Akit érdekel a Hajdúság képzőművészeti múltja, annak nem hiányozhat a polcáról a Maghy Zoltán (1903–1999) életét, munkásságát bemutató remek, több mint háromszáz oldalas kiadvány. Az anyag hitelességét csak erősíti, hogy a szerző a szép emlékű hajdúböszörményi festőművész fia. A nyugalmazott főiskolai tanár, Magi Zsolt László évtizedek óta gyűjtötte a megjelent kritikákat, recenziókat, interjúkat.
A szülőkről minden lényegeset lejegyző szerző közérthető stílusban kronológiába szedte édesapja életének és munkásságának momentumait. A hajdúsági képzőművészet egyik legendás alakjáról (a másik szerintem Holló László volt) remek, a későbbi kutatások szempontjából megkerülhetetlen könyvvel jelentkezett.
E sorok írója éppen egy hajdúszoboszlói Maghy-tárlatról írta az Új Tükör 1982. április 18-ai számában a következő sorokat: „Maghy elsősorban az élet szépségeiről beszél a festészet nyelvén, miközben dokumentumokat tár fel egy átalakuló, hagyományokban gazdag világról.” Magi Zsolt László hasonlóan vélekedik édesapja festői felfogásáról, könyvének vezérelve is gyakran kapaszkodik ebbe az attitűdbe.
A kiadvány inkább breviárium, szemelvényes könyv, mint monográfia.
Már az elején több Maghy Zoltán-memoárt olvashatunk, ezekben megidézi nagybátyját, Magi Eleket, aki maga is rajzolt, festett. Nagyanyja fáskamrájában felfedezte vázlatfüzeteit, s akkor határozta el az ifjú Maghy, hogy festő lesz. Barátaira, tanáraira emlékező írásai a Szabadhajdú hasábjain jelentek meg az ezredforduló éveiben. Így Kampler Kálmán, Káplár Miklós, Király Jenő, Veress Géza képzőművészek és Molnár István, a szanszkrit népmesék fordítója, polihisztor emlékezetét elevenítette fel az utókornak. A könyv kitér a festő főiskolai éveire is, ahol Glatz Oszkár után
Vaszary János, a múlt század egyik jelentős művésztanára hallgatójaként töltött el három esztendőt.
Vaszary, „az ecset mutatványosa” tanítványai érdeklődését a modern művészetek felé terelte, a színek iránti érzékenységet, azok bátor használatát ő terjesztette el a főiskolán. Szabad kezet adott tanítványainak, Maghy Zoltán, amikor ránézett, hogy valami támponttal segítse, a mester csak annyit mondott: „Csinyájja, kérem!” Vaszary a világ dolgairól naprakészen tájékoztatta tanítványait. Ez Maghy Zoltán egész életére kihatott. Aki a hajdúböszörményi műtermes házban megfordult, tapasztalhatta: a festőt szinte minden érdekelte, sokat olvasott több nyelven is. Évfolyamtársa volt többek között Hincz Gyula, Vaszkó Erzsébet, Lossonczy Tamás, akik a modern magyar művészet jeles képviselői lettek. Ő viszont hazatért, mert a fővárosban gyökértelennek érezte magát. Nyugalmat a gyermekkori világ jelentett számára, s olyanná vált, mint Piroska János Csongrádnak vagy Füstös Zoltán Hódmezővásárhelynek.
Mindenki Zoli bácsija a Hajdúság világát érezte inspiráló és harmonikus környezetének.
A természetelvű festészet hagyományai nyomán elsősorban a lírai realizmus jegyében festette tájképeit, portréit, csendéleteit. Pacifista magatartása, harmóniavágya munkásságában a gyönyörködtetésre való törekvésben jelentkezett. Maghy Zoltán számára a város és környékének mozgalmas, illetve eldugott részei egyaránt számtalan festői motívumot kínáltak, amit a vásznon költészetté emelt. Így a főtér vidám korzózóit, a virágzó gyümölcsfák japánosan könnyed eleganciáját, a Kilenclyukú híd viharral dacoló kőtömegét, a piac mozgalmas sokszínűségét, a házak faragott kapuit, kerítéseit, a kerti virágokat, a felszántott föld barnásfekete csillogását, az erdősávok közt megbúvó búzamezőket, a népművészeti tárgyakat.
Ember és természet kapcsolatáról, a szülőföldhöz való eltéphetetlen kötődésről mesélnek festményei.
Őszinte ecsetvonásokkal közelített minden harmonikushoz, úgy mint embertársaihoz. Kovács Kálmán az Alföld 1969/5. számában méltatta a festőt. A folyóirat néhai főszerkesztője remek írásában a festő színhasználatánál többször elidőz. A kolorit posztimpresszionista használatáról, a valóság újrateremtésében betöltött szerepéről, téli képeinek kontrasztjairól, színfoltjainak és árnyalatainak variációiról, egeinek mozgalmas színorgiáiról fogalmaz meg találó gondolatokat. A könyvben reprodukcióként is helyet kapó Napraforgók vázában (1963) remek példája Maghy perfekt színtani ismeretének. A narancsvörös szirmok a barna háttér előtt, a zöld levelek között, a kékes terítő felett lobognak, mint a tűz. A levelek zöldje „moderátorként” vállal szerepet a szirmok narancsvöröse és a terítő kékje között. Expresszív erő sugárzik a csendéletből a hideg-meleg, tompa-ragyogó és világos-sötét kontrasztok ütköztetésével. Tökéletes kompozíció és színharmónia. Johannes Ittent idézve: Maghy Zoltán munkásságában „a színek kifejező ereje mindig a művészi munka lényeges eleme marad(t)” (A színek művészete, ford. Karátson Gábor, Corvina, Budapest, 1978, 95.).
Szülővárosában sok festő élt/él, ezért nevezték Hajdúböszörményt már a múlt század harmincas éveiben a „festők városának”.
Itt lakott többek közt Káplár Miklós (1886–1935), aki pásztorként sok időt töltött a Hortobágyon, majd a puszta felhőképződményeinek, az itt legeltető juhászok, csordások, csikósok portréinak karakteres festője lett. Tanult a főiskolán és Rippl-Rónaitól, majd haláláig a hajdúvárosban élt nyomorúságos körülmények között. 1928-ban Maghy és Káplár csatlakoztak Boromisza Tiborhoz, és a Hortobágyon festettek, eszmecserét folytattak a művészetről, és ismerkedtek a pusztai népélet mindennapjaival. Boromisza a honfoglalás koráról, az orientális népek művészetéről, történetéről szeretett beszélgetni. Ekkoriban mindhárman rovásírással írták alá festményeiket. A megye első művésztelepének megalapítói voltak, mindhármuk kedves közeli ismerőse,
Móricz Zsigmond maga is méltatta Káplár művészetét, és Maghy Zoltánékkal is többször találkozott Debrecenben.
Maghy néha elhagyta Hajdúböszörményt, járt a bajai, a tokaji és egy lengyel művésztelepen, egy földije jóvoltából festhette a Balatont, másik fiát meglátogatva a müncheni utcákat, a bajor tájat, de a Hajdúság világa inspirálta leginkább. Szülőföldjének életterét tárja fel előttünk, bár a fővárostól sem szakad el,
gyakran vesz részt a Nemzeti Szalon és a Műcsarnok tárlatain, sőt három képe Japánban is szerepel 1932-ben a magyar festők kiállításán.
A háború és a Rákosi-rendszer nem kedveztek a múzsáknak. A Dunántúlra menekülő család többször került életveszélybe. A háború után Maghy Zoltán az örökségéből próbált megélni: szőlőskert, egy kis föld; de kuláklistára került, és az „önszorgalmú kutyák” gondoskodtak arról, hogy kizökkentsék abból a harmóniából, amely a termékeny alkotás feltétele. A konszolidáció éveiben a kultúra támogatásával legalizálta magát a diktatúra, ezek az évtizedek hozták meg számára a második aranykort.
Elismerések, kiállítások megyén kívül és az ország határain túl is, sajtóvisszhang, utazások.
A szerző is úgy látja, hogy a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek nyugalma fontos időszak az életmű szempontjából. Számtalan elismerés, díj kísérte pályáját, s az a kreatív kíváncsiság is, ami mindig erőt adott számára (már idős emberként a debreceni egyetem francia szakát is elvégezte, mert a francia festészet, a nyelv dallama mindig rabul ejtette).
A könyv kronológiai sorrendbe szedi a festő halála óta eltelt időszakot, azaz emlékezetét, majd teljességre törekvő leltár következik az életmű darabjairól, s végül színes képmelléklet zárja a kiadványt.
Magi Zsolt László: Maghy Zoltán festőművész életútja (1903–1999), Fábián Bt., Debrecen, 2019.
Borítókép: Maghy Zoltán, Piacon, 1965, olaj, vászon.
