Noha lehetne rajta csiszolni, Julian Schnabel legutóbbi életrajzi filmje remekül illeszkedik a direktor pályaképébe, továbbá ügyes desztillációja a választott portréalany személyiségének és művészetének.
Ki is lehetne alkalmasabb egy celluloidra dolgozó auteur számára, hogy kételyeit szavakba és vizuális alakzatokba öntse, mint egy ugyancsak embereket, történéseket, benyomásokat vásznon megörökítő festő? Schnabelnél ráadásul különösen adekvát ez a retorikai kérdés: filmográfiája zömét biopicek teszik ki, festőciklusát (A graffiti királya, illetve kurrens műve) íróportrék (Mielőtt leszáll az éj, Szkafander és pillangó) követik, alteregókat vesz észre Basquiatban, Reinaldo Arenasban és Jean-Dominique Bauby-ban.
Újabb párhuzam, hogy maga a rendező is festőként tevékenykedik. Impresszionista, figurái lelki alkatát vizsgáló darabjainak esztétikuma újra visszaköszön: a Van Gogh az örökkévalóság kapujában mélymerülés a festő pszichéjébe, a rideg életrajzi tények sorjázására belső monológokban gazdag karaktertanulmány felel. Homályos, egy nő tekintetén pihenő vágóképpel nyitunk – Schnabel kosztümös drámája e beállítást rögtön zavaros mentális képként tételezi, vagyis a Szkafander és pillangó után ismét néző-karakter azonosság jön létre. A közel kétórás játékidő során gyakran egyszerre lépdelünk a XIX. századi posztimpresszionizmus egyik legnagyobb alakjával, vele jutunk be egy épületbe, illetve rohanunk ki onnan a szabadba.
Intenzív szubjektivitású művében Schnabel mintha a festő testén és az elméjében rögzítené a kamerát.
Felső gépállásból látjuk, ahogy van Gogh sétál a kiszáradt füvön vagy a zöldellő réten, átszellemülten néz a távolba, ugróvágásokkal, ingatagságot, bizonytalanságot sugalló közeliken szenved: meditatív képköltészet bontakozik ki, egy önmagát definiálni igyekvő művész közelében vagyunk. Schnabel jószerivel van Gogh felfogását kölcsönvéve kutatja saját artisztikuma mibenlétét.
Kontemplatív, poétikus darabként jóval emlékezetesebb, sőt egyedibb munka a Van Gogh az örökkévalóság kapujában, ugyanis a rendező nem beszél ki a nézőhöz, hagyja érvényesülni a cinéma pur lírai eszköztárát. Tort ül az intuitív, érzelmi alapú, szerzői filmkészítés. Visszalépésként hat, amikor van Gogh életrajza a könnyebb utat választja, helyesebben az akadémikus cselekményvezetésre esküszik, illetve poros könyvekbe illő adatokat bifláz. A főhős Gauguinnel találkozik, barátja egyenesen a szívére mutat, amikor a holland képalkotó rákérdez, mit kíván papírra skiccelni – Schnabel ekkor didaktikusan fogalmaz, ellentétben a mélyen impresszionista jelenetekkel.
Úgy tűnik, a Van Gogh az örökkévalóság kapujában jó ideig képtelen eldönteni, melyik irányba húzzon.
Filozofikus, mélázó hangvételű tradíciótagadásként ereszkedjen a főalak tudatalattijába vagy épp az impresszionizmus varázsától fossza meg a publikumot és csak jó tanulóként diktálja tollba az ismereteket? Szerencsére a rendező – igaz, néha megtorpanva – többször voksol az előbbi útra, így rendkívül adekvát lesz a csaknem Tarkovszkij spiritualitására, panteizmusára reflektáló plein air-pillanatfelvétek sora. Kékbe öltözik a táj, zöldbe borul a vidék, sárgán ragyog a frissen mázolt fal: Benoît Delhomme operatőr van Gogh festményeinek stílusában ragadja meg az alkotó mindennapjait. Akárcsak Schnabel, ő is érzékeltet és megmutat, nem pedig kinyilatkoztat – a Van Gogh az örökkévalóság kapujában e percekben igen közel merészkedik a posztimpresszionizmus szavakkal leírhatatlan régiójához.
Gyarló, mélyen humánus karakterként lép elénk a címszereplő: Willem Dafoe Velencében honorált játékában nyoma sincs sztárallűrnek, a színész végtelenül lemeztelenedve mítosztalanítja a legenda ködébe burkolózott festőnagyságot. Schnabel újfent elemében van. A Van Gogh az örökkévalóság kapujában rendkívül árnyalt perspektívát választ, a direktor sosem vizionáriusként vagy sérült elméjűként követi van Goghot. Rálel az arany középútra – elismeri a zsenijét, de a géniuszléthez vezető, lelki kínokkal kövezett ösvényt sem tagadja. Tudatfilmbe hajló, mentális képeket színekkel tükröző mozifestményéből kiderül: ugyan a festőt többször kényszerpályára űzi elhatalmasodó betegsége,
hendikepje azonban lehetővé teszi számára, hogy a végtelenséggel kokettálva, a szépség kultuszában hozza létre nagy műveit.
Őrülete tulajdonképpen segíti, hogy lázálomszerűen, virtuózan csapongó absztrakcióként kreáljon valami újszerűt, így önazonossá fejlődjön – miként az agyvérzéstől lebénult Jean-Do is vízesés- és növényfantáziákba menekült a vegetálása elől/született újjá a Szkafander és pillangóban. Delhomme snittjei, Tatjana Liszovszkaja zongoradallamai, Dafoe olykor vallási ikonokról rémlő (egy ponton a Krisztus utolsó megkísértésére visszatekintő) premier plánjai a nagybetűs Atmoszféra szolgálatában állnak, a Van Gogh az örökkévalóság kapujában után a krisztusi pózba emelt festő ugyanolyan ismerősnek tűnik, mint a problémákkal terhelt ember.
Arles és Auvers-sur-Oise panorámái a szerző mentális utazásához biztosítanak hátteret: Julian Schnabel elégiája – rímelve a főalak viselkedésére – az utolsó pillanatban sem ad egyértelmű feleleteket, inkább van Gogh kaotikus tudatában csatangolva, rejtélyesen utal a festő sorsára, ismét az impresszionizmus tünékenységére szavazva a hagyományos történetmesélés rabláncai helyett.
Rengetegszer vakvágányra futhatna a film, nem szólván arról, hogy a történet első blikkre lerágott csontnak és érdektelennek tűnik,
ám az összkép teljesen pozitív. Schnabel csaknem experimentális tiszteletadása sokadjára húzza alá az örök tételt: a formatagadás nem ritkán a halhatatlanság záloga.
Van Gogh az örökkévalóság kapujában (At Eternity’s Gate), 2018. Rendezte: Julian Schnabel. Írta: Jean-Claude Carriére, Julian Schnabel, Louise Kugelberg. Szereplők: Willem Dafoe, Rupert Friend, Oscar Isaac, Mads Mikkelsen, Mathieu Amalric, Emmanuelle Seigner. Forgalmazza: Cirko Film.
A Van Gogh az örökkévalóság kapujában a Magyar Filmadatbázison.
