Az író mindig olvasó is, ráadásul az olvasók között kitüntetett szerep jut neki. Hogy miért? Egyrészt azért, mert szakmai, belső viszony fűzi a szöveghez. Persze gondolhatnók, hogy az igazi profi inkább az irodalmár vagy a kritikus, de ez a felvetés pontatlan.
Tisztázzuk, milyen felelősség hárul az egyikre, milyen a másikra, és hogy oszlik meg az az átkozott szakmaiság, amelyet az egyszeri olvasó rendre magának tulajdonít a „művészet szubjektív” unalomig ismert, bágyadt felkiáltásával.
Sokszor és sokan elmondták már, de a sort én is megtoldom egy gyönge ismétléssel: noha az irodalom egy mindenki számára nyitott épület, kapuján bárki jöhet és mehet, tény az is, hogy értő olvasói és tollforgatói képességekkel nem rendelkezik mindenki.
Tovább megyek, a szakszerű olvasatok és értelmezői horizontok felvázolására csak nagyon kevesen képesek.
Ilyenkor kiabálják az ember orcájába, hogy gőggel telt elitista, de hát az ember ugye hozzá volna szokva az effélékhez. Elitista, nem elitista? Szóra sem érdemes. A butaság és az arrogancia úgy hullik az égből, mint a jégverés. Az egyszeri olvasó odaáll az ember elé és óbégat, hogy márpedig a művészet szubjektív, és ő azt gondol az Anna Karenináról, amit csak akar. Ennyiben mondjuk igaza van. Szerencsére kritikaírásra nem vetemedik. Persze nem véletlenül.
Most elitista gőgömben leszek bátor azt mondani, hogy elsősorban azokat az irodalmi véleményformálókat tartom szakmai értelemben legitimnek, akik szakmai értelemben legitimek. Pontosan azokat. Senki mást. De őket igen.
Hogy kik volnának ezek? A kérdésre adható legpontosabb válasz: a szakma.
Na jó, na jó, de kik alkotják a szakmát?
Irodalmárok? Azok meg kik? Ide tartoznak például az irodalomtörténészek? Talán. Az esztéták? Nincs kizárva. Irodalomelmélettel foglalkozók? Hermeneuták? Akár. És a magát kritikusnak kikiáltó háromnegyedművelt vegyészmérnök? Kérdés.
A szakmai legitimitásra számot tartó olvasó az lehet, aki a szakma követelményeinek megfelel. Nem, ne higgyük, hogy ez egy olyan kritériumrendszer, amit a zsidók találtak ki vagy az aktuális tanszékvezető. Nem, ezt az irodalom találta ki. Az irodalom története termeli ki folyamatosan, önmagából.
Tehát az egyik kritérium például az irodalom ismerete.
Tetszenek látni? Nem is olyan bonyolult ez. Tehát a szakmaiság egyik elengedhetetlen kitétele az, hogy az illető élete során rengeteget olvasott, és nemcsak úgy ad hoc, hanem módszeresen. Világirodalmat. Magyar irodalmat. Ezek az úgynevezett primer irodalmak. A primerirodalomhoz kapcsolódik az ő szekunder irodalma. Az volna az úgynevezett „szak”-irodalom, amely a szépirodalomról alkot „szakmai” véleményt. Ezek együttesét és folyamatát hívják tudományos diskurzusnak. Egyfajta folyamatában létrejövő vita a szakemberek között azon jelenségekről, amelyeket vizsgálnak (ahogy az ornitológus a meggyűrűzött egerészölyvet, a kémikus az aminosavakat, a fizikus a részecske rezgésének változását), és amelyek – ez esetben – az irodalom mezejének legkülönbözőbb díszei. Tessünk végre úgy tekinteni, hogy az irodalmár is egy volna a tudósok közül, annyi különbséggel, hogy az ő vizsgálati terepe nem a természet, hanem az ember műve, hogy ne mondjam: a művészet. Minél nagyobb merítéssel.
A szakembernek tehát a nem szakember számára elképzelhetetlenül sokat kell olvasnia szép-, valamint szakirodalmat ahhoz, hogy egy idő után maga is mellkasába szívja nagybecsű tervét, tudniillik azt, hogy akár csak egy nyúlfarknyi állítást is megfogalmazni merészeljen ezen a vitafórumon. Ha jól megy neki, ha megszívlelik felvetését, esetleg érdemesnek tartják a továbbgondolásra, vagy valaki beépíti a saját metodológiájába, akkor érdemes gondolkodni a hathatósabb, kidolgozottabb, még nagyobb ívű állítások megfogalmazásán. Ehhez már az sem árt, ha a minden elolvasása után a becsvágyó tudós úgy érzi, van ötlete egy-egy téma alaposabb kibontásához, esetleg, ha nagyon merész, és már évtizedek óta alakítja a szakmai terepviszonyokat, akár új téma nyomvonalát is megpróbálhatja kitaposni.
Mindehhez tulajdonképpen egy emberöltő szükséges. Vagy inkább több.
Egy irodalomtudós más, korábbi irodalomtudósok munkáját folytatja, gabalyítja össze és fonja bele saját gondolatába, hogy belefűzze egy másik irodalomtudós párhuzamosan alakuló szőttesének egy leágazásába. Körülbelül így.
Mindezek mellett még azt is fontos megjegyezni, hogy vannak képességek, amelyek segítenek sikerre vinni az irodalmár ügybuzgalmát. A szorgalom és a sok évtizedes munka csupán egy dolog. Azt bármelyik mazochista megteszi.
Bizony, nem árt még a jó ízlés.
Az érzék. Nem egy irodalomelméletészt és irodalomtörténészt ismerek, akik hatalmas erudíciót mozgatnak minden magnum tractatusuk megírásakor, és teoretikusként hatalmasat csattanó villámokkal világítják be a kanonizáció örökösen viharos éjszakáit, ám ha konkrét műre hivatkoznak, adott szöveghelyre böknek bütykös ujjukkal, akkor az embernek egyszerre az az érzése támad, hogy ez a nagy gondolkodó vak, a szimatja rég elhagyta, és ment volna inkább kémikusnak vagy villamosmérnöknek, mert érzékszervei alaposan cserbenhagyták. Vannak tehát ezek az elméleti koponyák. Az alázatosabbak ezt általában tudják is magukról. Hogy csak egy nagy gondolkodót említsek, aki a fenti jellemzésnek eklatáns alakja: maga Lukács György. Ha irgalmatlan, földet dübörögtető elmefuttatásaihoz hivatkozásokat rántott elő, hogy legalább látszólag aládúcolja állításait, bizony nem ritkán lobogtatta komoly tudósi meggyőződéssel a korabeli Buci Maci egyik-másik passzusát, egy fércmű zagyva képzelményeit, egy kilencedvonalbeli szerző gyönge nyöszörgését. Igen, többé-kevésbé tudta, hogy bár művészetekkel foglalkozik, ő azért inkább filozófus-esztéta, és egy-egy műalkotás inkább csak ürügyül szolgál, hogy lételméleti állításait kifejthesse.
Ez a jobbik eset. A rosszabbik, ha nem tudja, és a vitafórumon gyakorta ragadja magához a szót.
A helyzet különösen akkor ijesztő, ha az elméletész egyébként hatalmas tudás birtokában van, jó rétor és ismeri az érzékenyebb irodalmárok nyelvhasználatát is, érzékelési- és gondolkodásbeli útvonalainak kanyarulatait, mert talán sejti, mindig is sejtette, hogy őt az érzékei becsapták, kívül rekedt az aisthesis birodalmán, de igényt formál a kánonalkotás privilégiumára. Az ilyen bizony veszélyes tud lenni. Tüzet okád, számtalan varázslata van, egy nagyúr ő. Iskolákat vezet, hatalma van, díjakat oszt.
Szerencsére tanúja lehettem annak, amikor elébe lépett egy éppen ilyen képességű másik irodalomelméletész, aki viszont nagyon is birtokában volt a fent emlegetett képességeknek, és láthattam fennkölt, égben kergetőző, isteni összecsapásukat. Az bizony jó móka volt. Talán még azzal is hitegettem magam, hogy az irodalomtörténet alakulásának vagyok tanúja.
A szakma egészének belső parcella-határai persze bizonytalanok. Akadnak is telekviták. Az irodalomtörténész beleszól a filozófusok vitájába, a filozófus nem átall a remekíró 15 éve készülő regényéről maga is összeállítani néhány gondolatot a megjelenést követően, valami ilyesmi címmel: Az unheimlich pre-manifesztációja a poszthumanista intermedialitás-tapasztalatában, P. Fodor Gáspár és a gesamtkunstwerk határvidékén. Nagy gondolkodóról van szó, vagyis a megajándékozott folyóirat főszerkesztője olvasatlanul, remegő kézzel illeszti be az aktuális lapszámba.
Nincs mit tenni. Tudja, hogy az olvasók is megbocsátják majd, hiszen nagy gondolkodó írta.
Ezt a kritikáját most ugyan nem olvassák el, talán majd egy kicsit később, de fontos, hogy itt van, hogy ő is hozzászólt.
Aztán megesik az is, hogy a művészetfilozófus, aki többnyire a tengert is csak az ablaka mögé képzeli, de annál inkább érzi sós illatát, és akinek munkaideje rendre áthajlik a késő éjszakába, a szobalámpától ablakára íródó képmását is a táj részének hiszi; no tehát ez az esztéta egy szép napon összecsapja tenyerét: filológiai felfedezést tett! Bár nem épp területe, de most mégis teljes bizonyosságot érez afelől, hogy megtalálta Janus Pannonius két ismeretlen sorát. Nehéz ugyan kibogarászni az elkenődött, sok száz éves betűket, mégis, ha megengedi a nagyra becsült irodalmi szakvélemény, ő ezt most alázattal közkézre bocsátja. A filosznak napokon belül baráti hangú dorgálást ír egy távoli filológus ismerős, Janus Pannonius-kutató, tanszékvezető professzor emeritus, hogy „Robikám, nem minden arany, ami fénylik, és ez a te 20 évvel ezelőtti kézírásod, pupák!, a papírfecni pedig a Roland Barthes-kötetedből hullott ki, amit tőlem kaptál ’87-ben, Sevillában. Csókollak.”
Nehéz azokat a fránya telekhatárokat érzékelni. Az ember néha gyanútlanul letép egy barackot az ágról, máris kiabál a szomszéd, hogy az az ő fája.
Valahogy így néz ki hát a szakma odabentről, igen sok legitimációs problémával, természetszerűleg hatalmi játszmákkal is, amiket most diszkréten elhallgattam. Van neki egy természete. Egy sok száz éves működése. Egy rendje.
Ha tetszik, ha nem, kétféle ember van. Az egyik, aki bévül van a szakmán, a másik pedig, aki kívül. Nincs ezzel baj. Ez inkább csak tényállás. Érdemes nem megfeledkezni róla.
Most azonban leleplezem magam.
Némi szerkesztési furfanggal úgy ábrázoltam a terepviszonyokat, hogy az egyik szereplő helyét direkt kihagytam. Szaggatóval óvatosan kimetszettem, elkülönítettem, és most így, individuális magányában szeretném megvizsgálni. Ez pedig nem más, az író maga. Ha jól sikerült a színrevitel, tojással megkenhetjük, sajttal megszórhatjuk. 195 fokos sütőbe téve, húsz perc után vígan fogyasztható.
Ahogy nagyobb nemzeteknél különválik színpadi- és filmszínész, író és forgatókönyvíró, regényíró és kritikus, nálunk a telekhatárok e tekintetben is kiismerhetetlenek. Az író ugyanis nemcsak a Nyugat idejében írt a pályatársról elmarasztaló vagy épp felmagasztaló méltatásokat, hanem ma is.
Nagyon érdekes szerepzavar keletkezik ilyenkor.
Kérdés ugyanis, hogy tekinthetjük-e szakavatottnak az írót. Bizonyos értelemben a legszakavatottabb, hisz belülről ismeri az irodalom szabályait, szeszélyeit, törvényeit és rendjét. Ő nem csak botanikus, aki egy elkülönített kertben, fólia alatt vizsgálja a legvadabb növényeket. Nem, ő volt a dzsungelben. Lábát felsebezte az illető növény, mérgétől kis híján meghalt. Más tudás ez, mint a botanikusé; empirikus, és nem akadémiai. Persze láttunk már irodalomtörténész költőt is, de ezt a furcsa elfajzást most hagyjuk.
A lényeg tehát az, hogy az írónak mindenképp határozott véleménye formálódik, ha elolvassa a pályatárs munkáját, akár megírja, akár nem. Az író számára minden szöveg egy kicsit olyan, mintha ő írta volna. Talán ezért is haragszik a legtöbbre: nem egészen úgy sikerült, ahogy legjobb tudása szerint sikerülhetett volna. Minthogy azonban az író legtöbbször nem tudós elme, hanem csak egy ürge, a másik regényéről írott véleménye is nem ritkán enigmákkal teli és megfejtésre váró szövegelmény. Ő tud valamit, amit a kolléga is tud. Összebeszélnek. Mormognak. Olyasmikre utalnak, amit mindketten láttak a dzsungelben. A botanikus sem érti, bár valahol már mintha olvasott volna róla. Az író kritikáját olykor tekinthetjük az életműve részének, amit halála után a türelmes monográfusa szépen összeolvas a főbb műveivel, és legfőképp az fogja érdekelni, mi foglalkoztatta akkor az ürgét, nem pedig az, amire az egykori kritika vonatkozott.
De mégis! És akkor is!
Az író néha lecsapja a földre a kolléga könyvét, feltűri ingujját, leül a gépéhez, és halálra püföli a billentyűket.
Egyetlen szusszal jön ki belőle. Elmondta. Itt van, tessék megnézni. Ez az író véleménye a másik író munkájáról.
Igen ám, de itt következik a szerepzavar. Ha ne adj isten a kritika inkább bírálat, mintsem laudáció, akkor az író könnyen gyanúba írja magát. Nem lehet, hogy irigy? Hogy bárcsak ő írta volna azt a verses eposzt? Legutóbb a megbírált mű szerzője írt emennek az esszékötetéről. Lebaszta, mint zsoké a sapkáját. Még ugrált is rajta két lábbal egy picit. Most akkor egészen biztosan nem volt részrehajló? Sem ez, sem az? A százméteres síkfutónak kell mindenképp véleményt alkotnia, hogy vajon a szomszédja volt-e a gyorsabb? Az író kritikája vajon ugyanazon a vitafórumon akar érvényt szerezni magának, mint más bírák véleménye? Nagy kérdés.
Én magam tíz évig írtam kritikákat. Az alábbi mondatom nem a fenti kérdés megválaszolása, csupán személyes vallomás: ezennel utólag is bocsánatot kérek szégyenletes szerepzavaromért.
Ha pedig bármi kisüthető ebből a szövegből, javaslom, hogy tálalás előtt hagyjuk hűlni pár percet.
A fotókat Csányi Krisztina készítette.
