A művészet templomai című dokumentumfilm-sorozat aktuális epizódját, a Frida Kahlo – Viva la Vidát először az Uránia moziban láthatták az érdeklődők. A szeptember 17-én tartott díszbemutatón a másfél órás mozgóképet Sárosdy Judit művészettörténész bevezetője előzte meg.
A szakértő stílusosan a latin-amerikai boom egyik mexikói képviselőjétől, Carlos Fuentestől olvasott fel, méghozzá a szerző Frida naplójához írt előszavából: ebben Fuentes első találkozásukat írja le, amint a festőnő megérkezik a mexikói Palacio de Bellas Artes épületében tartott koncertre. Ahogy megjelenik a páholyában, a zene, valamint a helyszín építészeti bravúrja által keltett zsizsegés elhalkul, csak a festőnő ékszereinek csörgése hallatszik.
Az Uránia soraiban helyet foglaló nézők is mintha ebbe a jelenetbe érkeztek volna meg. Áttekintettük a művész életének legismertebb állomásait, a festményein fellelhető néhány európai előzmény hatását,
hallhattunk a sajnálatos módon szerény Frida-centenáriumról, illetve a 2018-as budapesti nagy kiállításról.
Ezt követően annak, aki a festőnő viszonyainak és a feminista imázs pallérozásának közhelyeit várta, csalódnia kellett, ugyanis a film – bár mindkét témát érinti – egészen más értelmezésre invitálja a nézőket. A film a „két Frida” vonalán indul el: az 1925-ös sorsdöntő baleset után az egyiket a fájdalom határozza meg, míg a másikat az összetört test ellenére a dinamikus művészi szabadság szárnyalása. A dokumentumfilm az életrajz, a művészet és a fájdalom hármasát remek arányban fogja össze, míg ezzel párhuzamosan
a mexikói kultúra kiemelkedő alakjai segítenek elhelyezni Frida személyét és munkásságát mexikói kontextusban.
Hat fejezeten keresztül Frida életének főbb történéseit járjuk végig, amelyek között Asia Argento olasz színésznő monológjai vezetik át a nézőt. Ezek nagy része a coyoacan-i Kék Ház köré rendeződik, amelyet a Frida Kahlo Múzeum igazgatónője, Hilda Trujillo a film egy pontján a festőnő legnagyobb műalkotásaként értékel, és amely mindig képes meglepni valamivel a közönséget. Például az ötven év után feltárt fürdőszobával, ahol addig ismeretlen tárgyak és képek várták a múzeum dolgozóit. Képek Sztálinról és néhány tárgy, méghozzá a „fájdalom tárgyai”: fűzők, mankók egyvelege. Graciela Iturbide mexikói fotóművész készített a szobáról egy sorozatot Frida fürdőszobája (El baño de Frida, 2006) címmel, amelynek
képei között felfedezhetjük az Amit a víz adott nekem (Lo que el agua me dio, 1938) című Frida-festmény reprodukcióját is.
Az intim és a nyilvános szféra közötti furcsa egyensúlyozás tanúi lehetünk, és bár a múzeum igazgatónője szerint néha különös érzés a festőnő életének, személyes tárgyainak részleteit is műalkotásként kezelni, nagyon sok újdonságot épp ezáltal ismerhetünk meg. A film egyik legszemélyesebb jelenete talán az, amikor a férjnek, Diego Riverának címzett Frida-idézet hangzik el, miközben a nő hamvait őrző, azték varangyot formázó edényt láthatjuk (Varangy volt Diego beceneve):
„Darabokban kaptál, de egészben adtál vissza.”
A festőnővel foglalkozó szakembereken kívül felbukkan még a filmben Cristina Kahlo, a művész másod-unokatestvére, aki Rivera első, a Kék Házban tett látogatásától kezdve a közös életúttal bezárólag oszt meg történeteket a nézőkkel. Rivera és Frida kapcsolatát, kétszeri házasságát a közös pontok felől közelítette meg a rendező. A Juan O’Gorman mexikói festő és építész által tervezett stúdiólakások közötti híd szép metaforája közös útjuknak. Amerikai utazásaikról is láthatunk felvételeket, amelyeken Rivera a Rockefeller Center freskóin dolgozik.
Egységükben is elkerülhetetlen a két pólus észlelése:
a muralista Rivera hatalmas, látványos, univerzális témájú falfestményei kontrasztba kerülnek Frida formális képzést nélkülöző, gyakran megtört testére és szenvedéseire fókuszáló, sokkal intimebb hangvételű képeivel.
Betekintést nyerhetünk a pár közös, prekolumbián tárgyakból álló gyűjteményébe, amely a későbbi Museo Anahuacalli alapköve lett. A múlt és a prekolumbián gyökerek fontossága mellett Graciela Iturbide a film egy másik pontján a ma is élő hagyományokat érinti. Mesél az oaxacai matriarchális társadalomról és hagyományos viseletekről, melyet számos festményen viszontláthatunk, például a huipil nevű felsőruházat vagy a resplandornak hívott fejdísz formájában. Oaxaca államában egyesek
a mai napig szentként tekintenek Fridára, és a fájdalmában osztozás jegyében, kéréseikért cserébe gyertyát gyújtanak neki.
Szintén érdekes még Frida és az ex-voto táblafestmények összekapcsolása. Alfredo Vilchis mexikói képzőművész ad bevezetőt a Mexikóban leginkább a XVIII–XIX. században elterjedt műfajhoz. Ezeken a táblaképeken a hálaadás céljából megörökíteni kívánt pillanat jelenete alatt a felajánló személy pár mondatos összefoglalóját olvashatjuk.
Az ex-voto festményeket szintén Rivera kezdte gyűjteni, ezek máig megtekinthetők a Kék Házban,
de hatásukat felfedezhetjük Frida több festményén is, mint például az apjáról készített portrén (Apám portréja, 1952) vagy a Csak néhány szúrás volt! (1935) című táblaképén.
Összességében tehát a film kikerüli a festőnővel kapcsolatos közhelyek ismétlését.
Nem az életmű-életút párhuzamának áttekintését célozza meg, inkább a művész szimbólummá válásának hátterét helyezi nagyító alá, hogy megmutassa, mi rejlik a mögött, amit Frida láttatott magából.
A művészet templomai: Frida Kahlo – Viva la Vida, 2019. Rendezte: Giovanni Troilo. Írta: Jacopo Magri, Marco Pisoni, Giovanni Troilo. Szereplők: Asia Argento. Forgalmazó: Pannonia Entertainment Ltd.
A borítókép forrása: Uránia Nemzeti Filmszínház
A művészet templomai: Frida Kahlo – Viva la Vida a Magyar Filmadatbázison.
