Orvosi citromfű levél
1.
Megtűrnek a tundrán. Azért helyeztek ide,
hogy mutációmmal ne zaklassak fel másokat.
A szüleim halálra rémültek, amikor megszólaltam,
és kiderült, hogy nem normális a gyerek.
Így történt, fejszém. Mondom neki, amíg hasogatom a léceket.
Fából van elég, feladat nuku. Nekiesek egy új törzsnek,
halmozom az éveket.
Anyámhoz beszéltem eleinte, mondtam és tűrte.
Ne krákogj, fiam. Jelelte. Besokallt, nem tűrte. Összecsomagolok,
megyek és szülök egy normális gyereket! Sírt, sírtam. Nem ment.
2.
Találtak egy sevillai nőt, aki ért engem.
Sokáig lappangott benne a mutáció. A rezgő lombok,
köhécselő kipufogó, hömpölygő földcsuszamlás.
Milyen érdekes, hogy a nő szavakként hallja ezeket,
írja egy belőlem doktoráló. Szerintem is érdekes!
A sevillai nő a vele készült interjúban
felháborodottan jeleli, micsoda csúf ostobaságokkal
traktálom a világot. Végre valaki nem a hangomtól,
hanem az állításaimtól irtózik. Néha azért elgyengülök,
fekszem a dupla takaróréteg alatt, a kályhában
mocorgó tüzet nézem, és egy emberről ábrándozom,
aki szívesen hallgatja, ami épp eszembe jut.
Nem kell, hogy sevillai legyen.
3.
Szarvaspásztorok lepnek meg. Fáznak és fiatalok.
Hallani akarják, ahogy megszólalok.
Teát főzök nekik, átmelegíti és lenyugtatja őket.
A nyárfavirágzásról mesélek, hogy a fehér pamacsok,
mint kiporolt, vén szőnyegekből, szállnak és kavarognak.
Azt hittem, hogy a sámánjukká fogadnak.
Az egyikük kuncogni kezd, kis híján leforrázza magát,
csatlakoznak hozzá a többiek. Visszamosolygok a bebugyolált
pásztorokra, témát váltok. Nevetnek, mintha számítana, miről beszélek.
Eleinte élvezem, sűrűn látogatnak. Az időseknek könnyük csordul,
a párok egymás tenyerét markolászva hahotáznak.
Mivel nem a tartalom, hanem a működési mód
csal mosolyt arcukra, felhagyok a tapintattal.
A bögrékből szökdös a gőz, csapkodják térdüket,
egymás hátát, mert elviselhetetlen, hogy felpattan a szem,
mintha eleven szerszámosláda lennék, turkálni kezdek magamban,
mert követelmény ez, olykor lehetőség, hogy kezdenie kell magával
mindenkinek valamit az összes nap valahány percében,
lecsapni a kígyóként tekergő tétlenség fejét, ha nem csap le
fejszém, esek neki a zsindelyezésnek, akkor jönnek a gondolatok,
két karjukkal fókaként kúszva, a megmásíthatatlan és
elérhetetlen nevében, és csak a
tevékeny lét fogja be pofájukat.
Apámról mesélek, karjában tart, szemében
óvni akarásom villog. Szám nyitom,
a kárókatonáról kérdezek, mi az. Elönti a rosszullét,
megremeg.
Sikerem van, átszellemülten mondom, nevetnek, intonálok,
több mimika, nevetnek, lendületes kézjáték, nevetnek. Mi lesz,
ha elfogynak a falvak, nem születik elég gyorsan annyi gyerek,
hogy megérje, és bőven elég lesz említeni, hogy létezem?
4.
Négy filtert farkincájánál fogva ragadok meg, meresztem tekintetem
a pázsitzöld teásdobozra, a burjánzó citromfűre, fehér virágaira.
Mennyivel barátságosabb ez a fehér, ha nem ez az egyetlen,
ami körbevesz.
Borítókép: Pixnio
