Vadászles
Késő van, beszélsz, nem figyelek rád. Képzeletben a budai utcákat járom. Ha egyre gyorsabban szedem a lábam, el fogom érni azt a sebességet, amikor az arcok, a házak összemosódnak, feloldódsz te is, és a káoszból mindent újraformálhatok. Végre az lesz a világ, aminek én akarom. Egyenesen haladni előre, gyors léptekkel. Ez a fontos, és hogy ne nézzek le, ha félek. Most minden macskakő tükör.
Elfáradtam. Aludnék, de melletted nem lehet.
Megint csak beszélsz, én pedig hallgatok, a szobában szúnyogok cikáznak. Millió viszkető hólyag alatt egy petyhüdt test. Ma este ennyi vagyok, de ez kevésbé zavar, mint a nyálbuborék a szád sarkában és az a benőtt szőrszál az arcodon. Beázott a plafon. Még jó, hogy megtanultam azt hazudni, hogy bármit mondasz, az számomra érték. Ennyi elég is neked. Ez, meg egy hamis mosoly.
„Egészen biztos, hogy olyan lány vagy, aki, ha a liftben egyedül van, titokban táncol.” Ezt mondtad régen, és azt hiszem, csak ezért vagyok még mindig veled.
Lemehetnénk az udvarra, hogy megélhessük, ahogy megszűnik a panelek otthontalan hidegsége, amikor este az ablakokból árad a fény. Bár tudom, hogy téged pont az az egy szoba vonz, ahol napok óta csak tompán pulzál egy elromlott égő, és ez valamiért odabent senkit nem érdekel.
Arra a vadászlesre gondolok. Tudod, otthon, az erdő szélén. Rég benőtték már a fák, de a korhadt deszkák még hosszú ideig nem képesek eggyé válni a természettel. Van valami megfoghatatlan szomorúság abban, ahogy egy halott objektum uralja a táj képét, és céljavesztettségében is elnyom mindent, ami él. Talán ott mérhető leginkább a magányosság. Vagy ebben az ágyban, ahogy itt fekszem veled.
Borítókép: Needpix
