A Dürer Kert kerthelyiségében hallgatom, ahogy egy hazai alkotópáros mesél a képregényük elkészítésének történetéről. Körülöttem fiatalok és idősek, férfiak és nők beszélgetnek kedvenc szuperhőseikről, rajzolási technikákról, alkotói folyamatokról és friss megjelenésekről. 2020. szeptember 25–27. között minden a képregényről, erről a mainstream számára erősen félreértett, még mindig ismeretlen és elképesztően izgalmas médiumról szólt.
Amikor néhány hónapja a szerelmem elhívott egy vásárra, hogy megvegye magának Neil Gaiman egyik képregényét, értetlen tekintettel bólogattam, hogy menjünk, végül is elcsillezgetünk valahol a június végi kánikulában. Ahogy sétáltunk az asztalok között, egy elképesztően színes fantáziavilágban találtam magam.
Fél órán belül már volt kedvenc képregényem, amelynek első kötetét műkincsként öleltem magamhoz,
és már azt is kiválasztottam, hogy ezután mely történetekben bújok el a hosszabb, fotóretusálási szessönök után. Esélyem sem volt: beszippantott a képregények világa.
De mit is takar pontosan a képregény fogalma? Hogyan rajonghatnak felnőtt emberek rajzolt karakterekért,
akik kibogozhatatlan és látszólag véget nem érő megjelenésekben szuperhősködnek és szupergonoszkodnak? A választ az angol nyelv hozta meg: szerelmem graphic novelnek hívta Neil Gaiman The Sandman című művét, nekem viszont a comic book kifejezés ugrott be, ha a színes-rajzos füzetekre gondoltam.
És mindkettőnknek igaza volt. A comic book jelöli a köztudatban jobban elterjedt, 22 oldalas terjedelemben heti-kétheti-havi rendszerességgel megjelenő füzeteket. A legismertebbek a DC és a Marvel szuperhősei, szupergonoszai,
azonban maradiság volna azt hinni, hogy csak a nagy amerikai brandek mutatkoznak meg ebben a formában.
A 16. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon ugyanis számos olyan magyar alkotás volt látható, mint a Suttyó és barátai, az X-Embörök, a Pilcz Roland keze alól kikerülő YKX – Yorn Kayrah Xemovrah kalandjai vagy a zseniális Az Utolsó Előtti Huszár, amely Varga Bálint Bánk és Tuli Krisztián munkája.
A graphic novel szó szerinti fordításban rajzolt regényt jelent, de a fogalom valójában olyan
regényszerű epikus művet takar, amelynek médiuma maga a könyvtárgy.
Minden ilyen műnek van eleje, közepe, vége, jól behatárolható, lezárt cselekménye, ettől függetlenül ezek az alkotások is megjelenhetnek több részben. A fogalom először az 1980-as években a Frank Miller alkotta The Dark Knight Returns, illetve Alan Moore zseniális, filmben és sorozatban is feldolgozott Watchmen című kiadványával kapcsolatban jelent meg (szép irónia, hogy maga Alan Moore nem kedveli a graphic novel kifejezést: egy interjúban azt nyilatkozta, hogy marketingfogásnak tartja, és számára teljesen megfelel a „comic” megjelölés is).
A művek komoly dramaturgiával, cselekménnyel, történetmesélési bravúrokkal rendelkeznek,
a regényműfaj számos jegyét magukon hordozzák. A verbalitás és a vizualitás gyönyörű egyensúlyában mesélnek elgondolkodtató történeteket. Számomra ez a forma okozott hatalmas meglepetést, hiszen általa teljesen új módját ismerhettem meg az ábrázolt történetmesélésnek.
Csapongó, folyamatosan az újdonságokat kereső elmém végre megpihenhet: megnyugvást és biztonságot ad, hogy egy történet elkezdődik, benne maradhatok, amíg elolvasom, majd a végén búcsúzom a világától, és integrálom a történet számomra fontos részeit.
Ezzel a háttértudással, kezdő rajongóként érkeztem a 16. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválra, és valóban csodaországban találtam magam. Sokrétű programok és folyamatos előadások vártak a különböző standokon, helyszíneken. A Kreatív zónának nevezett teremben a gyakorlaton volt a hangsúly:
tanulhattunk karakter- és képregénytervezést, de kipróbálhattuk magunkat portrérajzolásban is.
A technika iránt érdeklődők használhattak Wacom digitális rajztáblákat, ahol Pilcz Roland saját szakmai fogásait is megosztotta a közönséggel.
Az Üstökös teremben a szakboltok kínálatából lehetett a plakátoktól az akciófigurákig nagyjából mindent megvásárolni, míg a Cs. Horváth Tiborról és Rusz Líviáról elnevezett termekben kiállítók, kiadók és kereskedők kínálták megtekintésre és megvásárlásra rajzolt földi javaikat.
Ahogy sétáltam, megakadt a szemem Az Utolsó Előtti Huszár című képregény standján. Épp a kiadvány alkotóival folyt beszélgetés a színpadon. A pultnál a mű színezője, Tuli-Berke Adrienn tartotta a frontot, míg odakint az író és a rajzoló mesélt az alkotás folyamatáról, gyakorlati kihívásokról és a sokórányi befektetett munkáról. Adrienn a mű rajzolójának felesége, akik így alkotópárosként dolgozhattak a meghatározhatatlan műfajú alkotáson. Élmény volt hallgatni a személyes történeteket, a lelkesedést, ahogy szívvel-lélekkel és rengeteg energiával létrehozták Az Utolsó Előtti Huszárt, amely a történelmi dráma és a természetfeletti horror keveréke,
ötvözi a magyar népmesék és a mitológia világát a Nagy Háború valós eseményeivel.
Személyesen is motivált annak végigkövetése, hogy egy ötletből hogyan lesz kézzel fogható, a fizikai térben megjelenő, kész anyag. Temérdek fotós projektem várja, hogy végre időt szánjak rájuk, közvetlenül a befejezés előtt álló verseskötet-kéziratom már nagyon előjönne a fiókból, nem is beszélve egy nemrég indult vállalkozásban gyakorlati megvalósításra váró ötletek hadáról… A csapat munkája, tevékenysége mind-mind inspirált, hogy
hogyan lehet hatékonyan, fókuszáltan megalkotni valamit, ami másoknak örömet, szórakozást, kikapcsolódást, művészi értéket nyújt.
A standoknál beszélgettem az árusokkal, beleolvasgattam friss megjelenésekbe és a Fumax Könyvkiadó gyönyörű kiadványaként beszereztem a Monstress második kötetét. Nagyjából újnak számítok a képregények világában, azonban annyit biztosan elmondhatok, hogy sokkal több ez, mint néhány hóbortos, a valóságtól elszakadt arc gyerekes hobbija. Történetek, művészet, alkotás, szabadság, kreatív energiák megélése, inspiráció: legyen szó akár az alkotói, akár a befogadói oldalról.
16. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál, Budapest, Dürer Kert, 2020. szeptember 25–27.
A fotókat Dancs Enikő Bianka készítette.
