat a független színházi alkotókkal kapcsolatosan nem hozott, de mindenképpen rávilágított arra a tiszteletreméltó küzdelemre, amelyet az „egyéb” kategóriába sorolt alkotóművészek az életben maradásukért nap mint nap megvívnak. Nemcsak a bizonytalansággal, kiszámíthatatlansággal és a pályázatok miatti komoly adminisztrációs teherrel kell szembenézniük, hanem azzal is, hogy
a törvényhozók tulajdonképpen a „futottak még” kategóriába helyezték őket az új szabályozással és a támogatási rendszer megváltoztatásával.
Mivel arra számítanak, hogy a jövőben anyagi helyzetük romlani fog, egyre fontosabb lesz a bizalmi, emberi tőke kiépítése az alkotók között, amely talán a legsúlyosabb problémákra is kínálhat majd megoldásokat.
Mitől függetlenek a „függetlenek”? – Jó kérdés beszélgetéssorozat, Budapest, Katona József Színház, 2020. szeptember 15.
A fotókat Éder Vera készítette.
