az ipszilon
rendszerek bomlásával takarózom,
ahogy egy bolygó kilép saját teréből.
felesleges mentegetőzés nélkül távozik,
nem kérdez semmit, épp csak merőleges rá.
meg a havanna lakótelep,
meg mellette a gyár, meg a puskapor.
és a kéményekkel is érvelek, mint bizonyíték,
hogy itt tényleg emberek élnek.
tévéképernyők tükröződése az ablakon.
panelmagány. hámló vakolatú folyosók.
ebből állnak egy gyerekkor téli nappalai,
mint példa.
a tömbházak emigráló lakói csendben,
akár a csillagjegyekből kilépő égitestek,
elhagyják az ország járdakockáit.
ceruzaszoknyák súrlódása.
az ajtókeret mögötti gitt dönti el,
hol kezdődik iksz,
hol ér véget az ipszilon.
stég
kígyótetemek öntik egymásba a vasat.
gyilkos őrzi gyilkosát.
mard magadba a sót,
valaminek meg kell tartania a vizet.
a bokrokból szajhák visítása hallatszik,
a háttérben felsír egy ébredő gyerek.
ami marad, abból ölj.
told össze a hullámokat, ha a víz parthoz ér.
fákról lógó halak szája.
felnyitott ágakra tekeredett siklók.
középen egy nő épp a belsőségeket
igazítja magába.
nyit
a peronon lányok sírnak.
az utasok nézik a tájat. ablakok közti idő.
minden korábbi érzés súlytalan.
az eső beszámol. lassú mondatai halkak,
mint az óceán alatti por.
az idő valóra vált.
a jövő szokás szerint késik. ha nincs
búcsúzkodás, természetes,
hogy ez még nem a vége.
a legszebb karácsonyaim voltak,
mikor belezakatolt a délutánba a játékvonat.
mozdony. szeneskocsi. utasok. teher.
akkor tanultam meg,
milyen az ellipszis.
lányok sírnak a peronon.
mindenki nézi a tájat. ablakok közti idő.
ahogy lassan kigördül.
Borítókép: Pixabay
