Imitatio naturae
Mintha apró bálnák éneke keringene
a csövekben. Határtalan erőforrás ez
a mélységek és viharok szabta átmeneti
otthonunkban, ebben a katatón, tízemeletes
leviatánban. Fáradt kezek munkálkodnak,
állványoznak, vasbetonbőrét fejtik, és újat
szabnak rá. Redőnyszemei résnyire, benne
hónapokon át a sötétség az úr. Srégen, velünk
szemben zsákmányra várva sirályok gubbasztanak.
Az emberi erőforrások minisztériumának
javítóintézetén egész kis szoborsor bámul
maga elé és hallgatja a javítandók és az utca
zaját. „A szekrény tetején döglődik a horizont.”
Így mondod a hortenziát, ami a sötéttől télnek
érzi a nyarat. Minden megvan itt, ami a ter-
mészetben is, de már nem bírjuk soká. Olyan
tér kell, ahol nem robbannak szét csészék és
tányérok a fáradtságtól vagy a feszültségtől.
Amikor valamelyik ünnepnapon lemegyek
a kínaihoz tejért, az utcán egy öregember
teker el előttem, vállán a mindent látó szemmel,
kosarában egy mindent tudó mopsszal.
Ha égi jelre várnék, valahogy így képzelném.
Közlemény #1
„Csinálhatsz, amit akarsz
akarásod is ők csinálták”
(Petri György: Reggel szoktál jönni)
„Jó szerencsét!” – mondja a közeli
cementgyár kéménye, mintha tudná,
hogy éppen világjárvány pusztít, az „isteni
gondviselés”, a nosztalgia diktatúrája.
Ilyenkor néma harsonák szólalnak meg
a fejekben, mit tegyünk, mit ne, mikor tagadjunk
és mikor helyeseljünk. Segítségünkre hívatlan
szervek sietnek, mindent megmagyaráznak.
Magyarázatuk szent és érthetetlen. „A népet
csak kifárasztják a bonyolult gondolatok.”
Szüleink múltjából így lesz a mi jövőnk:
fentről alászáll a ready-made világnézet.
A részecskék viszonya
Ma túl fáradt vagyok a bonyolult dolgokhoz,
a sűrítéshez, egyszóval a sokatmondáshoz.
Párduc-büszkeségem kiterítve, vagy talán
sosem volt eleven igazán. De ezt te már úgyis
tudod, hiszen része vagy az immunrendszeremnek,
ahogy a reggeleimnek, tavaszaimnak, álmaimnak.
Ennek a háznak és kertnek, ahogy az előzőeknek
(amint a mennyben, úgy a földön is), a spájznak,
ahogy folyékony nyárral telik meg, a kutyának,
ennek a kicsi japánnak, akiről azt hittük, már sosem
nő meg, és csak tömtük, mint a libát, félvén,
hogy visszamaradottságában még elsorvad szegény,
és a mi lelkünkön szárad majd ez a kudarc.
Szerelmünk szivárog, mint egy atomerőmű repedezett
kazettája valamelyik posztszovjet országban.
Borítófotó: Pixabay