Mindig nagyon tetszett a fotográfia szó, hiszen a fény és az írás szavak összetételéből áll. Nem túlzás azt mondani, hogy Ádám Demeter Ádám képein viszont fénnyel írt költészetet jelent. A TEKODEMA (TElek Balázs–KÓczán Gábor–DEmeter Ádám–MAjor Lajos) Fotográfiai Csoport tagjáról évekig nem lehetett hallani. Idén viszont leporolta és modernizálta egy régi projektjét, a Lunakamerát, amellyel tökéletesen tökéletlen fotókat készít.
KULTer.hu: Téged fiatalon kapott fel a fotós szakma, az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején egyik kiállításod és kiadványod követte a másikat. Miért tűntél így el a fotóművészeti színtérről?
Az igaz, hogy gyerekkoromban kezdtem fényképezni, de amikor Egerben, a főiskolán komolyabban belecsaptam, már huszonnégy éves voltam. Ekkor alapítottuk a TEKODEMA Fotográfiai Csoportot, majd gyakran állítottunk ki országszerte és külföldön is, például Ausztriában, Szlovákiában. Mi csak úgy hívtuk, hogy az utazó cirkusz, és ennek egy részét Rónai Gergely barátunk (Gromek Fotógaléria) szervezte.
Akkoriban még gyerekcipőben járt az internetes publikálás, ezért szerintem más jelentősége volt egy kiállításnak, mint ma. Akkor így tudtunk eljutni a nézőkhöz. Amikor a TEKODEMA már nem volt ennyire aktív, nem éreztem késztetést arra, hogy egyedül folytassam. Bizonyos dolgokat csapatban mindenképp könnyebb megoldani: támogatásokra pályázni, kiállítást szervezni, az anyagot utaztatni és installálni. Elmúlt az a lendület, hogy ebben gondolkozzak.
KULTer.hu: Elégedett voltál azzal a sikerrel, amit akkor elértél?
Mi számít sikernek? Egyáltalán nem gondolkodtunk ezen, csak csináltuk. Nyertünk pénzt, tudtunk könyvet kiadni, felvételt nyertünk az FFS-be (Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója), többek közt kiállítottunk a Mai Manó Házban, meghívást kaptunk a pozsonyi fotóhónapra is. Talán amolyan szakmai kívülállóként képviseltünk egy akkoriban érdekesnek tűnő, a saját életünket dokumentáló megközelítést a fotózásban.
Fotóztunk mi mindennel: saját építésű kamerákkal, májkrémes dobozzal, amatőr gépekkel.
Amikor a TEKODEMA leállt, hiszen hivatalosan soha nem szűnt meg, mindenki elkezdte a saját dolgait csinálni. Én például reklámgrafikusként helyezkedtem el. A fotózást természetesen nem hagytam abba, csak nem publikáltam sehol.
KULTer.hu: Szerinted a fotók esetében ma már felváltotta a galériákat az online tér?
Nem hiszem, de biztosan könnyebb eljutni így az emberekhez. A net nem igényel nagyítást, anyagutaztatást és installálást.
A mai online képdömpingben az emberek képfogyasztási szokásai is megváltoztak.
Talán nem a kiállítási forma a legmegfelelőbb lehetőség arra, hogy eljussunk a nézőkhöz. Az emberek egyre nehezebben veszik rá magukat arra, hogy elmenjenek egy kiállításra. Sok év után egyre erősödött bennem a gondolat, hogy az eddigi munkáim mégiscsak jelenjenek meg valahogyan, például egy önálló honlap keretein belül.
Ezért átnéztem az összes negatívomat, sok képet beszkenneltem, olyanokat is, amik soha nem voltak kiállítva, publikálva,
aztán felpakoltam őket az online galériámba. Ezt azóta folyamatosan bővítem, folytatva a régen elkezdett projektjeimet is. Egyébként érdekes, hogy ez az online képdömping, amelynek ki vagyunk téve a közösségi oldalakon, rám is furcsa hatással van, hiszen amikor felraktam az első ötven képet a galériámba, úgy éreztem, ez mennyiségileg kevés. Holott annak idején a kiállításainkra vagy a könyveinkbe maximum tíz-húsz kép fért be egy-egy alkotótól.
KULTer.hu: A fotózás ma már számomra teljesen elvesztette klasszikus jelentését. A digitális fotó esetében eleve arra gyanakszom, hogy manipulációval van dolgom a szűrők, filterek vagy a képszerkesztő programok miatt.
Szerintem a digitális technika is csak egy eszköz, nem pedig cél. Én nem utasítom el, mert azt a célt szolgálja, hogy jobbá tegye a képet. Használom is, ha kell. Az analóg fotózásnál is van mód a képmanipulációra. Régen is kiválaszthattuk, hogy milyen filmre, milyen szűrővel fotózunk, aztán milyen papírra nagyítunk, szóval a lényeg ugyanaz. A nyers kép csak alapanyag, kiindulási pont, de nyilván fontos, hogy az alapok jók legyenek. Ahogy amerikai hangmérnökök mondják: ha szar az input, akkor szar lesz az output is, akármit csinálnak vele.
A fényképezés, akármennyire is a pillanat művészetének tarják, mégiscsak egy alkotási folyamat.
Nem elég exponálni, otthon ugyanúgy ki kell tudni választani a jó képet, amelyet az utómunkával végső formába kell hozni. Nekem ez mind ugyanolyan fontos, ezért például nem is szeretem senkinek megmutatni a képeimet addig, amíg végig nem mentem ezen a folyamaton.
KULTer.hu: Húsz év után kanyarodtál vissza egy projektedhez, amelynek során egészen egyedülálló technikával fotózol. Mi az a Lunakamera?
A TEKODEMA-ban mindenféle géppel fényképeztünk, jobban érdekeltek bennünket a régi technikák, mint a modernek. Inkább egy fotográfiai játéknak, kísérletezésnek indult ez a dolog. Elég hamar rátaláltunk a camera obscurára, avagy lyukkamerára, amellyel mind a négyen elszórakoztunk, ahogy persze sokan mások is. Utána arra gondoltam, mi lenne, ha kipróbálnám ennek az ellenkezőjét, mert a camera obscura lényege egy apró lyuk, amely sok fényt igényel az exponáláskor. Ezért nagy fényerejű nagyítólencséket kerestem erre a célra, amelyekkel minimális fényben tudtam fényképzeni. Ekkor építettem meg azt az eszközt, amelyet Lunakamerának neveztem el. 6×9 centiméteres síkfilmre dolgoztam vele, sokszor teljesen sötétben, zseblámpával, mintegy „fényfestve” készítettem a képeket.
Ezek a lencsék klasszikus értelemben nem igazán alkalmasak fényképezésre, az összes képalkotási hibát magukban hordozzák:
erős torzítás, túlszórás, rossz rajzolat, kromatikus aberráció. De pont emiatt van egy olyan képi esztétikájuk, ami nagyon érdekessé teszi a fotókat, ha sikerülnek. Az első képeket előhívva nagyon megtetszett a technika tökéletlensége, álomszerű képi világa. Közben azért megtalálható a fotókon az a pár fókuszban lévő pont, amely segíti a képek értelmezését. Ugyanakkor festőiség is jellemzi őket, amit talán azért szeretek, mert én inkább a festészet irányából érkeztem a fotózás területére.
Ezzel a kamerával mindig is szembementem a fotótechnika azon törekvéseivel, hogy egy kép éles, szép rajzolatú és részletgazdag legyen.
Ezt a hatást ma már photoshoppal vagy különböző digitális filterekkel is el lehetne érni, de sokkal izgalmasabb így képeket létrehozni. Mivel az expozíció teljes megállapíthatatlansága miatt nehezen kezelhető volt a kamera, nagyon sok selejttel dolgoztam, és ami véletlenül sikerült, annak is elég macerás volt a nagyítása.
Az elmúlt években a digitális technika rohamos fejlődésével megérett bennem a gondolat, hogy építek a Lunakamerából egy digitális változatot, azonban az igazi lökést az év elején vásárolt full frame-es digitális kamerám adta. Ezzel már láttam értelmét újra foglalkozni a témával. Szereztem a szenzorhoz jobban passzoló új lencséket, így jött létre a Lunakamera D, a régi filmest pedig átneveztem A-nak (analóg, vagy első változat, prototípus értelemben).
KULTer.hu: Ezek szerint a Lunakamera D-vel könnyebb dolgozni?
Igen, ezzel az új verzióval sokkal könnyebben születnek meg a képek. A digitális Lunakamerával mobilabb, gyorsabb vagyok, ellentétben a régivel, amely sokkal több előkészületet és beállítást igényelt. Azzal inkább portrékat tudtam készíteni, az újjal pedig több a lehetőségem.
Amikor elkezdtem a digitálissal dolgozni, rájöttem, hogy így akár videózni is tudok,
megnyílt egy új, izgalmas játéklehetőség, szóval mozgóképes Lunakamera is lesz. A Lunakamera persze csak egy eszköz, bármennyire is érdekes, nem cél. Azért mégiscsak a jó kép a fontos.
KULTer.hu: A Lunakamera mellett milyen projektjeid, tematikáid vannak? A fotóidat nézegetve nekem például feltűnt, hogy gyakran fényképezel olyan embereket, akik magukat vagy egymást fotózzák.
Főleg utazás közben szeretek fényképezni, idegen városokban, kimozdulva a megszokott környezetemből. Nem olyan fotós vagyok, aki nagyon menne a témái után, az vagy elém kerül vagy nem. De van évtizedeken átívelő projektem is,
esküvőkön fényképezek, szigorúan nem felelve meg a klasszikus zsánernek, amolyan voyeurként.
Az ezredfordulón sok barátomnak volt esküvője, és ha már meghívtak, természetesen kamerát is vittem, ebből nőtte ki magát a projekt. Nem a dolog pátosza érdekel, hanem annak jelmezes teatralitása. De ez néha összefolyik a fentebb említett utazásokon történő fotózással, mert ha tehetem, odasomfordálok az utcákon fényképezkedő esküvői párokhoz, és csinálok néhány képet.
Mindemellett huszonöt éve dobolok, már évek óta nem lépek fel, viszont megmaradt a koncertre járás, főleg zenész ismerőseim bulijaira megyek el. Ezeken is szívesen fotózok, mindenféle kötöttség nélkül. Szóval olyan helyeken szeretek dolgozni, ahol nem zavarja az embereket, ha fényképezik őket.
KULTer.hu: Visszakanyarodva ahhoz, amit korábban említettél, ezek szerint nem tervezel kiállítást mostanában?
Egyelőre nem látom értelmét, hogy kiállítsak. Viszont nagyon szeretem a fotóskönyveket, a fotók tárgyiasulását könyv formában.
Az utóbbi pár évben saját kis fotóskönyvtár építésébe kezdtem,
mert azt gondolom, hogy ez a képeknek egy olyan megjelenési formája, ami birtokolható anélkül, hogy az ember százezreket adna ki szerzői nagyításokért.
Fontosnak tartom, hogy egy fotós mások munkáit is nézegesse, tanulmányozza. Nekem például többek közt nagy kedvencem Vivian Maier, Martin Parr, Tony-Ray Jones, Robert Doisneau, Jacques Henri Lartigue, Robert Capa, William Eggleston, Lee Friedlander, Robert Frank vagy Garry Winogrand munkássága, az ő könyveiket gyűjtöm is. Szóval, azt hiszem, kiállítás helyett egyszer szívesebben látnám önálló könyv formájában a képeimet.
A borítófotón Ádám Demeter Ádám: Önportré, Budapest, 2020 / Lunakamera D című képe látható.
