1.
Akár egy hárfán,
úgy játszom én is pókhálómon,
és mosolyra húzom fekete ajkam.
Nyúlánk ujjakkal játszom
gyönge ragacsfonálon,
alig hallhatóan, egy fénytelen sikátorban,
az idő valamely zsebében felejtve.
A húrokon fény villan,
és az arcomon fekete öröm.
Csak hogy a lepkék húsára
mennyire éhezem, az borzaszt.
2.
Mutasd az utat.
Mondd, hol nem szent többé
meztelenségem.
Elmegyek oda gyümölcshúsú meztelenségemmel,
vörös ajkakkal, a lángok énekére készen.
Mondd, hol az a hely, ahol a szerelem tévedés.
Elmegyek oda sebesült szívemmel,
hogy újra elvétsem.
Hibázni fogok újra és újra.
És csalódásaim egytől egyig
összetalálkoznak mosolyogva.
Mondd, hova, és én megyek.
A kéz, melyet a botrány indái befonnak.
A tiszta szemek.
A mosoly a szívben,
mint vízen a virág.
3.
Mondd el nekem a zsálya illatát,
mondd el a mohát.
Hogy már csak a régóta
elhallgatott szó ringasson.
Szívem egy manóé,
nevem most egy elképzelt virágé.
Légy a föld, melyre hóként lehullhatok.
Mondd el nekem a mohát,
és amíg mindezt szelíden elbeszéled,
mellkasod szolgáljon
arcom fészkéül.
Fordító: Závada Péter
Borítófotó: Rino Bianchi
