Az elhagyatottság érzésének olykor vallásos felhangú megfogalmazása egyre nagyobb igénnyel jelentkezik a kortárs könnyűzenében. Ma már nem botrányos, ha egy underground zenekar Istenről énekel: a Platon Karataev egy egész lemezt szentelt idén az istenkeresés és a hitvesztés élményének, Dargó Dávid és Pap Kristóf pécsi duója, a bemutatkozó lemezét szeptemberben megjelentető daydreaming twins is hasonló úton halad.
Úgy érzem, muszáj kezdenünk valamit az elhagyatottság érzésével, mert korunkban kérdésként, pontosabban hitbéli kérdésként állandósult. Søren Aabye Kierkegaard A szorongás fogalma című művében a kétségbeesésben jelöli meg az elhagyatottság egyik alaptételét, nevezetesen azt, hogy a kétségbeesés az első lépés a hitben, amelyben realizálódik a végességen belüli szorongás, és annak dialektikus ellentéteként a szabadság lehetősége: a végtelen kategóriája.
Ez a szorongás az embernek pillanatnyi nyugtot sem hagy,
„sem a szórakozottságában, sem a zajongásban, sem a munkában, se éjjel, se nappal”. A szorongás kierkegaardi értelemben mégis felmagasztosul gondviseléssé, amely a végesből akarja kizökkenteni az embert.
Úgy látom, manapság megint tematizálódik ez a szorongás, akár hétköznapi, akár művészi viszonylatban, erről a témáról pedig Kierkegaard mondta a legtöbbet.
A szorongást ma leginkább az elhagyatottság érzésében tudom megragadni.
Kierkegaard szerint a hit az Isten szeretetébe vetett bizalom kizárólagossága, amihez a szorongás vagy az elhagyatottság érzékelése az egyetlen kapaszkodópont. Ez a tanítóiskola magányos, mélabús, és aki beáll tanulni, annak meg kell tapasztalnia az elhagyatottságot, mert – ahogy fogalmaz – „a jütlandi pusztában, ahol semmi nincs, és ahol az a legnagyobb esemény, ha egy siketfajd nagy lármával fölszáll, ott az ember mindent tökéletesebben, pontosabban, alaposabban él át, mint az, aki a világtörténelem színpadán a tapsot fogadja.”
Az elhagyatottság érzését zenéjükben megjelenítő együttesek közül a Platon Karataevről már írtam egy másik fórumon, most pedig a daydreaming twins bemutatkozó albumáról, a megpihenniről ejtenék néhány szót.
„Nem ott vagyok, ahol hagytam magam”, „Tegnapból szakadok át a mába, / Nappalokat átéjszakázva”, „a Föld lassan forog, már a része sem vagyok.” Kettősségek szövik át a lemez szövegvilágát:
az egyszerre két helyen levés tapasztalatából kiindulni erős élmény, amit most jobb híján a hiány érzékeléseként tudnék aposztrofálni.
A hiány a nem itt levés tapasztalata. Az érzi, aki egy kicsit már megtapasztalta a kierkegaardi végtelent, vagyis mindenki, aki szorongott már azon, hogy az itt levés, a világban benne lét mindig is valaminek a hiányából táplálkozik, az ebből kialakítható istenkép pedig a hiány istenéé – de azé a hiányé, ami pont maga a végtelenről való bizonyosság.
„Messziről nézlek már: olyan lettél, mint a táj.” (megpihenni) A daydreaming twins a József Attilát megidéző ölelés nagyon is lírai felütéseiben feloldhatónak gondolja az elhagyatottság érzését. Az ölelés náluk is a kollektív ölelés érzetébe csap át, a kéz a végtelenség metaforájaként karolja át az egész világot. Hogy ez mennyire lehetséges, az megint más kérdés, legfeljebb annyit tennék hozzá, hogy Kierkegaardnál és József Attilánál is nagyon hasonló a vallásos jellegű elrugaszkodás a kétségbeesés alapélményétől, csak előbbi a hitet választásként, utóbbi a szeretetet hitként gondolja el.
A „Hol lehet az Istenem?” kérdésfeltevésként az istenkeresést tematizálja (nélküle), amit a további szövegek és az albumhoz készített videó vizuális történetmondása fűz össze narratívává.
A lassított, plasztikus képek felvillantják a szerelmi (csalódás?) történetként való értelmezés lehetőségét.
Megjelenik az urbánus környezet és egy elbeszélő lehetősége, aki ontológiai kérdésfelvetésekkel él, gondolkozik a világról („életem tétje: létezni kéne”), mégis sikerül a túlszofisztikáltságtól megszabadulnia. Nem érződnek terhesnek a sorok, nincs patetikus súlyuk, bárki szájába adhatók.
Tudatos váltások történnek a szöveg és a zene hangsúlyozásában, néha egyensúlyt teremtve, néha az egyik regiszternek adva nagyobb teret.
Valamikor zavaró az a Cseh Tamásra játszó intonáció, ami tudattalanul is átszűrődik néhány számba,
persze ebben a pusztán gitár és ének által dominált zenei hagyományban nehéz újat mutatni, de nekem mégis azok a dalok voltak a kedvenceim, amelyekben ennek a nyomását egyáltalán nem érzékeltem, és sikerült „bátran” végigvinni egy dallamot (pl. tavasznak öltözöl). Nagyon jól szólnak a dallamiságra koncentráló gitárszólamok, amelyek máskor sokszor csak aláfestő funkciót kapnak.
A „Hol lehet az Istenem?” kérdésben egy másik, Kierkegaardnak szintén kedves motívum is feltűnik: a választás. „Hogy az egyik választásom biztos jó lesz, mert benne vagy.” (csütörtök) Ez már a választás, ami a hiten alapszik, Kierkegaardnál az abszolút bizonyosság az abszolútban, az ábrahámi választás a Félelem és reszketés című kötetében, a hit egyetlen bizonyossága, ami már nem dialektikus, tehát nem kettősségen alapul. És talán a daydreaming twins szerint is így van ez. Meg azok szerint, akik elmennek a koncertjeikre.
Már rég nem botrányos, ha egy underground zenekar Istenről énekel,
és a témaválasztások miatt nem is titulálják keresztény rockzenekarnak ezért az adott együttest. A vallásos könnyűzenék viszont ritkán jutnak el addig a felismerésig, hogy a megzenésített bibliai passzusok, a közhelyes allegóriák (Isten mint vár, Isten mint hajóskapitány, Isten mint pásztor stb.) nem mondanak semmit azoknak, akik egy kicsit is kételkednek, vagy valamiféle vallásos iránymutatást keresnek, sőt, inkább elidegenítő a hatásuk.
A korszellemben megfogalmazódott egy kierkegaardi értelemben vett, tehát a kétségbeesésből eredő Isten felé fordulás, csak míg a vallásos könnyűzenék gyakran megspórolnák ennek az odafordulásnak a munkás részét, az underground zenekarok nem. Az egyikből gyöngyszem lesz, a másikból nem. A daydreaming twins már érlelődik, hogy gyöngyszem legyen.
„Valaki jár a fák hegyén” – szól a Platon Karataev Kányádi-versfeldolgozása. „Hol lehet az Istenem?” – teszi fel a kérdést a daydreaming twins. Hasonló felütés, hasonló sebezhetőség, mert
arról énekelni, amim nincs, amitől a legmélyebb értelemben szenvedek, ahhoz nem elég egyszerűen jó zenésznek lenni,
abban már benne kell legyen a szorongás paradoxona: hogy végül is csak az jutott nekem, amim sohasem lehet teljesen az enyém, vagyis önmagam.
Ez a rövid áttekintés magában foglal egy személyes ars poeticát is, csíráit annak, ahogy én a művészethez közelítek. Ennek a kis esszének az írása közben jöttem rá, hogy számomra ez csakis a személyköziség lírai eszköztárán keresztül lehetséges, vagyis ha nem kértek volna fel a cikk megírására, magamtól nem tudtam volna ebben a személyes beszédmódban megszólalni. Ezzel azt akarom jelezni, hogy bár úgy tűnhet, hogy a kétségbeesés bizonyos formái nagyon is magányosak, tehát csak személyesen megélhetők – és ez a sztereotípia sajnos az említett szerzők műveinek értelmezésében nagyon is erőltetetten van jelen (gondolok ezzel a magányos gondolkodó, az öngyilkos zseni stb. kategóriáira) –, mégis ezen gondolkodásformák közelítenek leginkább a közösségélményhez. Sőt csakis úgy tudnak valami személyeset megfogalmazni, ha egy közösségen keresztül értelmezik magukat.
Mindegy, hogy a közösséget egy szeretetnyelven vagy a hiten keresztül próbáljuk meg értelmezni, maga a gesztus jó irányba mutat.
És hogy miért fontos ebben az értelemben a közösség? Talán azért, mert a közösségélmény áll legközelebb ahhoz a végtelenhez, amiről az említett szerzők és a daydreaming twins is beszél. A közösségben megfogható pillanat – pont azért, mert saját végességünktől elrugaszkodva a másik végtelenségéhez vonzódunk – magából az örökkévalóságból egy pillanat.
daydreaming twins: megpihenni, szerzői kiadás, 2020.
A borítókép Szuromi Mátyás fotója.
