Legenda vagyok

Nagy botrány alakult ki az Egyesült Államokban Woody Allen önéletrajza körül, a Jaffa Kiadó gondozásában azonban már magyarul is olvashatjuk korunk egyik legkitűnőbb rendezőjének sorait. Az Apropó nélkül le sem tagadhatná szerzőjét, helyenként még önéletíráshoz képest is bántóan szűk a spektruma, azonban szórakoztató, és ami még fontosabb, nem hallgatja el az életút és az alkotói pálya problémáit.

Woody Allen kétségtelenül korunk egyik legkülönlegesebb, legszabálytalanabb művésze, akinek – a teljesség igénye nélkül – olyan méltán elismert és népszerű filmeket köszönhetünk, mint az Annie Hall, a Manhattan, a Hannah és nővérei, a Match Point, a Vicky Cristina Barcelona, az Éjfélkor Párizsban vagy a Blue Jasmine. Az író-rendező saját bevallása szerint nem olyan intellektuális, mint Bergman, nem olyan mély, mint Csehov vagy Arthur Miller, mégis valami újat és eredetien szellemeset tudott alkotni.

Ez azonban csak a felszín, Woody Allen több ennél. Ellentmondásos és független figura, aki

egyszerre helyezkedik szembe a hollywoodi konformitással és a humor normatív keretek közé szorításával.

Zseniális komédiás, akinek a szobra az utóbbi években mégis ledőlni látszik. Egy korábbi viharos kapcsolata nyomán ugyanis olyan vádak érték, melyek miatt legutóbbi filmjét már be sem mutatták az Egyesült Államokban, és jelen kötet is csak több hónapos csúszással kerülhetett a könyvesboltok polcaira a tengerentúlon.

Az Apropó nélkül bepillantást enged e mögé az ellentmondásos személyiség mögé, a végeredmény pedig kísértetiesen emlékeztet a könyv tárgyául szolgáló személyre. Itt-ott megkérdőjelezhetők az állításai, végletesen szubjektív,

de a végig érezhető önmarcangolás, valamint az egész művet átható sajátos humor átsegíti az olvasót a könyv kevéssé sikerült részein.

Az Apropó nélkül struktúrája kezdetben követi az időrendet, idővel azonban ezt egy jóval asszociatívabb szerkezet váltja fel. Az első egységben Allen érzékletes leírást ad a családjáról. Édesanyja, bár a könyv állításai szerint nem járult hozzá a fiú intellektuális fejlődéséhez, biztosítja a szeretetteljes hátteret. Apja pedig mintha a rendező egyik filmjének főhőse lenne. Léhűtő, sok esetben a lehető legegyszerűbb megoldást keresi, azonban humorával és kisugárzásával minden lehetetlen helyzetből meg tud menekülni. Már itt is érezhető a mű legfőbb célkitűzése, Allen szeretné, hogy lássunk a színfalak mögé. Belegondolva, ez az ars poetica teljesen logikus tőle, több szempontból is.

Egyrészt amint egy mítoszt, egy legendás figurát közelebbről látunk, óhatatlanul okafogyottá válnak bizonyos projekcióink.

Másrészről pedig ez a megközelítésmód remekül illeszkedik a szerző filmográfiájához is. Hisz Allent sohasem a nagy egész érdekelte, hanem a már-már abszurdan kisszerű, épp ezért emberi történetek, az apró, hétköznapi játszmák, illetve a közben megélt érzelmek.

Ennek megfelelően a rendező úgy hivatkozik magára, mint aki nem művelt, csak jól tud annak látszani, és aki azért kezdett el olvasni, hogy imponáljon a Kafkát bármikor fejből idéző osztálytársnőinek: „Kamaszkorom végéig csak képregényeket olvastam. Nem Julien Sorel, Raszkolnyikov vagy Yoknapatawpha megye egyszerű lakói voltak az irodalmi példaképeim, hanem Batman, Superman, Flash, a villám…” (14.).

A szinte karikatúraszerűen elnagyolt családleírást Allen fiatalkora követi.

Már ekkor kezd kirajzolódni a nonkonform zseni képe, hiszen az iskolában szinte végig rossz jegyeket szerezve jut el az egyetemre, ahonnan aztán hamar kirúgják, mert nem jár órákra: „Anyám folyton szidott és azt kérdezgette, ekkora IQ-val hogy lehetek az iskolában ilyen idióta” (12.).

Emellett fontos kiemelni, hogy a választott regiszter talán ebben a szakaszban a legszabadabb. A fanyar humor mellett Allen mintha párbeszédet folytatna fiatalkori önmagával.

Ráadásul kirajzolódik a szerző filmjeiben időről időre kulcsfontosságú szerepet játszó Manhattan.

A városrész – ahol sokszor iskolaidőben metrózott, sétált teljesen szabadon – Allen számára a szabadság, a zabolátlanság, a szerelem jelképe. Az pedig, hogy a város megelevenedik a lapokon, ebben az esetben nem csupán frázis. Utcanevek, éttermek, klubok kerülnek elő, melynek következtében nemcsak egy szinte funkcionáló Manhattan-térképet kapunk, hanem egy sajátos társadalmi és kulturális skiccet is a várossal kapcsolatban. Megtudjuk, hol vacsorázik a kulturális elit vagy melyik klubban játszanak még mindig tradicionális jazzt.

A zene pedig át is vezet minket az Apropó nélkül egy másik fontos témájához, Allen művészetéhez. Zenei pályafutását minduntalan katasztrófaként jellemzi, annak ellenére, hogy máig nívós helyeken lép fel. Komikusi múltja ennél azért érdekesebb, mert szinte közvetlenül vezet át a filmhez, bár kezdetben voltak, akik humorát provokatívnak, tabudöntögetőnek tartották. Már ebben az időszakban is megfogalmazódott Allen ars poeticájának egy másik fontos aspektusa.

Szerinte a szakmai és nézői véleményekkel szemben tanúsítható egyetlen helyes magatartás, ha a visszajelzésekre ügyet sem vetünk.

„Évtizedek óta nem olvasok magamról, és nem érdekel, ahogy mások dicsérik vagy elemzik a műveimet.” (177.)

A komikusi karriert a színház, majd a film követte. Fontos azonban kiemelni, hogy a könyv nem nyújtja Allen filmográfiájának pontos és részletekbe menő elemzését.

Néhány szemelvényt látunk csupán a páratlanul gazdag életműből.

Bizonyos filmekről (Annie Hall, Match Point, Rómának szeretettel) nagyon részletes visszaemlékezést olvashatunk, más művek (például a Szeptember vagy a Szentivánéji szexkomédia) azonban csak említés szintjén jelennek meg. Az alkotó portréja azonban világosan kirajzolódik mindezek mögött. A rendező, aki sokszor önmagában sem biztos, aki néha fél új dolgokat kipróbálni, azonban mindig valami igazit, valami rólunk szólót akar mesélni.

Allen néhány korábbi alkotásáról egyébként meglepően lesújtóan nyilatkozik, van, ahol a készítés körülményeit okolja, más alkalmakkor viszont elismeri, hogy az ő forgatókönyve és koncepciója nem volt elég erős. Példaként említi a New York-i történetek című produkciót, ahol szerinte nagyon látványos volt a különbség közte és a Coppola-Scorsese páros filmjei között.

Több alkalommal kifejezi, hogy nem tartja magát kiemelkedő filmesnek,

nem rendelkezik azzal az intellektussal és kulturális beágyazottsággal, mint mondjuk Bergman, ahogy az a precizitás és műgond sincs meg benne, amely Coppolát és Scorsesét jellemzi. Egyetlen előnyének azt tartja, hogy mindig nekünk, és főleg rólunk akar mesélni, a mi hibáinkra, elfojtásainkra akarja felhívni a figyelmet.

A könyv harmadik fontos témaköre Allen magánélete. Ennek kapcsán kijelenthető, hogy a cím minden próbálkozás ellenére félrevezető marad.

Ugyanis a mű jelentős hányadán érződik, hogy Allen az őt ért vádakra adott egyfajta válasznak szánta a könyvet.

A rendező hosszú évekig élt párkapcsolatban Mia Farrow színésznővel, aki ekkoriban állandó alkotótársa is volt. Rapszodikus kapcsolatuk során valójában soha nem köteleződtek el egymás mellett, saját bevallása szerint Allen sohasem aludt Farrow lakásában. A viszonyuk aztán elmérgesedett, főként azt követően, hogy Soon-Yi Previn, a korábban közösen nevelt, örökbefogadott lány felnőttként Allen párja lett.

Allent még a ’90-es években vádolta meg Farrow azzal, hogy zaklatta Dylan nevű lányukat. Az ügy bizonyítékok hiányában elhalt az évek során, 2017-ben, Harvey Weinstein lelepleződése után azonban újra gyülekeztek Allen feje felett a felhők, immáron a felnőtt Dylan vádolta meg őt. Ennek következtében számtalan pályatársa (a teljesség igénye nélkül: Greta Gerwig, Ellen Page, Kate Winslet, Timothée Chalamet és Colin Firth) jelentette be, hogy soha többet nem dolgozna vele. Ezen a ponton pedig már a második szempont is érzékelhető, amely miatt csalóka az Apropó nélkül cím.

Allen ugyanis saját bevallása szerint is érzi, hogy szűkül a megnyilvánulási lehetőségeinek köre,

így az önéletrajz egyfajta segélykiáltásként is felfogható: talán a könyv az utolsó médium, amely még „nyitva maradt” számára.

A mű végkicsengése azonban mindezekkel együtt sem negatív, ebben pedig óriási szerepe van Diane Keatonnek, akit Allen élete legfontosabb figurájának titulál.

Múzsaként, igaz barátként, valódi cinkostársként hivatkozik az Oscar-díjas színésznőre:

„… ő számomra a biztos igazodási pont, az ember, akihez fordulhatok. Mert nemcsak jó ízlésű és okos, hanem teljesen belülről vezérelt. (…) Világéletemben megmutattam neki, amit csináltam, és ő az egyetlen ember, akinek igazán adok a véleményére.” (207.) Ráadásul a kötet hátsó borítóján található Woody Allen-portrét is ő készítette.

Az Apropó nélkül tehát nem megfellebbezhetetlen, de értékes és szórakoztató mű, amely kicsit közelebb enged minket korunk egyik legszabálytalanabb író-rendezőjéhez. A Woody Allen-i önkritika és humor pedig a könyv kisebb-nagyobb aránytalanságait is megbocsáthatóvá teszi.

Woody Allen: Apropó nélkül, ford. Dési András György, Jaffa Kiadó, Budapest, 2020.

A borítókép forrása 24.hu.