Sufjan Stevenst a közelmúltban meglegyintette a mainstream szele, de a baseballsapkát angyalszárnyakkal párosító énekes-dalszerző boldogabban játszadozik el saját, külön bejáratú, introspektív homokozójában, semhogy kergetni kezdje a rádiós hallgatottságot vagy a Spotify-népszerűséget. Legújabb lemezét górcső alá vetve megnézzük, miért szeretünk még mindig együtt szomorkodni ezzel a befelé forduló, légies hangú, hivalkodásmentesen fura csávóval.
Stevenst természetesen egy film csalogatta beljebb a mainstreambe: a Szólíts a nevedenhez írt eredeti betétdalai beszivárogtak a köztudatba, mostantól már
nehéz lenne elképzelni más kísérőzenét ahhoz, hogy összetört szívvel, könnyes szemmel bámuljunk a kandallóba.
A Mystery of Love című számot Oscar-díjra jelölték, a gálán Stevens a mandolinos Chris Thile-lal, az artpop-r’n’b feltörekvő ígéretével, Moses Sumney-val és az indie rockistennő St. Vincenttel közösen lépett színpadra. A filmes siker előtt néhány évvel, 2015-ben pedig Carrie & Lowell című csúcslemezével aratott osztatlan kritikai sikert, anyja elvesztésének feldolgozását törékeny gyászdalokban megénekelve ott volt minden fontosabb évösszegző lista élbolyában.
A siker persze erősen relatív: tízből kilenc ember még mindig inkább valamilyen A Gyűrűk Ura-karakterre asszociálna, ha meghallaná ezt a nevet, rádióban is hiába várnánk, hogy felcsendüljön valamelyik száma – Stevens az indie színtér kis kedvence maradt. Egyébként ő maga nem hiányolja a népszerűséget: az Oscar-gáláról nemrég azt nyilatkozta, élete egyik legtraumatikusabb élménye volt,
a sztárok magamutogatását szcientológus szalagavatóként jellemezte,
amely ragyogóan képviseli számára az amerikai popkultúra legutálatosabb oldalát. Legújabb lemezét, a The Ascensiont hallva pedig az az utolsó gondolatunk, hogy na, itt egy csávó, aki most melegében még ki akarja aknázni az eggyel szélesebb körű ismertséget.
Azok számára, akik Timothée Chalamet és Armie Hammer mediterrán szerelmén keresztül, vagy akár az akusztikus, minimalista gyászlemezzel ismerték meg először Stevenst,
meglepő lehet az új korong elidegenítő, popharmóniákat-refréneket megfojtó, elektronikus vartyogása,
szabálytalanul terpeszkedő dalszerkezetei. Hová tűnt a melegséget sugárzó, lágyan simogató indie folk szomorkodás? Tény, hogy ez Stevens elsődleges védjegye. Fátyolos falsetto, amely olyan törékeny, hogy ráfújunk, és már szerte is foszlik, meg az ehhez párosuló melankólia.
Viszont ha elkezdünk beljebb menni az életműbe, már egészen szokatlan együttállásokkal találkozunk. Mert oké, hogy itt ez az érzékeny sadboi, aki angyalszárnyakkal kipreparálva koncertezik, mintha egy végtelenül giccses Sundance-filmből lépett volna ki, de közben a fő hangszere a bendzsó, amelyet azért elsősorban a bluegrasshoz társítanánk. És
az sem túl gyakori, hogy az indie favoritjaink szövegeit mélyen meghatározza a kereszténység,
márpedig Stevens dalainak túlnyomó részét átszövi a vallásos nyelvezet, tematika. Egyik közkedvelt szerzeménye, a Chicago egy idealista fiatalember nagyvárosi reményeit énekli meg, ám a refrénben – „You came to take us / All things go, all things go / To recreate us / All things grow, all things grow” – a biblikus elragadtatás dicsőítésében fejezi ki az utazás élményét.
A Chicago a 2005-ös Illinois lemez ívének tetőpontja, amely Stevens első nagy korszakának csúcsteljesítménye. Grandiózus barokkpop-album gazdag hangszereléssel, a skála a zongorás-melankolikus, ufónéző nyitódaltól apránként építkezve terjed fúvósokkal, kórussal, vonószenekarral, harangjátékkal fűszerezett kompozíciókig; maga Stevens is kéttucatnyi hangszeren játszik, a tangóharmonikán át az oboáig és furulyáig.
Nem ritkák a rendhagyó ritmusképletek sem,
rögtön az első hosszabb dal, a Come On! Feel the Illinoise! páratlan, 5/4-es ütemmutatóval indul, hogy aztán klasszikus négynegyedes lüktetésre váltson.
Az album elméletileg egy, a 2003-as Michigannel megkezdett nagyszabású projekt második felvonása, egy sorozaté, amelyben az USA összes állama sorra került volna egy-egy lemez erejéig. A nagy körútról utóbb kiderült, hogy csak marketingfogás volt, de a konceptalbum-megközelítés ettől még nem sérül: Stevens valóban az állam nevezetességeit járja körbe, híres és kevésbé híres személyeket, helyszíneket, városi legendákat, sztorikat választva tárgyául. Néha meghökkentő módon: a John Wayne Gacy, Jr. egy sorozatgyilkosról (sorozatgyilkoshoz?) írt, introspektív ballada, amelynek végén saját mélyre temetett titkaival von párhuzamot („And in my best behaviour / I am really just like him.”), míg a Casimir Pulaski Day egy gyerekkori barát haldoklásából bontja ki az elbeszélő hitbéli válságát.
Stevens amúgy is nagyon szereti egy-egy absztrakt koncepcióra felfűzni a lemezeit: a Seven Swans bibliai történeteket folkosít, az Enjoy Your Rabbit a kínai horoszkóp csillagjegyeihez párosít instrumentális dalokat, a The National-tag Bryce Dessnerrel, James McAlister dobossal és a neoklasszicista Nico Muhlyval közös Planetarium csillagközi kirándulásra invitál a Naprendszerben. A nagy ívű tematikus Sufjan Stevens-vállalkozások közül kitüntetett figyelmet érdemelnek még a karácsonyi lemezei. Avagy a műfaj, amelyből építkezik a Bojtorján, illetve azok a könnyűzenei kiadványok, amelyeket a legkisebb szívfájdalom nélkül, a legnagyobb nyugalommal teszünk a rangsorunk legvégére.
A 2006-os Songs for Christmas és a 2012-es Silver & Gold ezekhez képest igazi csemegék. Stevens 2001 óta minden évben felvett egy-egy karácsonyi EP-t a barátainak és rokonainak, amelyeket egy kétórás és egy közel háromórás, öt-öt lemezes csomagban adott közre. Ezeken boldogan megférnek egymás mellett a templomi dalok, ünnepi sztenderdek feldolgozásai, valamint a saját szerzemények, mint a méltatlanul ritkán megzenésített keserű, depresszív karácsonyozásokat a műfaji diskurzusba beemelő That Was the Worst Christmas Ever! , továbbá a pajkos, önfeledt Come On! Let’s Boogey to the Elf Dance!
Szépen lekövethetők pályája első bő évtizedének kanyarulatai, ahogyan a bendzsós-gitáros akusztikus hangszerelés felől a kísérletezőbb, disszonánsabb elektronika irányába kalandozik: a 2007-es Happy Family Christmas
másfél perc alatt jut el a hagyományos karácsonyfa alatti együttes énekléstől a zajzenés-punkos nyekergésig,
az egy évvel későbbi Do You Hear What I Hear széttekert elektronikája pedig már a 2012-es The Age of Adz című LP tematikus és hangszerelési irányváltását előlegezi meg.
Az egy sima-egy fordított sormintáját követve a The Ascension ismét elektronikus tájra vándorol a Carrie & Lowell után, de megőrzi annak nyers önkapargatását és szilánkosra repedezett identitásválságát. Csak most nem a személyes, egyéni, családi múlt traumái és feldolgozatlan kérdései kerülnek fényre, hanem az általános társadalmi és nemzeti meghasonlás, természetesen hitbéli krízissel ötvözve.
2020-hoz pont ez illik: egy lemez, amelyen a reménytelenség dominál, ahol Stevens azt ismételgeti, hogy már semmiben nem képes hinni
– sem abban az Amerikában, amelyet korábbi zenés útinaplóival szeretetéről biztosított, sem Istenében, aki nem válaszol neki –, és ahol optimistának lenni annyit tesz, hogy még nem most, nem ilyen csüggedésben akar meghalni, hanem boldogan. (Az I Wanna Die Happy című dalban ennek az egyetlen kijelentésnek a mantrázásával próbál erőt önteni magába.)
Borongós lemez, egy-egy fényes nyitással, mint a Landslide emelkedő refrénje vagy a retrós, synthwave-közeli, Depeche Mode-idézettel játszadozó Video Game. A The Ascensiont, de még a Carrie & Lowellt sem nyomja agyon a szövegi és zenei sebezhetőségben felvállalt gyász vagy kilátástalanság,
nem válnak hallgathatatlanul nyomasztóvá.
Ha van dal, amelyről a tartalma, érzelmi töménysége és lemeztelenedése okán azt gondolnánk, képtelenség többször meghallgatni, az a Fourth Of July, de még itt, a vigasztalan mélyponton is vibrál az a gyógyír, amely lehetővé teszi, hogy élőben, koncerten katartikus, közösségi életigenlésbe forduljon át a „mind meghalunk” strófa skandálása. Nem mondom, hogy nincs rá szükségünk.
Sufjan Stevens: The Ascension, Asthmatic Kitty, 2020.
A borítóképet David Brendan Hall készítette.
