Fekete Vince Vargaváros című kötetének versnyelve leginkább a körülírás, a halmozás és a képviseletiség poétikai kódjai szerint artikulálódik. E formailag is igen gazdag szöveg talán arra képes a leginkább rámutatni, hogy az enciklopédikusság fogalma valamiképpen már mindig is összefüggő viszonyban van a tanítás–megmutatás–megismertetés fogalmi rendszerével.
A Vargaváros elemei számos esetben a „képviseleti líra” által motiválódó játéktérhez igazítják saját versnyelvük szituáltságát és hangoltságát.
Képviselni annyit jelent, mint a helyébe lépni valakinek és egyúttal a folyamat közben alkalmazni annak a nyelvét, aki elvesztette azt.
Tehát végső soron a képviselet egyfajta nyelvkölcsönzés (értük történő beszéd) azoktól, akiket a képviselet, a tanúságtétel alanyaként/tárgyaként lehetne azonosítani.
A versbeszéd a képviseleti költészet műfaji és poétikai eljárásait aktivizálja azáltal, hogy alapvető értékét egy kisebbségi, eltűnőben lévő kultúra rögzítésében, a határhelyzet ez általi stabilizálásában látja. Ugyanakkor ez nem applikálható a kötet összes megszólalásmódjára, mivel egyes retorikai-poétikai eljárások próbára teszik e játékteret, egyszerre képesek ironikusan/humorosan viszonyulni tárgyukhoz, és egyszerre adnak számot a tanúságtétel íródásának folyamatáról. E határhelyzetet és az íródás folyamatait az Édes-kedves… című vers retorikai megalkotottsága színre is viszi azáltal, hogy a beszéd alapvetően határszituációban pozicionálja saját magát („lekászálódom innen, a kőkerítés széles, / lapos tetejéről, ahol órák / óta várakozom”), az „ez a második művem, / de most még a kert irányába kerülök előbb” kezdetű sor pedig a létrehozás folyamatát állítja összefüggésbe a versbeszéd mozgást kifejező narratív technikáival. Ennyiben a kontemplatív én szövegszerű megalkotottságában interpretálható olyan médiumként is, amely – a nyelv közvetítőközegét kijátszva – összegyűjti a képviselet, valamint a lokalitás origóként választott terület/társadalom általános tulajdonságait azért, hogy azokat a tanúságtétel megformálására használja fel.
Ugyanakkor az ironikus hangoltságra is számos szöveget állít példaként a kötet,
így alapvetően a humor poétikai metódusaival távolságot is teremt a képviselt tárgy és a képviselet beszéde között. A Székejfőd – Bédekker című „ironikus kettős látást” jelenetező vers éppen erre a távolságteremtő, humort kijátszó szituációra lehet ideális példa úgy, hogy a versbeszéd a magyarországi magyarok által létrehozott Erdély-képet ütközteti az erdélyi magyarok Erdély-képével azért, hogy a két jelentős mértékben eltérő interpretációt egymásra olvasva megmutassa azok ironikus szembenállását.
Nyelvi kliséket és giccselemeket alkalmaz már a vers első pár sora is
(„Árvalányhaj nyílik mindenik ablakban. […] Pohárka Erdélyi anyák könnyeivel felszolgálva! […] A házak mind kürtőskalácsból vannak. A kapulábak, jobbról / és balról, felállított töltött káposztákból. […]”), sztereotip kulturális szokásokon élcelődik („[de] csörög egyet mobilon / is nekik, azt is székely himnusz csengőhanggal.”), vagy éppen Wass Albert kulturális centralitásának vágyát teszi vicc tárgyává, összekötve a nívótlan és giccses kifejezésmód pártolását a szoborállítás konstans, hegemón aktusával („Vasárnaponként, amikor jó idő van kint, csak mínusz húsz / fok, mindig elmegyünk szobrot avatni. Vagy azon a csütörtökön, amelyikre a nyár nálunk esik. Múlt héten is / felavattunk egy kicsi Wass Albertetet! Jövő hét végén / egy másik kicsit avatunk. Úgyszintén Wass / Albertetet.”)
A képviseleti líra poétikai-retorikai kódjai – az edukatív célzattal összekapcsolódva – olyan módon is kimutathatók a szöveg struktúrájából, hogy közben az enciklopédikus jellegű körülírás technikájára kerül a fókusz. A rámutatásban tárgyként pozicionált jelenséget/objektumot a pontosabb megragadhatóság érdekében (ugyan asszociatívan) gyakran szóhalmozással és beékelésekkel élve taglalja a szöveg. Ugyanis az enciklopédia kifejezés a görög enkükliosz paideia (jelentése általános, mindenre kiterjedő oktatás) szóból nyeri szemantikai bázisát, amely e költői nyelv esetében abban érhető tetten, hogy a referencialitásigény és a felmutatás/megőrzés vágya, valamint annak lejegyzése már mindig is egy olyan pedagógiai motivációval állt szoros összefüggésben, amely inherens módon jelöli ki saját maga értelmezési tartományát.
Erre ideális példaként jegyezhető fel a kötet Kék nyíl című verse. Itt az ismétlésen alapuló, a halmozás technikáját színre vivő retorika (a csere és egyben elrendezés technikája) az enciklopédikusság státuszát aktivizálja úgy, hogy több nyelvi regiszteren való megszólaltatásával az elmondhatóság elvi lehetőségét vonja kérdőre, és egyúttal próbál ahhoz közelíteni: „(1) Zötyög, csikorog, ráz, váltókon fut keresztül, / reszket, remeg, mintha ki akarna siklani […] /állomások, kalauz, határ, Oradea, szürkeség, Huedin, Cluj-Napoca, / majd teljesen sötét, Toplița, fagyos hideg, juh- és túrószag, / Transilvania”.
E sorok retorikai megoldásai jelentős összefüggéseket indexálhatnak a magyar irodalomtörténet különböző líranyelveivel.
Juhász Ferenc szövegei például voltaképpen onnan válhatnak kapcsolódási ponttá, hogy egyfelől poétikai-retorikai hasonlóságokat mutatnak (univerzalitásigény, lexéma- és jelzőhalmozás) Fekete Vince e kötetének textusaival, másrészről pedig maga Fekete Vince Bronzvadász című verse él is a deixis összekapcsolást aktivizáló technikájával (tehát nyelvileg is rámutat a szerző tulajdonnevére), ugyanakkor a vers saját nyelvét is egyfajta utánzatként értelmezi, Juhászra jellemző figurációkkal oldja meg.
A Vargaváros némely poétikai eljárása az Oravecz Imre több kötetében detektálható „halasztásos retorikára épülő prózaversek »emlékező« beszédhelyzetének” metódusával mutat hasonlóságot. Tehát az olyan versekben, mint a Márton vagy az Exterritórium az adja a poétikai-nyelvi játékot, hogy az olvasás folyamata oly módon akadályoztatott, hogy
a befogadónak mindvégig emlékezetében kell tartania a versbeszéd korábbi elemeit.
Majd a mondat végén található, általában állítmányi szerepben lévő igei lexéma az átértelmezést és a visszafordulást, mintegy a ciklikus olvasást kényszeríti ki, ezzel is jelölve az olvasás közben aktivizálódó emlékezésfolyamatokat: („Ahogy eljön a hétvége, amilyent itt van a szombat, / minden héten, hónapról hónapra, évről évre, jaj, / csak nehogy lebetegedjen az ember, mert akkor vége.”)
A kötet négy ciklusa nem nyelvi egységeket mozgósít paratextuális pozícióban, hanem sorszámokat (1.4, 2.3, 3.2, 4.1) prezentál címekként.
E metódus szintén a fentebb jelzett variatív és asszociatív líranyelvre lehet egyfajta stabilizáló vagy épp felforgató reakció. Ugyanis a szövegek laza egymáshoz kapcsoltsága, valamint felcserélhető és rekreálható elemei aktivizálhatják azokat az olvasástechnikákat, melyeket a számokként jelzett ciklusnevek vagy elbizonytalanítanak (tehát nem a lineáris olvasásmód kódjai alkalmazhatók, ennyiben a számok egymásra tükrözése utalhat a szöveg bármely pontján megnyíló lehetséges kezdőpontokra) vagy rögzítenek (azáltal, hogy a számok egymásutániságára építve egy lineáris befogadást feltételeznek). Érdekes felvetés lehet még e variálható címszámokat egy a lokalitás/helyzetmeghatározás lehetséges megjelenítési módjaként interpretálni. Ennyiben ezek a számok akár utalhatnak annak az imaginatív térnek a koordináta pontjaira is, melyet a versbeszéd több helyen kijelöl mint legfőbb tematikai egység (fiktív/valós város fiktív/valós társadalma és annak változásai).
Tulajdonképpen a kötet recepciója is felveti a konstans alakulásban lévő versnyelvi megszólalásmódot (work in progress), amely persze összefüggésbe hozható mind a szöveg retorikájának milyenségével, mind pedig a cikluscímekkel.
E meglátás szerint a versnyelv feltételezi a beszéd lezárhatatlanságát, és egyúttal kiemeli annak anyagszerű, formázható attribútumát.
Ugyanakkor e szövegeknél a fentebb már említett képviseletiség nyelvi és poétikai kódjainak applikálása miatt a referencialitás státusza oly mértékű, hogy a jelölők pozícióját és szerepét túlsúlyban kijátszó (areferenciális) líranyelv (amely variálható, nem lezárható) ebben az esetben nem lehet megfelelő. Érdemes Parti Nagy Lajos költészetével összevetni jelen kötet néhány sorát, poétikai-retorikai bázisát. Jól látható, hogy míg Parti Nagy versei valóban lezárhatatlanok, folyamatos alakulásban lévők, jelentős asszociatív hálóval rendelkeznek, addig Fekete Vince kötetének elemei ugyan alkalmazzák az asszociatív összekapcsolások technikáját, referencializáló létmódja végett azok anyagszerűségének státusza viszont elvileg lehetetlen.
Ezzel az elgondolással függhet össze a poétikai recycling textuális jelensége,
amely e versek esetében annyit jelent, hogy a beszédmód gyakran épít magába irodalmi hagyomány felől fontosnak tartott és kanonikusnak vélt elemeket. Erre példaként felmutatható a Hőkamera című textus versnyelve, amely a (népi) hagyományhoz való kapcsolódás viszonyrendszerét és az innovációt egyszerre artikuláló, regisztergazdag konfigurációkat jelenetez: („[f]ehérben feketében bíborban bársonyban / gyöngyös koszorúban […] MÁS LEGÉNY VOLT SZERETŐMNÉL FÁJ A SZÍVEM KÖNYÖKÖMNÉL! / MOST MÚLIK PONTOSAN ENGEDEM HADD /MENJEEEEEN!”). Tehát a szöveg itt úgy mutat rá a recycling technikájára és annak működésmódjára, hogy közben a kommunikatív emlékezetbe vésődött dalrészleteket és a Quimby populárisabbá vált textusait a keveredés hatásának teszi ki. Így egyszerre képes fókuszt helyezni a hagyománytörténet versbeli megjeleníthetőségére, a populáris zene effektusaira, valamint a recycling által létrejövő új jelentésekre.
Fekete Vince új kötete számos retorika-poétika processzust mozgósít és a képviseleti líra műfaji kódjai által remek játékteret hoz létre, ugyanakkor ez a formailag és tematikailag is igen gazdag kötet mégis tartalmaz felejthető verseket is (számos textus hasonló technikákat alkalmaz, mint a fentebb jelzettek, csupán gyengébb nyelvi minőségben, gyakran kockáztatva a szétírtságot). Mindenképpen egyéni megszólalásmódú alkotás, érdemes számon tartani a mai kortárs lírairodalomban.
Fekete Vince: Vargaváros, Magvető, Budapest, 2020.
A borítófotót Vass Tibor készítette.
