Gyukics Gábor idén elnyerte a Hungary Beat Poet Laureate nevű életmű-kitüntetést beatköltészeti munkásságáért. A díjat szeptember ötödikén adták át, ennek apropóján beszélgettem a műfordítóként is jegyzett költővel, aki az elismerés ellenére nem tartja magát beatnek. Saját definíciója szerint ő inkább minimalista free jazz-költő.
KULTer.hu: Kinek a verseit fordította legszívesebben?
Nagyon sok költőtől fordítottam. Vannak olyan versek, amelyeknek a fordítása simán pörög a ceruza alatt, és van olyan is, amelyik karcos, amelyikkel többet kell foglalkozni, megizzasztja a fordítót. Mondjuk én – ahogy szerintem minden fordító –
elvégzek egy úgynevezett háttérmunkát, utánaolvasok a szerzőnek, hogy megkönnyítsem a fordítást.
József Attilát fordítani néha gyerekjáték volt, néha egy sorral napokig bíbelődtem, mielőtt továbbküldtem a verset a társfordítómnak, Michael Castrónak. Bukowskival soha nem volt gond, a Los Angeles-i utca nyelve hasonlít a magyaréhoz. Szeretem a kihívásokat. Izgat a sorok közötti tartalmak megfejtése és átültetése. Egyetértek Christina Viragh definíciójával: „Fordítani csak merészen lehet. A fordítónak nem szabad félnie attól, hogy az eredeti szöveg mondatait beledobja a célnyelvi folyam örvényébe, ahol azok mintegy feloldódnak. Innen kell aztán kihalászni a »jó fordítást«, vagyis egy új eredetit.” A fentieken kívül megemlíteném Balogh Attila, Jim Northrup és Ira Cohen verseit, amelyeket szívesen fordítottam. Balogh Attila írásai komoly kihívást jelentettek számomra. Azokat a szövegeket nem fordítom szívesen, amelyekhez nehezen tudok közel kerülni, mert például gyengének, erőtlennek, üresnek, felszínesnek érzem őket.
Most fejeztem be Allen Ginsberg jó pár versének a fordítását,
azt is nagyon élveztem, bár megizzasztott minden sora. Színdarabot is nagyon szeretek fordítani. Ez talán onnan ered, hogy kamaszkoromban, még színházi életem előtt, rengeteg drámát olvastam.
KULTer.hu: A fordítások által kultúrát közvetít. Fedezett fel párhuzamokat munkássága során? Célja, hogy párhuzamokat teremtsen?
Mármint párhuzam az amerikai és a magyar líra között? Ha erre gondolt, akkor nemmel kell válaszolnom mindkét kérdésre. Természetesen hasonlóságok akadnak, de ezek általában amerikai trendek lemásolását takarják, kis módosítással utánozzák a magyar művészek az ottaniakat, tehát nem természetesen fakadó párhuzamokról van szó. Nem feltétlenül baj, magyar nyelvterületen is kedvelhető költészet ez, és itt is természetessé vált.
KULTer.hu: Lehetséges, hogy ma már nem beatgenerációról, hanem a beatről mint stílusirányzatról kellene beszélnünk? Ennek hatására ír ön verset?
A beatgeneráció ma még élő tagjait egy kézen össze lehetne számolni, Lawrence Ferlinghetti is 101 éves idén. Ma a postbeatek követik őket Amerikában.
Magamat nem tartom se beatnek, se postbeatnek,
ezért is volt meglepő, hogy a díjra húszan is jelöltek. Mi vagyok akkor mégis? Kívülálló, minimalista költő, a free jazz-költészet írója – bár erre is utólag jöttem rá. Vannak, akik Ezra Pound felé sorolnak be, ami persze megtisztelő, az én nagymesterem mégis Keszthelyi Rezső volt, aki egy tízszavas versemből öt szót kihúzott, mondván, abban az ötben is elmondom, amit akarok.
Egyébként is az első szövegváltozatban bízok.
Nem tudom magam naponta versírásra kényszeríteni, az első verziót is két hétig pihentetem, majd megesik, hogy a kezdősorokat kihúzom, mert ami apropóján íródott a vers, már nem is szükséges hozzá. Egyébként természetesen a beatköltészet kihat az irodalmon kívül másra is, zenére, filmre stb.
KULTer.hu: A jazz és a költészet kölcsönhatásaira már a beatkorszak előtt is van példa, Magyarországon ez mégis újdonságnak hat.
A jazzköltészet közel 100 éve alakult ki, az 1920-as években, Langston Hughes nevéhez köthető. Ekkor a jazzklubokban nem volt különbség színes és fehér bőrű között, csak művészet volt.
Igazság szerint közel 20 éve én hoztam be Magyarországra a jazzköltészetet, addig egyáltalán nem volt ilyen, illetve nem ilyen volt.
Azelőtt elmondott egy színész egy verset (nem is a vers szerzője maga), egy zongorista pedig zenélt utána. Tehát a kettő nem egyszerre szólt, a szöveg korábban íródott. Volt, hogy Hobó énekelt Ginsberg-verseket, bár az is inkább a blues és a költészet találkozására példa. Európába kitekintve vannak élenjáró országok, például Csehországban és Ausztriában remek csapatok léteznek, jazzköltők saját zenekarokkal. Franciaországban a jazzfesztiválokon teljesen általános, hogy irodalommal együtt szólnak a koncertek. A közeljövőben itthon is szervezünk jazzköltészeti estet, a Jedermannban október 7-én Simon Bettina költővel fogunk felolvasni, később Pécsett is lesz hasonló.
KULTer.hu: Magyarul és angolul is alkot. Mitől függ, hogy milyen nyelven ír?
Érdekes módon angolul könnyedebben írok. Mintha nem lenne teher rajtam. Ez adódhat a közegből és adódhat a nyelvből is. Az, hogy milyen nyelven írok, az állapotomtól függ, illetve attól, hogy éppen milyen nyelven írt könyvet olvasok, milyen nyelven álmodok.
A beatköltészet számomra egy érzés, a szabadság és a szeretet érzése.
A beatköltők hosszú, csapongó verseket írnak. Művészetük forradalmi költészet, ami alapvetően a cenzúra ellen emel szót. A beatek gyakran használnak vulgáris és obszcén kifejezéseket verseikben, nemcsak azért, hogy meghökkentsék és megzavarják a betokosodott elméket és a hivatalokat, hanem a költészetük kiterjesztése, a széles nagyközönség olyan rétegeihez való közelebb kerülés érdekében is, amelyek egyébként költészettel ritkán találkoznak. Számomra nincsenek magyar vagy amerikai témák. Pár versem van, ami az ottani életre reflektál, érdekes módon az így feldolgozott élmények 4-5 évvel később jöttek elő, mint ahogy átéltem őket.
KULTer.hu: Vannak olyan versei, amelyeket mindkét nyelven megírt? Mit szólna ahhoz, ha más fordítaná?
Igen, több versem is megvan mindkét nyelven, de természetesen nem mind.
Nem fordítom a verseimet, inkább átírom őket, és van, hogy az átírás után jobb lesz, mint az eredeti volt.
Verseket írni Hollandiában kezdtem, majd később Amerikában tudtam kibontakozni. St. Louisban egy független közösségi rádiót hallgatva figyeltem fel egy felhívásra: 10 saját verset kellett felmondani, akkor még kazettára, és beküldeni a szerkesztőségbe. Itt kiválasztották az öt legjobbat, és lehetőséget kaptam, hogy stúdióban felvegyék őket – végül is ez adta a legnagyobb löketet. Hogy mit szólnék ahhoz, ha más fordítana? Természetesen nagyon örülök, amikor szerb vagy bármilyen más nyelvre fordítanak, megtisztelő, de angolul inkább megcsinálom én. Azonban ha egy brit műfordító szeretné a verseimet lefordítani, azt rábíznám, az amerikai angol az én területem, bár Robert Pinskynek nem mondanék nemet. Igazság szerint szívesen venném, ha a prózámat, A kisfa galerit valaki átültetné egy másik nyelvre is.
KULTer.hu: Műfordításai között számos kortárs indiánvers található, amelyek saját verseire is erős hatást gyakorolnak. Hogyan került először kapcsolatba az amerikai őslakosok művészetével?
Mint több kortársamat, engem is komoly élményanyaggal láttak el a Cooper- és a Karl May-könyvek. S ha már Amerikában éltem, akkor érdeklődtem, utánajártam. Kiderült, hogy New Yorkban van egy remek indián múzeum. Ott hallottam, hogy pow-wow lesz valahol a közelben (őslakosok összejövetele, ami gyakran zenés-táncos alkalom).
Kiderült, hogy egy költő barátomnak az egyik ismerőse indián, és hogy az indiánok is írnak verseket.
St. Louisban, ahol két évet éltem, volt egy galéria, ahol indián művészek alkotásait lehetett megcsodálni. Ugyanitt találkoztam életem első indián költőjével, az oszédzs Carter Revarddal. Tőle, vele indult igazi érdeklődésem az indián költészet iránt.
KULTer.hu: Az elmúlt évtizedben az amerikai őslakosok jelenléte a kortárs művészetekben érezhetően felerősödött. Ön mit gondol (ön)reprezentáltságukról?
Az amerikai őslakosok irodalmát 1969-től jegyzik hivatalosan Amerikában. Ekkor kapott a kajova N. Scott Momaday House Made of Dawn című regénye Pulitzer-díjat. Kezdtek a galériák, múzeumok, kiadók és könyvtárak is odafigyelni az őslakosok irodalmára és művészetére. Az indiánok kis fáziskéséssel eszméltek, de ma már komolyan képviselik az érdekeiket, akármiről legyen is szó.
Talán az sem véletlen, hogy egyre több indián művész kap komoly nemzeti díjat,
sőt, Amerika jelenlegi koszorús költője a muszkagi krík törzsből való Joy Harjo, aki nemcsak indián, hanem még nő is. Máskülönben az ország előző koszorús költője is nő volt, a fekete amerikai Tracy K. Smith, előtte pedig a dél-amerikai származású Juan Felipe Herrera kapta ezt a kitüntetést. Egyszóval egyre nagyobb figyelem irányul az indián és a nem fehér bőrűek által megalkotott művészetre. Egyre több egyetemen van indián tanszék, egyre több egyetemen tanítanak indián tanárok, nem feltétlenül csak indián témájú tantárgyakat.
KULTer.hu: Mit gondol, hogyan lehet releváns 2020-ban a beatköltészet? Változtak az elvek az ’50-es évek nonkonformistái óta?
A beatköltészet él. Ezt bizonyítja a National Beat Poetry Foundation, amely célul tűzte ki, hogy ápolja és folytassa a beat hagyományokat. Rengeteg postbeat költő dolgozik a beatköltészet hagyományainak megfelelően. Ugyanakkor
nem fordítják el a fejüket a változások elől, nyitottak, és az újat is gond nélkül beillesztik életfolyamukba, költészetükbe.
Itt jegyezném meg, hogy a beatköltészet és az indián költészet alapjaiban nagyon hasonlít egymáshoz, mivel művelőik hisznek a természetes körforgásban, előítéletmentesek és művészetükkel küzdenek az elnyomás minden szintje ellen, legyen az környezetrombolás, könyvégetés, háború, faji előítélet, homofóbia, tudatlanság, cenzúra vagy a diktatúra akármilyen formája. Úgy gondolom, az éles szemű, az establishmenten kívülről érkező kritika, reflexió soha nem veszít szükségességéből, időszerűségéből, s a beatköltészetben épp ez alkotja talán a lényeget.
KULTer.hu: Ezzel a díjjal titulust is kapott. Mik a jövőbeli tervei?
Nem tervezek, hirtelen ugrok neki a dolgoknak. Most például egy újabb észak-amerikai költészeti és prózai antológián dolgozom. Már csak kiadó kellene. A jogok többségét már megszereztem. Itthon jól ismert és még ismeretlen, bár folyóiratban már magyarul is megjelent szerzők műveiről van szó. Van egy kész indián költészeti antológiám is, annak sem ártana kiadó. Ezenkívül folytatom a jazzköltészeti sorozatot, most ősszel és jövő tavasszal a Jedermannban. Illetve a Jelenkor folyóirat szervezésében Pécsre is megyünk októberben. Remélem, jövőre kijutok Amerikába a tervezett beatköltészeti fesztiválra (is).
A borítófotót Gyukics Péter készítette.
