Kicsit talán messziről fogom megközelíteni Miksa Bálint képeit, ezzel is legyőzve – Mitchell kifejezését idézve – „ekphrasztikus félelmemet”, vagyis a képek szavakkal való interpretációját. Különböző menekülőutakat találtam ki magamnak.
Az első, amiről szót kell ejteni, a képforma, a Miksa-féle szokatlan képfelfogás. Ehhez csak néhány évszázadot kell visszalépni. A szögletes kép tradíciójának elméleti megalapozója Leon Battista Alberti volt, aki 1435-ben megjelent De Pictura című értekezésében fejtette ki az „ablak a világra” elnevezésű elméletét, amely hol egyetértést, hol ellenkezést váltott és vált ki ma is a művészet világában. Idézem, mit is mondott Alberti: „Mindenekelőtt
oda, ahova festenem kell, rajzolok egy tetszés szerinti nagyságú, derékszögű négyszöget, amelyet úgy tekintek, mint egy nyitott ablakot,
amelyen keresztül szemlélem, amit oda fogok festeni.” Erre az ablakmetaforára utalva vagy hivatkozva a teoretikusok és a művészek mindig az üveg átlátszóságát emelték ki, jó ideig nem foglalkoztak az ablak szögletességével. Kezdetben azon volt a hangsúly, hogy a megszülető kép minél hívebben kövesse az ablakban megjelenő látványt, s ehhez megvolt a két legfontosabb eszköz: a perspektíva és az anatómia.
A múlt század hatvanas éveiben azonban új irányt vett Alberti ablakának értelmezése, amikor felbukkantak a shapedcanvas (nem túl szerencsés fordításban: formázott vászon) hívei és művelői. Az egyenes vonalakkal határolt kép megtörhetősége persze nem volt új keletű, gondoljunk csak a tondóra, vagyis a kör formájú festményekre, de a shapedcanvas festői forradalmat csináltak, és a mai napig vannak e felfogásnak követői.
Visszatérve arra a bizonyos ablakra, a metafora tovább élt, és újabb területeket hódított meg magának. Az arányai változtak, de az alaphelyzet nem,
hiszen a filmvászon, a televízió vagy a monitor is ablak a világra, egyre inkább virtuális, de alapvetően ablak.
Talán ez is egy ok lehet, hogy miért akar Miksa leválni erről a tradícióról. (Huncutul itt jegyezném meg, hogy van a kiállításon olyan kép, melyen megjelenik az ablak és az ajtó, kis túlzással azt mondhatnám, hogy kép a képben-motívumként.)
De vissza Albertihez, akinek egy másik megállapítása számomra most még érdekesebb. Alberti a festészet megteremtőjének Narcisszuszt, a tükörképébe beleszerető ifjút tartotta, s az első festménynek a vízfelszínen megjelenő tükörképet. Mivel kényszeresen szeretném a művészeti jelenségeket és csinálóikat beágyazni a műtörténet nagy folyamába,
Miksa megértéséhez, úgy éreztem, Alberti e gondolata adhat fogódzót.
Persze tudom, hogy a festőt nem az ablakhasonlat, nem ez a fenomenológiai dilemma vezette el a hagyományos határok és körvonalak nélküli képhez, és azt sem gondolhatom komolyan, hogy a víztükör-képek inspirálták. Egyértelmű számomra is, hogy hosszú évek festői gondolkozása, sok ezer napi festői gyakorlat, a folytonosan felgyülemlő kérdésözön, önmaga megismerésének vágya vezetett el ezekhez a lebegő festményekhez. Ahogy ő maga vallja, kezdetben csak zavarták a vásznak kényszerű szögletei, aztán minden igyekezetével azon volt, hogy megszabaduljon tőlük.
Ehhez mindenekelőtt arra a kérdésre kellett megtalálnia a választ, hogy mi is a kép. Nem általában, hanem neki mit jelent. Hogyan jön létre? Nem mások képe, hanem az ő képe.
De mégis, beismerve, hogy Miksát sem Alberti, sem Narcisszusz nem befolyásolta,
én azért kaptam egy lehetséges választ a kérdésemre, mert történészként hendikepes vagyok, és kényszeresen el szeretném helyezni a művészt azon a végtelen nagy térképen, amit művészettörténetnek nevezünk. Talán kissé önkényesen hozom kapcsolatba Alberti mitikus élményét az elmosódó körvonalú vízbéli tükörképről Miksa térbe szakadt sziluettképeivel.
A másik kérdéskör, amely felvetődhet a nézőben és a festményeket szemlélve engem is foglalkoztat, az a képek keletkezésének folyamata. Miksa erre vonatkozó egyik kulcsmondata: „Egy pontból kezdem a festményt.” És tegyük hozzá, a rajzot is. Nem tudjuk, melyik ez a pont az itt látható képeken, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ez a pont sokszor egy feltételezett vagy éppen látszólagos enyészpont.
Mert, bár Miksa képein nem egy geometrikusan kiszámított perspektivikus ábrázolás jelenik meg,
sokszor a képtér mélységének ábrázolása a perspektíva rendszerébe illeszthető, ez a szemünkkel kitapogatott enyészpont olykor centrális, máskor szabálytalanul eltolt. Egy helyütt azt írja a festő: „Talán épp a középpont (vagy másképp: távlat) valóságos hiánya motivál.”
Világunkra fájdalmasan igaz, hogy nem látjuk, hova tartunk, hova jutunk, a perspektivikus ábrázolás azonban biztonságot adhat, a honnan hova kérdése mintha nem maradna megválaszolatlan. Miksa igaz világa nem igazi világ.
Képei belső tájképek, emlékképek, egy látvány, egy benyomás, egy érzés emlékképei.
Festményeinek van egy közös képi logikájuk, képarchitektúrájuk. Mint amikor meglátunk valamit a messzeségben és erős késztetésünk támad, hogy közelítsünk feléje, vagy mint amikor feltámad bennünk egy érzés és újra át akarjuk élni azt; amikor újra meg kell ízlelnünk valamit; amikor újra meg kell hallgatnunk egy zenét. A bizonyosságot keressük, az első benyomás igazolását, a megismételhetetlen megismétlését. Talán ezen a folyamaton mennek át Miksa képei. Talán nem.
Miksa képteremtő ideája, hogy festményei forrásként önmagukból fakadnak.
E megfestett lények – mert a festő lényeknek nevezi teremtményeit –miután formát öltenek, kiszakadnak, vagy inkább kiszakítják magukat ideiglenes hordozóikból.
Marcel Duchamp szerint is, aki a legradikálisabb ellenzője volt az ablakmetaforának, a kép önálló entitás, nem ablak, nem tükör. Legfőbb célja, hogy felhívja magára a figyelmet, hogy hírt adjon létezéséről. Ez persze egy általános kijelentés, sok alkotásról elmondható, de Miksa képeire különösen igaz.
Harmadik témaként hosszasan lehetne beszélni képeinek technikai kivitelezéséről. Erről inkább csak annyit mondok, hogy
a művész elhagyta a hagyományos hordozókat – a vásznat, a farostot – a polisztirol kedvéért, mert céljai elérésére ezt tartotta alkalmasnak.
Miksa képei energiamezők, melyek hol robbannak, hol beszívnak, máskor kilöknek, megpörgetnek, elröpítenek. Hogy mindezt elérje,
apró ecsetvonások ezreit viszi fel a képfelületre, a színes kis gesztusok egymás mellé és fölé kerülnek,
ezek a struktúrák más és más látványt adnak közelről és távolról. Aztán eljön a születés pillanata, a képek kiszakadnak a burokból, hogy lebegve találják meg helyüket a világban. Formálódásuk és megszületésük repetitív gesztusok végtelen sora, az első szakasz nagy koncentrációt kívánó, teremtő gesztusait a második szakasz megnyugtató, meditatív periódusa követi, amely alatt felkészülhet a művész a következő mélyrepülésre.
Miksa Bálint 5 deka című kiállítása az Újlipótvárosi Klub-Galériában tekinthető meg 2020. október 9-ig. (Az írás a tárlatmegnyitó beszéd szerkesztett változata.)
A borítófotót Horváth S. Gábor készítette Miksa Bálint Sötét című festményéről (2018, olaj, vegyes technika, 44 x 67 cm).