Más nem
– Hát ennyit rólam – fejezi be a lány a bemutatkozást. Mosolyog, a haját a füle mögé simítja, és úgy néz rám, mintha az arcom tükör volna. Engem figyel, kíváncsian, de én csak egy felületnek érzem magam, simának és üresnek, amiben ő a saját vonásait keresi. Hallgatok, mintha még mesélne tovább, ő keresztbe teszi a lábát, iszik a söréből. Eltűnik a mosolya, és ahogy megnyalja a felső ajkát, a rúzsát elkeni a nyelve.
– Nem is tudom, mit mondhatnék – szólalok meg, és tényleg nem tudom. Azt hiszem, még sosem ismerkedtem. Nem értem két ember közös kezdetét. Az ismerőseimet csak megismertem. Egymás szomszédjai voltunk, egymás mellé ültünk az iskolában, egymás mellé álltunk a tornasorba, egy csapatba választottak minket a kidobósnál.
– Egy gyerekkori történet? – kérdezi némi habozás után. – Azokat imádom.
Hümmögök, úgy teszek, mint aki az emlékeiben kutat, de valójában meglepődök a kérdésén. – Jó ötlet – hazudom. – Mire vagy kíváncsi?
– Ami itt és most eszedbe jut – lassan előre dől, két kézzel az asztalra könyököl és mosolyog. Olyan, mintha ezzel a gesztussal akarna lendületet adni valamiféle hangulatnak, aminek, ha átadnánk magunkat, úgy éreznénk, mi sem természetesebb annál, mint hogy mi most egymásnak mesélünk magunkról.
– Ilyenek az első randik – mondja –, valahol el kell kezdeni.
Utálom ezt a szót. Úgy érzem, csak arról tudnék beszélni, hogy mennyire fárasztó ez az egész, és hogy mennyire sajnálom. Kimerítő szembesülni azzal, hogy már semmi sem fog csak úgy megtörténni, és ahhoz, hogy történjen valami, az kell, hogy arról beszéljünk, ami már megtörtént. Sajnálom, hogy nem tudom másra használni a gyerekkorom, csak arra, hogy egy ismeretlennek imádható, apró anekdotákká szelídítsem. De legfőképp magam sajnálom, hogy ennyire kilátástalannak élem meg ezt az egészet. Most a combját vakarja. Vajon hogy értette, hogy el kell kezdeni? Ez az egész nem más, mint verbális előjáték.
– Óvodás voltam – mondom, majd elhallgatok.
– És? – kérdezi a lány. Tompán a térdemre csap. – Ki vele!
– És volt a csoportban egy ikerpár. Egy fiú és lány. Nem emlékszem a nevükre. Még az arcukra se igazán, csak a ruháikra, amit azon a napon hordtak. Összeöltöztették őket, a lányon pöttyös, kék ruha és fehér harisnya, a fiún fehér-kék csíkos ing és rövid szövetnadrág volt. Lehet, hogy fotózás volt aznap. Mindegy. Ebéd után csendes pihenő volt mindig. A teremben az óvónők matracokat tettek a földre, azokon aludtunk. Mi egymás mellett feküdtünk, nem akartunk aludni. A zongora felé böktem. Egyébként nem rémlik, hogy bármikor is beszéltem vagy játszottam volna velük. Amikor az óvónők elmentek mosogatni, bekúsztunk a zongora alá. Nem látott be senki, mert egy nagy terítő volt rajta, ami takart. Előbb ti, aztán én, suttogtam nekik. A lány felhúzta a szoknyáját, a fiú kigombolta a nadrágját, majd a bugyikat a combjukra tolták. A másik lába közé néztek, majd közel húzódtak egymáshoz. Csókolózni kezdtek. Én kimásztam a zongora alól, vissza a fekhelyemhez, és a huzattól lebegő terítőt bámultam.
Beleiszok a sörömbe. Nagyokat kortyolok és lehunyom a szemem közben.
– Kimegyek a mosdóba – mondja a lány. Feláll, megigazítja a szoknyáját, kiveszi a telefonját a táskájából. Egy pillanatig csak áll, mintha még akarna mondani valamit. Végül csak bólint, és elmegy.
Rendelek még egy korsóval.
A lány visszajön, otthonosan lépked a kocsmában. Megigazította a rúzsát.
A mosdóban van tükör.
Próbálok mosolyogni.
Borítófotó: Pixabay
