Sci-fi vagy nem sci-fi? – merül fel az olvasóban a kérdés Egressy Zoltán Hold on című regényének olvasása közben. A fülszöveg ugyan sci-fit ígér, de Egressy legújabb kötete mégsem mondható teljes mértékben annak. S hogy miért olyan fontos firtatni a műfajiságot? Mert mi, olvasók, szeretünk kategóriákban gondolkodni. Ha a tudományos motiváció csak egy a sok közül, ha a főhős érzelmei folyamatosan fókuszban vannak, ha az elképzelt jövőbeli világ eszközei nem elég újszerűek, hajlamosak vagyunk a művet gyenge próbálkozásnak tekinteni, aztán csalódottan félrerakni. Viszont az írók (szerencsére) időről-időre felforgatják az elvárásainkat.
Egressy bebizonyította, hogy a sci-fi eszközei képesek úgy belesimulni a cselekményt motiváló egyéb elemek közé, hogy ennek eredményeként egy komplex világot felmutató, egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, ugyanakkor nem feltétlenül csak a tudományos fantasztikum kódjai alapján olvasható regény jöjjön létre.
„Most kezd hűlni a Nap.” (5.) – olvashatjuk a regény nyitómondatát, amely egy 2018-as híren alapul. Eszerint a Nap 2050-re eléri a következő szoláris minimumot, vagyis az aktuális állapotához viszonyított 7 százalékos hőmérséklet-csökkenést. A tizenhárom éves Laád Szabolcsot a hír egyszerre tölti el aggodalommal és érdeklődéssel, végérvényesen a tudományos kérdések felé terelve életét. Ennek ellenére sem vezet egyenes út ahhoz, hogy biokémikussá váljon, apja ugyanis jóval földközelibb pályát képzel el számára, a fiú útkeresését ellenségesen szemléli. Az apához fűződő félreértésekkel teli viszony jól mutatja, hogy a különböző világképek között a szemben álló felek legjobb szándéka ellenére sincs feltétlenül átjárás: míg az apa bizalmatlan a tudósok „blablanyelv”-ével szemben, Szabolcsot apja tudományos eredményeket ignoráló makacssága bosszantja.
Az apa karakterében felismerhetjük korunk jellegzetes embertípusát,
aki bár „józan paraszti ésszel” rendelkezik, mégis saját előítéleteinek foglya marad: „Apám végül is okos dolgokat mondott, ahogy máskor is, bár sajnálatos módon általában rosszkor. És hát éppen ő volt az a tipikus, mindig átvert naiv állampolgár, akiről sokszor sajnálkozva beszélt. Azt hitte, ravaszul átlát a dolgokon. Ezzel szemben egész életében mindig, mindenhol kibasztak vele.” (13.)
A regény középpontjában tehát Szabolcs életének meghatározó eseményei és vágyai állnak, a tudományos kérdések is nagyrészt személyes élményekhez kapcsolódnak. Ennek köszönhető az egyébként feszes tempójú narráció erőssége, hogy
a bonyolult elméleteket is érthető és érdekfeszítő formában tárja az olvasó elé, nyoma sincs öncélú okoskodásnak.
Másrészt viszont a jövőre vonatkozó ötletek nem mondhatók különösebben egyedinek, a regényben ábrázolt tudományos áttörések és technikai eszközök többségével más sci-fikben is találkozhatunk: a Hold kolonizálása, az emlékek törlése, a hibernáció lehetősége, az időutazás gondolata mind jól ismert sablonok. Kivételt jelentenek a Holdon létrehozott és egyéni névvel ellátott biorobotok, a lázárzsigák, akik éppen a narrátor személyes nézőpontjának dominanciája miatt válnak különlegessé.
A híres sci-fi író és tudós, Arthur Charles Clarke iránti rajongás már a regény elejétől sejteti, hogy Szabolcs korszakalkotó felfedezésekre hivatott. A biokémikus Clarke nyomán folytatja saját kutatásait, nagy hangsúlyt fektet arra, hogy példaképének tudományos eredményeit és futurisztikus elképzeléseit megismertesse a konferenciák közönségével. Sokat emlegeti az író Profiles of the Future (A jövő körvonalai) című művéből származó, egész munkásságára hatást gyakorló kijelentésének lényegét, amely előrevetíti Szabolcs későbbi áttörését is: „minden megvalósul a tudomány világában, ami elvileg lehetséges, mégpedig műszaki nehézségektől függetlenül, amennyiben komoly rá az igény. Csak idő kérdése.” (40.)
Az elbeszélő életében minden másnál nagyobb motivációt jelent egy várnai konferencián megismert titokzatos nő,
Apáti Anna alakja, aki már első látásra nagy hatást gyakorol rá: „Nem láttam korábban soha, mégis százezer éve ismertem ezt az arcot, azonnal otthon voltam benne. Egy pillanatra néztünk csak össze – elég volt a bizonyossághoz. Letaglózott a felismerés. Nem kerestem, mégis megtaláltam.” (43.) A nő Annasága azonnal összekapcsolódik magyarságával, ezzel egyfajta boldog ráismerés érzését keltve Szabolcsban: „- Apáti Anna vagyok. Jó estét. / – Maga egy Anna? Magyar?” (46.) A tulajdonnév előtt álló határozatlan névelő ugyanis az Annák csoportjának megnyugtató ismerőségét sugallja, amely a nemzetközi konferencia személytelen viszonyai között menedéket jelent az elbeszélőnek.
A nő teljes neve beszélő név,
magába foglalja a regény szereplőire és nemegyszer a főhősre is jellemző apátiát, amelyből éppen Anna felbukkanása zökkenti ki ideiglenesen. A vezetéknév értelmezési lehetőségeire a szöveg is reflektál, hiszen a kiúttalanságot jelentő apória szó többször is felbukkan Szabolcs problémáinak magjaként, ezáltal szorosan Annához kapcsolva a kifejezést. A regény végén saját teremtménye foglalja össze a kapcsolat lényegét: „Ez az egész… Apória, tudjuk mindketten… De ne keseredjen el… Az nem segít… Apória, még hasonlít is az Apátira…” (346.)
A találó névválasztáson túl azonban Anna karaktere kidolgozatlan marad,
elnagyolt és sokszor sablonos bemutatása hiteltelenné teszi a főhős cselekedetei mögött álló központi szerepét. És bár a konferencián viselt piros ruháját és zöld szemét a narrátor nem győzi eléggé hangsúlyozni, a nő személyiségéről keveset tudunk meg. Leginkább azért, mert Anna (ténylegesen) alig bukkan fel a regényben, tulajdonságait illetően nagyrészt Szabolcs vázlatos leírásaira hagyatkozhatunk csupán, amelyek azonban inkább szólnak a szerelem érzéséről, mint magáról Annáról. A hiányérzetet az elsöprő szerelem valószerűtlenségére és Anna érdekvezérelt hajlamára való reflektálás sem képes teljesen megszüntetni. A karakter még a Holdon történő újratalálkozást követően sem válik komplexebbé, modora annak ellenére is mesterkélt, hogy ekkor már hajlandó felfedni néhány titkát.
Egyetlen markáns vonásának végzetesnek bizonyuló vakmerősége nevezhető,
melynek következtében teljesen elszakad az emberek világától. Anna ugyanis Szabolcs felszerelésében indul a számára még nem engedélyezett űrsétára, azonban egy baleset következtében elszakad a Hold terétől, így örökre az űrben kell lebegnie. Ráadásul közvetlenül ezután egy hatalmas rengésre számítva az egész Holdat kiürítik, egyedül Szabolcs marad a helyszínen.
A narráció kitűnő szerkesztésmódját mutatja, hogy
a katasztrófa előképe és a várható megoldás a regény korábbi pontján is megmutatkozik.
Fontos tudni ugyanis, hogy az elbeszélő világlátását a tudományon és a szerelmen kívül számos kulturális elem is formálja: Bulgáriában eszébe jut Esti Kornél kalandja a kalauzzal, a Holdon önkéntelenül is Frank Sinatra Fly me to the Moon című slágerét idézi fel, szerelmének pedig kívülről szavalja Shelley verseit. Az angol költő iránti rajongás fontosságát mutatja, hogy a pisai Shelley-erdőben játszódó rész nemcsak az elbeszélő, de az egész Holdkolónia sorsát előrevetíti. Szabolcs a magát katasztrófaturistának valló Annát keresve érkezik Pisába, ahol egy földrengés következtében összeomlott a híres ferde torony. Bár a nőt nem találja, Szabolcsnak mégis meghatározó élményben lesz része. A 2035-re megszokottá vált technológiai megoldásnak köszönhetően lehetősége nyílik hologramon szemlélni Shelley és szerelme, Jane Williams találkozását egy közeli erdőben, amely a hagyomány szerint a Szabolcs számára fontos Visszaemlékezés című verset ihlette. Az elbeszélő annak ellenére sem tudja kivonni magát a jelenet hatása alól, hogy folyamatosan ironizál a kivitelezés technikai gyengeségein.
A vetítést záró romantikus kép, Shelley és Jane ölelkezése párhuzamba állítható Szabolcs és Anna szerelmével,
amelyet nem győzhet le sem a vetítést követő földrengés, sem a főszereplők sorsát megpecsételő Holdrengés. A regény romantikát idéző alcíme (A déli szél balladája) pedig eszünkbe juttatja Shelley leghíresebb költeményét, az Óda a nyugati szélhez című művet. A versben a szél a változás, a szabadság és a mozgalmasság jelképeként értelmezhető, ami párhuzamba állítható a főhős nyughatatlan, válaszokat kereső természetével. A narrátor karakterének erőteljes művészi hajlama tehát szerelemfelfogásában és elbeszélésének romantikus keretbe helyezésében egyaránt tetten érhető.
Bár Mary Shelley neve Jane Williams mellett kevésbé hangsúlyos, említése mégis felidézi Frankenstein történetét.
Az élettelen anyag elevenné tétele Victor Frankensteinnek, a fiatal tudósnak és Laád Szabolcsnak, a középkorú biokémikusnak egyaránt meghatározza a felfedezést követő életét. A hosszas kísérletezések után létrehozott első lázárzsiga a Hold kiürítése és Anna elvesztése után kel életre, társaságot biztosítva a magára maradt tudósnak.
A lázárzsigák az emberekhez nagyon hasonló lények,
mégsem tudják teljesen levetkőzni robotszerűségüket: „Olyan valakit terveztem, akibe beépíthető az emberiség enciklopédikus tudása, azonfelül érzések közvetítésére is alkalmas. DNS-ből és megfoghatatlanságból készült, anyagból, tudásból, gondolatokból és érzelmekből álló emberre vágytam. Saját érzésvilágú, önálló döntésekre képes egyedre. Aki azonban nem okosabb nálam. Még akkor sem, ha lexikálisan többet tud.” (256.) Elnevezésük egyszerre reflektál az emberiség egyetemes kulturális tudására és Szabolcs privát életére: „Apám barátja miatt Zsigának neveztem el magamban a születendő valakit, aztán amikor fohászkodtam neki, hogy keljen már életre, a Lázár nevet is ráaggattam.” (256.) A teremtmények – a beléjük táplált háttértudás alapján – később egyéni tulajdonságaikat kifejező névvel látják el egymást: Hérodotosz az irodalomban és történelemben, Hippokratész az orvostudományban, Grill a főzésben, Szaki a szerelésben, Gyök pedig a matematikában és a zenében jártas.
Az egyforma kinézet mögött különböző személyiségek rejlenek,
amelyek egyedivé teszik a lázárzsigákat.
A tehetséges biokémikus tehát saját magát teremtette újra több formában, legyőzve ezzel az élet végességének korlátozó hatásait. Mert Szabolcsnak vannak ugyan polihisztori tulajdonságai, az emberi élet rövidsége neki sem engedi, hogy minden témában szakértővé váljon. Az ego ez esetben nem ketté, hanem ötfelé szakad, a részeket megtestesítő lázárzsigák azonban nem tudnak teremtőjük nélkül létezni. Mikor ugyanis Szabolcs teremtményei Földre küldését tervezi, azok megmagyarázhatatlan pusztító ösztönnel fordulnak egymás ellen, ráadásul teremtésük sorrendje alapján, szabályszerűen ölik meg a sorban utánuk következőket. Csupán a legfiatalabb, önmaga újrateremtésére képes Grill marad életben, aki elmeséli Szabolcsnak a megrázó történetet. Az elbeszélő azonban Anna nélkül annyira üresnek érzi magát, hogy a tudományos felfedezés csúcsát jelentő replikátor-lázárzsiga léte sem tarthatja vissza tervétől, hogy az űrben lebegő Anna nyomába eredjen.
A keresés ezúttal sikeresnek bizonyul,
viszont a regény lezárása egy jól felépített, komplex női karakterrel válhatna igazán erőssé. A Földtől és Holdtól egyaránt elszakadva egymásra találó pár örökké tartó űrbeli lebegése értelmezhető az örök szerelem kifejezőjeként, a két embernek nincs szüksége semmilyen külső behatásra, még szavakra sem a boldogsághoz, a másik jelenléte önmagában is teljessé teszi az életet. Azonban a nő karakterének elnagyoltsága miatt nehezen érthető, hogy Szabolcs miért mond le az őt megillető tudományos elismerésről és a további kutatások lehetőségéről azért, hogy egy súlytalan, élettelen test mellett lebegjen. Az Annához fűződő szerelem értelmezhető persze jóval általánosabb, szimbolikusabb szinten is, mint az embereket irányító, sokszor irracionális, de mégis mindent eldöntő szerelem példájaként. Apáti Anna neve túlságosan egyedi és sokat ígérő ahhoz, hogy ezt a magyarázatot hiányérzet nélkül elfogadhassuk.
A látványos zárókép ily módon hatásvadász marad csupán.
A sok elemből összegyúrt regény gyengeségei ellenére is élvezetes és elgondolkodtató olvasmány. Legfőbb erőssége, hogy a narráció kiválóan egyensúlyoz a különböző történetszálak között, így azokat az olvasókat is képes megszólítani, akiket egyébként nem vonz a sci-fi műfaja. A tudományos elméletek lényegre szorítkozó, érdekfeszítő bemutatása az alapos háttérmunkát, Apáti Anna és a lázárzsigák találó elnevezése pedig az írói kreativitást dicsérik. S bár Anna karakterében inkább csak szunnyadnak a lehetőségek, a lázárzsigák a regény legemlékezetesebb karakterei, akik nélkül nem lenne teljes a Holdkolónia története. Szabolcshoz hasonlóan mi is bátran engedhetünk Sinatra fülbemászó slágerének, felkészülve arra, hogy a regény nemcsak a Holdra és a csillagok közé fog repíteni, hanem az emberiség jövőjének egyszerre izgalmas és aggasztó kérdései felé is.
Egressy Zoltán: Hold on, Jelenkor, Budapest, 2019.
A fotókat Máté Péter/Jelenkor Kiadó készítette.
