kettő múlt
Következő életünkben régi kodak fotókat
nézegetünk, talán épp azon nevetsz,
hogy mennyire nem vagyunk már divatosak.
A szemhéjaim alatt zajló valóság viszonylagos.
Itt minden hamarabb történik, vagy pont időben,
csak én vagyok túlságosan türelmetlen.
Két évvel ezelőtt ugyanebben a látókötegben
kérted azt tőlem, hogy rejtsek jó helyre mindent,
egy év, és visszajössz,
azóta az órák üvegén nem kimért pontba
gördül le, szivárog az idő.
Bináris keresés, elvárások egy másik
vonatkoztatási rendszerből.
Azt ígérted, hogy a vérbankok feltelnek,
nemcsak száraz donorok leszünk,
hanem egymás társai, hogy a halál csak átmenet,
tömegmentes várakozás.
Minden ajtót nyitva hagyok azóta,
félig nyitott szemekkel alszom el,
mint letett gépekben a záridő,
úgy állítódsz át bennem, minden bemozdul,
körvonalaid elmosódnak,
egyre nehezebb visszahozni.
Vakok a tavaszban, már csak illatokat álmodok.
Néha az aortámból kifelé vezető
huzalokon sejtlek – egészen kiszámíthatatlan –,
csak lógsz, mint inga múló idővé, és az űr
saját működési törvényeidre alapozott,
külön univerzummá dagad bennem.
a porond mögött balra
nézd a lábfejem anya
a legszebb fájdalom
ami ennyi sebben tátonghat
tedd le a cipőket és mosogass el
nem lehet mindenki arcán rivalda
túl korán érkeztél
miért
miért hagytad anya
a legszebb fájdalom
ami a lábfejeden tátonghat
tátongott máshol is
rozsdás vasszag
remegő combok
lihegés
meggyaláztak fiam
az ilyen nők arca fogyó Hold
véres harisnyájukat
délig égeti a nap
kaktuszligetek nőnek a torkukba
szemtükrükre feszül a magány
miután szembogaraik felfalják az eget
mert olyankor máshová nem nézhetnek
amikor meggyalázzák őket
ketten lesznek
egyedül
Borítókép: Pikist
