A norvég Enslaved neve egyet jelent a viking mitológiával, a progresszív black metallal és az ezeket összekötő cementtel, vagyis az emberi természettel és annak kutatásával, ábrázolásával. Idei, Utgard című albumuk ugyan már a tizenötödik a sorban, de mégsem unalmas vagy önismétlő: újabb szellemi utazás az emberiség múltjába. Nem éppen könnyű vagy slágeres (már ha metálzene lehet ilyen egyáltalán), de a végső kérdésekre adott válaszok sem azok.
Utgard, vagy ahogy a Prózai Eddában találkozunk vele, Útgarðar, a skandináv („viking”) mitológia egyik helyszíne, Jötunheimben, vagyis az óriások világában található. A jötunn néven ismert faj, akiket jobb híján óriásoknak hívhatunk, a viking mítoszok nagy gonoszai, mindazon mágikus és hatalmas létezők, akik az istenek ellenségei.
Az istenek és az óriások között a különbség azonban csupán árnyalatnyi: akiket tisztelünk, azok istenek, akiktől rettegünk, azok óriások.
Utgard (kb. „külső kert”) mindenben ellentéte Asgardnak (az istenek lakhelyének): nem rendezett, nem az igazságot jelképezi, csalárdsággal és ármánnyal teli, maga a káosz a kozmosszal szemben.
A norvég Enslaved majdnem három évtizedes fennállása alatt a viking metal egyik zászlóshajójává vált. A Bergenben, 1991-ben 13-14 éves fiatalokból alakult banda korai tiszta black metalja mára az extrém zenék szélsőséges irányzatait kedvelők legtöbb rétege számára ismert:
a black, a viking és a progresszív metal szerelmesei is megtalálják náluk azt, amit elvárnak egy ilyen zenekartól.
2020-ban, újra megszilárdult felállásban adták ki Utgard című lemezüket, amely az elmúlt két évtizedben már védjeggyé vált filozofikus-mitológiai vonalat követi, már az első benyomással, vagyis a borítóval is megalapozva a hangulatot: a fagyos képen látható, enyhén elmosódó távolságban lévő épület maga Utgard erődítménye, amely felé Odin isten két hollója, Huginn („Gondolat”) és Muninn („Emlékezet”) szállnak. Az akár egy sci-fi regény borítójának is beillő kép világosan kijelöli az éteri-jéghideg párosával megragadható kettősséget, amelyet az elmúlt évtizedekben az Enslaved zenéje egyébként is képvisel.
Lássuk tehát, hogyan is kalauzolnak el minket modern vikingjeink Utgardba, az óriások földjére. A nyitó Fires in the Dark egy hagyományosabb, szinte már a korai albumokat és a ’90-es évek viking metalját megidéző, meglehetősen agresszív tétel, amelyet a szintén védjegyszerű agresszív és lágy ének váltakozása enged kibontakozni.
Az elején a Prózai Eddából származó idézet helyezi el a mitológia ősidejébe az albumot,
Ymir, az első óriás születésére utalva, akinek a testéből később felépítik az istenek a világot. A folytatás (Jettegryta) zakatolása annyiban szélesíti ki a képet, hogy felhívja a figyelmet az indoeurópai mitológiák (ezzel a skandináv világ) ciklikus világfelfogására, amelyben a ciklusok határait mindig hatalmas tűzvészek hozzák el. A dal címe egyébként utalás a „gleccsertál” néven ismert természeti képződményekre (a jégkorszakok során létrejött sziklába vájt mélyedések), amelyekben megláthatjuk az óriások ma is követhető lábnyomát. (Érdekesség, hogy germán nyelvi területeken ezeket a mélyedéseket a népnyelv az „óriások üstje” néven emlegeti.)
A banda 2006-os RUUN című albumának hangulatát idézi a Sequence, továbbra is a világidő ciklikusságára utalva, felidézve a Midgard kígyó néven ismert szörnyeteget, amely saját farkába harapva öleli körbe az emberek lakta világot. Ezután érünk el az album kvázi slágeréhez, a Homeboundhoz, amelyben az ezen a lemezen debütáló dobos, Iver Sandøy is megcsillogtatja énektudását – igazi közönségkedvenc dal lehet belőle, amely mindamellett, hogy megfelelően erőteljes, nem nélkülözi a könnyed és fülbemászó dallamokat sem. Az álomszerű szöveg az istenek és istenek, valamint az istenek és óriások közötti kozmikus harcokat villantja fel előttünk.
A címadó Útgarðr inkább szöveges átvezető, nagyon erős ambient hangulattal, futurisztikus futamokkal a maximálisan viking életérzés érdekében norvégul. A lélek újjászületése, sötét, kaotikus származása kötődik Utgardhoz, amely a 2010-es Ethica Odini belső megvilágosodást hajszoló tematikáját köti össze most nem Odinnal, hanem az óriásokkal, mintegy
az emberi létezés rendszerezett oldalához annak kaotikus ösztönvilágát kapcsolva.
A szinte ehhez a dalhoz hozzáolvadó Urjotun (kb. „ősóriás”) újra az első óriást, Ymirt emeli be a szintén meglehetősen szintetizátoralapú dalba, émelyítő kozmikus utazást kínálva a teremtés őspillanatához, amikor Ymir a tűz és jég találkozásánál megszületik. A kapcsolódó videoklip idomul a sci-fi jellegű zenei megoldásokhoz.
A Flight of Thought and Memory a borítón is látható hollókat, Huginnt és Muninnt énekli meg, az Útgarðr által felvázolt ősrendszer pozitív, racionális és tudásalapú részére emlékeztetve a hallgatóságot.
Ebben a racionalitásban a titkok iránti vonzalom, a megismerési iránti vágy kerül középpontba,
világosan reprezentálva Odin isten főbb jellemvonásait. Ez a kettősség végül a Storms of Utgardban kap végleges értelmet, szinte freudi módon egymás mellé illesztve az ember (úgymond az ego) alkotóelemeit: az óriásokat mint az id mitológiai lenyomatát, és az isteneket mint a szuperegó allegóriáját (ezen a ponton kap értelmet az Urjotun dal címének német-óészaki összetétele, erősítve a freudi áthallásokat). Ha pedig nem volna elégséges mindezekre rámutatni, akkor a záró Distant Seasons tengerhullámzással és ’70-es évekbeli progresszív rockos hangulattal keretezi a lemezt, a bennünk élő óriássá formálva az óceáni érzés mikro- és makrokozmikus dimenzióit. Ne felejtsük azonban el, hogy a skandináv mitológia kronológiájában előbb születik meg egy óriás, mint bármely isten.
Az egész lemez álom és ébrenlét határán lebeg, múltat és jelent nemcsak a szövegek tematikájában, de a régies dallamok és a futurisztikus betétek kontrasztjával is összekötve, ezzel egy képbe sűrítve a létezés két megfogható végpontját, a régmúltat és a jelent.
Olyan, mint a mai norvég popkulturális zeitgeist, amelyben a régmúlt és a progresszív modernség is megfér egymás mellett,
nem anakronisztikus giccset, hanem valamiféle hidat (vö.: Bifröst) építve a két szféra között. Ennek párhuzamos illusztrálásához elég csak az idén sugárzott Ragnarök című helyi (bár a Netflix által gyártott) sorozatra gondolnunk, amelyben egy norvég kisváros átlagos polgárainak álarcában elevenednek meg az óriások és az istenek, akik kíméletlen harcot vívnak a település feletti uralomért, modern köntösben merengve el a régmúlt mára elveszett történetein és igazságain.
Ez a múltba révedés pedig nem valami elveszett és tiszta, délibábszerű erkölcs kergetése (amely egyébként gyakorta jellemző a viking tematikájú zenekarok mondanivalójára), sokkal inkább visszatérés az első kérdéshez: mi az ember?
Hol máshol kereshetné valaki erre a kérdésre a választ, ha nem a saját kultúrája ősi gondolatvilágában?
Ritka a mitológiai tartalmakkal ennyire telített és azokkal ilyen művészi módon operáló album a mai metálpalettán: többek között ettől a finoman allegorikus, aktualizáló és álomszerű hangulattól az egyik legjobb skandináv metálzenekar ma az Enslaved.
Enslaved: Utgard, Nuclear Blast, 2020.
A borítókép a Danheim & Gealdýr Ymir című klipjéből származik.
